Ha a színjátszás és az egyház viszonyát tanulmányozzuk a történelemben, érdekes szeret-nem szeret váltakozást figyelhetünk meg. Néha kéz a kézben, néha egymás kibékíthetetlen ellentéteként, ellenfeleként jelennek meg a történelem színpadán. A reformáció óta protestáns részről inkább a „szeret” jellemző, gondoljunk csak a hitvitázó drámákra és az iskoladrámákra, még ha ez a két „műfaj” elég sajátos részt is foglal el a drámák között. Főként az iskoladrámák, a diákok által előadott színjátékok bizonyítják, hogy eleink jóval a drámapedagógia megjelenése előtt felismerték, hogy az ilyenfajta tevékenységnek önmagán messze túlmutató jelentősége van, nem is elsősorban a néző, hanem a játszó, jelen esetben a diák számára.
Egy darab színrevitele olyan összetett nevelési, tanítási-tanulási tevékenység, aminek pozitív hozadékait nehéz lenne maradék nélkül felsorolni, hatásait kielemezni. Iskolánk, a Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium kétszeresen is ezen hagyomány örökösének vallhatja magát: nem csak ősi, protestáns volta miatt, hanem névadója jogán is. Csokonai rövid csurgói tanársága alatt merészen túllépett a szokásos iskoladrámák keretein, s olyan alkotásokat hozott létre és állított színpadra (persze színpadja nem volt hozzá…), amik közül nem egy még ma is műsoron van, elég a legismertebbet, a Karnyónét említeni. Csokonai örököseként pedig bármelyik magyar protestáns oktatási intézmény bátran felvállalhatja a protestáns diákszínjátszás hagyományait ápoló előadásokat, iskola falain belül működtetett drámás csoportokat.
Baksay Sándor „Ispéró” c. műve nem színpadra készült, hanem egy meglehetősen terjengős és dagályos, Baksayra jellemzően kedélyes stílusú elbeszélés. Annak, hogy mégis színpadra alkalmaztuk, kettős oka is van. Az első, s szerintem fontosabb a protestáns hagyományokban keresendő. Véleményem szerint egyházunk diákszínjátszása nem cél, hanem eszköz kell, hogy legyen: eszköz a tanulók formálására, fejlesztésére, de legalább annyira eszköz gazdag hagyományaink ápolására is. Épp ezért idegennek érzem az éppen divatos, modern darabok színrevitelét, megtámogatva mindenféle technikai fogással. Egy darabnak működnie kell a maga puritán egyszerűségében is, hiszen azért az, ami, ráadásul olyan tartalmat kell közvetítenie, amit sehol máshol nem lehet megtalálni, csak az évszázadokban gyökerező diákszínjátszásban. Erre a puritán, de mégis erőteljes, hatásos előadásra kitűnő alany Baksay elbeszélése.
A második indok: Baksay szeme előtt a csurgó gimnázium, illetve annak kollégiumi közössége lebegett, mikor papírra vetette írását, bár ez inkább csak egy sajátos íz, s nem az elbeszélés leglényege. Fő témája ugyanis meglehetősen univerzális: egy kis emberi közösségben meglévő törésvonalak, ármánykodások, s végül a kibékülés útjai. Bárhol, bármikor, bármelyik iskolában megtörténhetne az Ispéró esete, de legkedvesebb mégis egy csurgói diák számára marad. Nem csoda, hogy a 2002-es előadás szereplői (maguk is csurgói kollégisták) nem bírták ki, hogy ne szőjenek bele a szövegbe jó néhány aktuális „koleszos beszólást”, nem kevés derültséget szerezve a nézőknek.
Néhány szó még az átdolgozás alapelveiről: műfajváltás lévén jórészt elhagytam az elbeszélő részeket, s csak a cselekmény szempontjából fontos részeket emeltem át. Törekedtem arra, hogy minél hűbben megőrizzem az eredeti szöveget, de mai nyelvre fordítsam mindenhol, ahol a régies kifejezések az érthetőséget zavarták volna. Fontos volt még az előadás egyszerűsége is: egy helyszín, minimális és könnyen beszerezhető kellékigény, kevés szereplő. Így készült tehát Ispéró új ruhája: most ha nem is az előadást, de a szabásmintát tesszük közkinccsé: reméljük, sokak örömére.
