Ellensúly - Szentesi Ágnes kritikája

Eredetileg megjelent: solaria.hu, 2007.09.11


Ellen-könyvek, Taylor A. Crabe három Ellen-írása

Ellenjáték után, Ellensúly, majd Ellenérdek

Kár hogy a főszereplő nem ellentengernagy, mert akkor lenne még egy ideillő szavunk. De Alek T. Anrael már nem is kapitány, csak katonai attasé, aki sodortatja magát az eseményekkel, és mire tevőleg is belelendül a kalandba, már véget is ér a második Ellen-regény. De hiába helyezett el Taylor A.Crabe (Szabó Sándor) a mű címében ellensúlyt, a regény mégis valahogy híján van a kellő egyensúlynak.

Miért éppen így, cselekményben gazdagon, filozófiai háttérben szerényebben, igazi személyiségekben hiányosan építette fel az író a történetet? Miért nyomta el annyira a regényben felbukkanó karaktereket? Miért helyeződött át a hangsúly a kalandokra, „csihipuhira”, és miért hiányzik az Ellenjátékban olyan finoman ábrázolt pszichológiai háttér? Az egyetlen valamennyire is elfogadható magyarázat Szabó Sándor, aka Crabe nyilatkozataiból/blogjából úgy hangzik, hogy ezt a történetet igencsak időszűkében írta. És terjedelem szűkében is, mivel a kiadó szigorúan behatárolta mindkettőt. Mit tesz ilyen megszorítások esetében egy fiatal író? Legalábbis az én elképzelésem szerint fogja egy korábbi – sikeres – regény hősét, és megpróbálja továbbvinni a sorsát. És újdonságokkal felspannolni az új regényt.

Az Ellen-könyvek középső részének története az Ellenjátékból megismert, Rosine bázishajó kapitányának szétzilált sorsát próbálja továbbvinni. De hát tudjuk, hogy Anrael a döntő csatában idegösszeroppanást kapott, és hiába kezelik, nagyon úgy tűnik, nem sikerül visszanyernie korábbi magabiztosságát, megnyerő, főlényes egyéniségét. Így aztán, sajnos, az Ellensúlyban sokkal halványabb benyomást kelt; azért sajnos, mert nem vagyok benne biztos, hogy csakugyan ez volt-e az író szándéka. Hősünk sokáig passzívan hagyja, hogy kihasználják, bábuként mozgassák a regény különböző fajtájú/fajú szereplői, a csupaszoktól egészen a legszőrösebbekig. Tulajdonképpen csak a legvégső jelenetben csillan fel valami Anrael korábbi domináns személyiségéből. Lehet, hogy nem ez a legfontosabb kérdés, de engem akkor is az érdekel, hogy miért van ez így?

Ha nem is találjuk meg az egyértelmű választ, nézzük meg, hogyan dolgozik ilyen esetben az író. Nem lehet azt mondani, hogy kizárólag hozott anyagból dolgozik, hiszen a helyszín, a bonyodalom, a szereplők csak részben adottak, valójában csak egyikük jön át az előző történetből. Igaz, Anrael magával viszi az attribútumát is, hiszen az író, jól sikerült motívumként a cselekmény hátterében az első pillanattól kezdve érzékelteti a Rosine bázishajó megnyugtató, majd fenyegetővé váló jelenlétét.

Az író tehát egy elegáns térugrással átköltözteti a fabulát Tnopjára, a korábban legyőzött szőrös civilizáció bolygójára. De nem elég egy apró csavarintás és néhány újabb arc, szükség van pár váratlan fordulatra is. Kiinduló helyzetként tehát békét teremt az emberek és a szőrös tnopok között. Igaz, meglehetősen törékeny békét, hiszen az első oldaltól kezdve a sorok között jól érzékelhetően ott vibrál a fenyegető konfrontáció hangulata. Vagyis hiába él a két faj békében, egyre szorosabb együttműködésben, a háttérben már készülődik az új konfliktus.

