Az Átjáró magazin első évének magyar novellái

2002. február - 1. szám



Anthony Sheenard (Szélesi Sándor): Mi a nevük a ciklonoknak?...



A ciklon - mint ahogy azt Rejtő Jenő szőkéje után ismert - természetesen egy nő, s a neve is hamar kiderül: Evelyn. A novella az ő ciklonságának kibontakozását meséli el.

A ciklon legfontosabb tulajdonsága ebben az írásban az, hogy rombol, s a romboló erő mértékét leginkább a véghezvitt rombolásban méri le - jelen esetben "New York egyszerűen romba dőlt."(18. old.) A pusztítás - pusztulás helyszínének erősen utalásjellege van, tekintve, hogy a WTC elleni merénylet pár hónappal az írás megjelenése előtt történt, szeptember hónap neve is előkerül; de ha ez csak a véletlen műve lenne, akkor se nehéz értelmezési lehetőségeket találni. A város mindig is az emberi civilizáció jelképe volt, ezen belül New York városa a nyugati civilizációé, nem véletlenek hát az ellene való támadások, na meg a pusztulásáról való víziók. Sci-fi írásokban számtalanszor elpusztították már, ebben nem hoz újat Anthony Sheenard írása; de nem is ebben akar.

A pusztulás okait kutatja, s szakítva a "gonosz ellenség aki elpusztítja a jók városát" sablonnal az okokat a városon belül találja meg. A város a civilizáció jelképe, ez lehet szép és jó, de a civilizációnak, főleg a városi létnek vannak árnyoldalai is. Evelyn, a ciklon ezt az árnyoldalt képviseli, a történet pedig a civilizáció csődjét mutatja be abban, ahogy az árnyoldalaihoz viszonyul. A kívülről támadó fenyegetést, a hagyományos ciklont észreveszi és megpróbálja elkerülni, eközben a saját létében feszülő fenyegetést, a mozdulatlan ciklont még hergeli is - így hát gyakorlatilag önmagát pusztítja el.

A helyszín egy légiváros, a novella sci-fi jellege leginkább ebben domborodik ki, hiszen a történet, a tematika maga távol áll attól, hogy "eredendően" sci-fi legyen, különösebb jelentésveszteség nélkül át lehetne írni nem sci-fibe, ami pluszt ad a fantasztikum kellékeinek felhasználása, az a pusztulás mértékének apokaliptikussá tétele. "A Jefferson légiváros, mint egy óriási, fordított csepp a tisztakék égbolton, megbillent, és lassan alámerült a felhők közé. Negyedóra múlva találkozott a ciklonnal. A hurrikán megpörgette, és nyolcszázezer lakosával együtt a földre taszította. A becsapódás okozta földrengést Kaliforniában is érezték..." (18. old.) S talán a sci-fi kellékeinek használatából adódik néhány apróbb technikai furcsaság is: miért kell egy tíz mérföld magasságban lebegő légivárosnak a ciklont kerülgetnie, vagy hogyan válhat egy nyolcszázezer lakosú objektum irányíthatatlanná egy konzol meghibásodása miatt? Mindezek fontos momentumok, szükségesek a végkifejlethez, így a műfajban megszokott módon a történethez idomul a technika...

De mi is a pusztulás oka? Evelyn, a nő kulcsfontosságú figura, ezért érdemes megvizsgálni, mind őt, mind ábrázolásának eszközeit.

Evelyn először is tragikus figura. Takarítóként dolgozik, társadalmilag lecsúszott, hiszen régebben sajtófigyelőként dolgozott, az egyik első számú hatalmi ág, a média képviselője volt - most pedig neki mondják meg, hogy mit kell gondolnia, mit kell éreznie. Egzisztenciája is szétesőben van - üres teát és pirított kenyeret eszik napok óta, komolyan fennáll a lehetősége annak, hogy a megalázó, legalja munkahelyét és elveszti; ráadásul személyiségében is leépül: összerezzen a fali óra hangjától, rövid mondatokban beszél és szinte akkor is csak mások szavait visszhangozza, gépiesen és rosszul teszi a dolgát, keveredik benne a jelen és a múlt. Passzív személyiség - legalábbis annak tűnik. "Ellenállása már régen megszűnt, megtörték." (16. old.) Talán épp ezért gondolják azt sokan, hogy hatalmaskodhatnak felette, büntetlenül belerúghatnak. Ráadásul Evelyn nézőpontjából úgy tűnik, hogy mindenki ezt teszi vele, a novella mintha seregszemlét tartana az őt kitaszító társadalom képviselőiből. Jack, a postás, Mr. Bertram, a takarítók főnöke, a zuhanyzó légiirányítónő, Miss Rabehl, az ügyvédnő, de még az arctalan tömeg is, ami megakadályozza, hogy elérje a magasvasút kocsiját, vagy a takarítótársai: mind ellenségesek, hidegek, elutasítók. Evelyn számára a világ idegen, és ő is idegen a világ számára. Nem illik bele a képbe, s a kép meg is akar szabadulni tőle: "A Tooling a kiutasítását fogja kérni a Jefferson légivárosból - közölte a nő. - Mint olyan személyét, aki zavarkeltő magatartásával a rendszer biztonságába vetett hitet ingatja meg."(16. old.)