Igen, mert a korábban már bevezetett idegen civilizáció jelenléte izgalmas lehetőségeket kínál. Kérdés, mennyire sikerül ezeket kihasználni. Mindenesetre dobjuk be a még mindig kicsit zakkant Anraelt a szőrös civilizáció világába, bízzuk meg kevés felelősséggel járó, leginkább protokolláris feladattal, és innen kezdve a történet irányítását adjuk át a bolygó és civilizációja titokzatos erőinek. Ja, és ami itt újdonság erejével hat: vegyünk elő az írói cilinderből egy női szereplőt is! Így aztán Anraelünk, akit mostanáig úgy ismertünk meg, mint aszexuális lényt, elindulhatna akár egy új úton is. De ugyanúgy, ahogy abban a néhány izgalmas haddelhaddban, Anrael tulajdonképpen ebben a kapcsolatban is némi aggályoskodás után egyszerűen hagyja magát leteríteni. Mert Nina kicsit olyan, mint az a bizonyos dramaturgiai puska a falon. Megjelenik a regényben, és innen kezdve akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul a bonyodalmak kovászaként szerepel.

Ó, te jóságos ég, hogy ez a Nina micsoda izgalmas karakter lehetett volna… Ha a szerző kihasználta volna a benne rejlő lehetőségeket! Anrael személyi asszisztense a tnopok világában nőtt fel, mint egyfajta humán kísérleti egér, szinte teljesen asszimilálódott egy idegen világban, még érzelmi, szexuális értelemben is megtapasztalta az együttélést a másik fajjal, csak nekünk, az emberi olvasóknak nem adott át szinte semmit sem az élményeiből. Mert ha legalább többet megtudtunk volna róla, egyéniségéről, múltjáról, jellemének fejlődéséről, talán képes lettem volna elfogadni Nina karakterét.

De én bizony elég primitíven elakadtam ott, hogy a tnopoknak még a külsejéről sem tudtunk meg szinte semmit. Alacsonyak, szőrösek, és szemhéjukkal pislognak nevetés helyett. De hogyan képzelhető el a két faj intim együttléte, amikor 150 cm-es tnopjaink tenyér hiányában még tapsolni sem nagyon tudnak! (Beismerem, én már csak ilyen intimpistáskodó, részletekre kiéhezett, voayeur olvasó vagyok. Magyarázatként csak annyi, hogy elég kevés olyan sf-fel találkozunk, amelyben ennyire eltérő fajok együttéléséről és együttlétéről olvashatunk. Illetve olvashatnánk. Minőségi sf-re gondolok, természetesen, nem másra!)

És amikor Anrael asszisztense körül már igencsak bonyolódnak a dolgok, és kiderül, hogy zűrös személyisége csak részben a sajátja, mert leglényegesebb vonásai, indítékai tnop múltjából származó tudatmódosításnak köszönhetők, akkor valahogy kipukkan a Nina-lufi. Villámgyorsan átkerül a „negatív” oldalra, már amennyire ebben a történetben lehet „jó” és „rossz” oldal, de közben a szerző még idejekorán ki is iktatja a cselekményből. Ő is viszonylag hamar olyan szereplővé válik, aki elég hidegen hagyja az olvasót, együtt érezni nehéz vele, sajnálni sem engedi magát. És Anrael a regény végén csak leül egy székre, hogy figyelje a magatehetetlen, többszörös tudatmódosításokkal fogyatékossá vált nőt, aki még a kapitány iránt megélt érzelmeit, „ügynöki szerelmet” is mesterséges tudatmanipulációk révén tapasztalta meg.

Nem csoda, hogy szinte elképzelhetetlen azonosulni egy ilyen szereplővel, és ugyanúgy nehéz beleérezni a magából kifordult attasé karakterébe. Hiszen a többszörösen manipulált – és nem mindig pszichés módon befolyásolt – Anrael lelkében lejátszódó folyamatokról sem tudunk meg sokat, szinte semmit! Nehéz dolog ilyen „rideg”, megközelíthetetlen egyéniségekről regényt írni.