De miért lett ilyen Evelyn, a nő, és a civilizáció viszonya?

Mint azt már említettem, Evelyn egy tragikus figura, s jelen helyzete a múlt tragédiájában gyökerezik: fia, Peter meghalt a légiváros szerelése közben. Az anya - érthető módon - a céget okolja, de a cég nem ismeri el a felelősségét, mi több, a pénz és a hatalom is az oldalán áll, így nem okoz számára nagy gondot elintézni a pimasz kis szembeszegülőt: Evelynt. S a szembeszegülőt először jogilag, majd anyagilag, azután morálisan, végül pedig fizikailag győzi le, s Evelyn csak az utolsó stádiumnál lázad fel és fordítja meg a játszma menetét. Mindez mutatja azt, hogy az igazi győzelem és az igazi vereség nem a külső eszközökben, pénzben, fegyverben, technikában mutatkozik meg, hanem a győztesek és a legyőzöttek lelkében. Evelynt tönkre lehetett tenni, meg lehetett törni - de mindez csak növelte azt a szenvedést és feszültséget, ami belül növekedett. S a mozdulatlan ciklon egyszer csak megmozdul...

Mindenképpen meg kell említeni a novella gazdag utalásrendszerét. A ciklon-párhuzamra már utaltam többször: a légivárost kívülről fenyegető ciklon neve is Evelyn, s ez az egybeesés indítja el benne a város elpusztításához vezető gondolatokat. De a legtöbb utalás mégis biblikus, főleg a Genezishez kapcsolódik, de köt az Újszövetséghez is. Evelyn, szembesülve a társadalom idegenségével ezt motyogja: "Mutassatok tíz embert... akiért érdemes volt Peternek meghalnia..."(16. old.) Mindez egybecseng Ábrahám szavaival, aki a Sodoma és Gomora elpusztítására készülő angyalokkal "alkudozik": "Ne induljon fel az én Uram, hogy még egyszer szólok: de hátha csak tíz található ott? Ő így felelt: Nem pusztítom el tízért." (Mózes első könyve, 18,32.) Ez is érdekes jelentésréteget ad az eddigiekhez: New York, a nyugati civilizáció szimbóluma (illetve Jefferson légiváros) - mint Sodoma és Gomora... Ráadásul még az ítéletet jelképező vízözön képe is felbukkan a novella végén: "Még úgy is égig értek a lángok, hogy a hurrikán közepét övező felhőfalból hetekig zuhogott a roncshegyre az eső. Úgy zuhogott, mintha sosem akarná abbahagyni..." (18. old.) Peter képében pedig egy hiábavaló megváltás gondolata dereng fel, még jobban kihangsúlyozva a város romlottságát.

Anthony Sheenard írása tehát érdekes módon kombinálja össze a minket körülvevő világban látszódó és megbúvó problémákat, írása figyelmeztető szándékú és viszonylag mélyen kidolgozott. A sci-fi elemeket a végkifejlet szolgálatába állítja, így ad nekik funkciót, a tudományos-fantasztikum szerepe itt a pusztulás hangsúlyozása, hatalmas méretűvé tétele. Merész ívet rajzol fel az egyén tragédiájától a közösség tragédiájáig, az ősi ószövetségi történettől a jövő high-tech városáig: vannak időtlen témák, amik mindig és mindenhol aktuálissá lesznek. Melyik ciklon mozdul meg legközelebb?...