A további szereplők közül eléggé félresiklott a nagykövet ábrázolása, nagyszájú, felszínes, üres ember, számomra indokolatlanul lett belőle az a diplomatától teljesen idegen figura. A regény nagy meglepetése az egyetlen izgalmas alak, a Dnower nevet viselő ember-tnop keveréklény lehetett volna, ígéretes mellékszereplőnek tűnt, bárcsak az író többet foglalkozott volna a jellemével! Persze, amikor megjelenik a színen orvosi maszkba bújva, az olvasót birizgálni kezdik az összefüggések, de ez talán nem is olyan nagy baj. Aztán a félszőrös lény beavatja Anraelt a Tnopján zajló történések hátterébe, és a végső hitetlenkedés hallatán – bizonyítandó a lehetetlent – jól bevált, színpadias jelenetben lekapja a maszkot. Szerencsére a regény írója alaposan körbehitelesíti az idegen fajok közötti kereszteződés valószerűtlenségét. Tudomásul vesszük a biológiai lehetetlenséget, hogy elfogadhassuk a bonyodalom hátterét és egyúttal magyarázatát. Lenyeljük a hiteltelenséget, hogy figyelmünkkel a kialakuló izgalmas társadalmi helyzet és annak pszichológiai feldolgozása felé forduljunk. Hiszen nehezen kibogozható, erkölcsileg értékelhető de mindenképpen érdekfeszítő dolgok zajlanak a két… vagyis három faj együttélésének hátterében. De ezekről sajnos nem igazán kapunk további információkat. A politikai háttérküzdelmek gyorsan átalakulnak valódi véres csatákká, és Anrael gyakorlatilag önkéntelenül átcsúszik a legfiatalabb, harmadik faj oldalára, hogy akarva-akaratlanul fejest ugorjon egy űrütközetbe. Mert ez az ő igazi világa! És ezzel lehetőséget kap a szerző valamit visszahozni a régi kapitány egyéniségéből.

De hogy az Ellensúly három fajának erőpróbája hogyan végződik, azt csak találgathatjuk, hiszen a regényben közelebbről csak az egyik szereplőcsoport elképzelésével és cselekedeteivel ismerkedünk meg. Az idegen fajok társadalmi együttélésének nehézségei az ábrázoltnál több lehetőséget hordoznak magukban, ráadásul az egyik nép még egy másik… vagyis harmadik keverékfajt is létrehozott, mennyi kiaknázatlan lehetőség! Ehelyett a mesterséges teremtmények megunják a manipulációt, és kivonulnak saját életüket élni egy távoli bolygóra. Abszolút igazság nincs, egyértelmű etika sem igazán, és istenként új fajokat létrehozni nem mindig jár kitörő sikerrel.

Százhuszonhat oldalba, harminc nap alatt jó pár kemény akciót sikerült koncentrálni. Harci cselekményből sok volt, a szerzőtől eddig megszokott igényes lelki elemzésből kevesebb. Pedig nagyobb terjedelemben annyi minden hiányzót ki lehetett volna még fejteni…
Az írói egyenlet egyszerű: kevés nap + kevés karakter (terjedelem) = kevés karakter (jellem) + kevés gondolati háttér.
A kiadós kritika végére következzen egy idézet a szerzőtől: „30 nap, ennyit tudok felhozni a mentségemre. (És az a különösen bosszantó, hogy a rohamtempóban megírt kézirat ezek után másfél évig hevert a kiadónál érintetlenül - mennyit tudtam volna csiszolni, javítani, mélyíteni rajta ez alatt, akár az adott terjedelmen belül is maradva, de nem adatott ez meg, sőt, másfél év múlva újra megkerestek, hogy akkor mi van, most miért nem küldtem semmit?”

Eredetileg az elveszett lehetőségek siratása alcímet szántam adni írásomnak. De ezt a regényt nem kell siratni, inkább okulni lehet belőle. Szabó Sándort én különben sem féltem. Jobb író ő annál, hogy egy ilyen vállalt hiányosságú kényszerregény letérítse az útjáról.

(És a legvégére elárulok egy titkot. Panaszkodtam itt arra, hogy a szerző nem adott lehetőséget a tnopok alaposabb megismerésére, de közben az asztalomon lövöldözi halálos sugarait a jövő egy mindenre elszánt amazonja. Mert előttem hever az Ellenérdek, az a regény, amely a tnopok szemszögéből ábrázolja Szabó Sándornak ezt a már bevált fantáziavilágát. Szándékosan nem olvastam bele, nem akartam puskázni, nem akartam hagyni magam befolyásolni, csak és kizárólag az Ellensúlyra összpontosítottam. )

És akkor most jöjjön hát Pnak, a fiatal, szőrös ügynök!