Visnyei József: A vitéz szkafanderszabó-legény



„A science-fiction és a népmesék összemosásából Visnyei József humoros előadásában hangulatos írás kerekedett ki”, írja a magazin a novella felvezetőjében. Tulajdonképpen ehhez nehéz sokkal többet hozzátenni: ez a bizonyos népmesét talán mindenki ismeri, a belegyűrt science-fiction pedig kimerül néhány „köznapi” kellékben, úgy mint a szkafander, a személyi erőtér és a „gonosz, galaktikus ZZZZZ-k”. Talán túlzás is ezt összemosásnak nevezni, mert ahhoz nekem kevésnek tűnik.

Hasonló a helyzet a novella humorával is: van akinek bejön, van akinek nem. A humoros eszköztár dandárját némely motívum ironikus kiforgatása adja, máskor az eredeti közeggel ütköztetett modern, így anakronisztikus szóhasználat. , ami alulról-fölülről súrolgatja a vulgaritás határát. Meg kell persze még említeni az írás végét is, a csavart, amikor is a vitéz szkafanderszabó-legény a sárkány legyőzése helyett a bestia alá szorul, s ott szűken él, míg meg nem hal. Ebben a részben egyébként benne van a novella receptjének összes alkotóeleme: a science-fiction (szkafanderszabó), a népmese (sárkány), na meg az alászorulás (humor).

Hogy mindez mégis kevésnek tűnik? Megeshet. Szét lehetne cincálni az írást, rákérdezni, hogy akkor ez most mégis mitől sci-fi, egyáltalán, mi akar ez lenni? De kell-e? Bevallom, az első benyomásom valami ilyesmi volt, s a szakemberek azt mondják, hogy a műértelmezés folyamatában az első benyomás is nagyon fontos. De ha megvizsgáljuk, hogy értelmezésünk tárgya mi is akar lenni, rájövünk, hogy nem szabad túl komolyan venni, hiszen egy könnyed kis játék az egész: egy – két ötlet, poén variációja, végig vitele, mindez valóban a szerző sajátos előadásmódjában, aminek megvan a maga bája. Ha valaki komoly sci-fi vagy egyéb irodalmi megközelítésben akarná lepontozni, csak magáról állítná ki a bizonyítványt, beleesne a novella csapdájába. Körülbelül akkora hőstettet hajtana végre, mint a vitéz szkafanderszabó-legény, aki hét sörhabba ragadt legyet ütött agyon egy csapásra.

Ha erre rá nem jöttem volna, az írásom is tovább tartott volna…



Szabó Péter: Tündértánc



“A fiú egy komor délutánon látta először táncolni a tündéreket és a törpéket.” Ezzel a mondattal kezdődik a novella, s ez a mondat olyan, mint egy küszöb. Aki nem tudja átlépi, elbotlik benne és lehet, nem is megy tovább. Bevallom töredelmesen, én az utbbi kategóriába tartoztam sokáig, a fantasztikus irodalmon belül a sci-fit ismertem úgy-ahogy és műveltem még úgy-ahogyabban. A fantasy (tündérek, törpék, stb, gondoltam ennél nem sokkal több) valami bejáratlan tartományként riasztott, nem ismertem s ezért nem is éreztem jól magam benne. Elolvastam a címet. Tündértánc… Első mondat… Na jó, akkor ennyi. Sokáig nem is jutottam tovább, már a következő három Átjáró is megjelent, mire végre valahogy sikerült megint összefutnom a novellával, s úgy voltam, elolvasom végre, ha már az egész újságot megvettem.

Így sikerült átlépnem a küszöböt, s rájöhettem, az ismeretlen tartomány nem is annyira ismeretlen, s egyáltalán nem rémisztő – mi több, az ember otthon is érzi magát benne… Az írás alapötlete valahonnan ismerős, legelőször mintha a Végtelen történetben találkoztam volna vele. A törpál és a tündérek (+stb.) addig léteznek, amíg az emberek hisznek bennük. De az emberek már nem nagyon hisznek bennük, csak a kisfiú, s mint kiderül, ő az utolsó, aki még életben tartja a táncoló lényeket. Ez sem meglepő, könnyen kiszámítható fordulat. Később a kisfiú maga is tündérré válik: akár egy Andersen mese. De fontos ez? Tudomásom szerint egy mű témájának nem elengedhetetlen feltétele az eredetiség: vajon ötlettolvaj volt Leonardo da Vinci, mikor a Mona Lisát festette, csak azért, mert előtte már festettek mások is arcképet? Szerintem nem. Kicsit közelítve az Átjáró profiljához, még a viszonylag szabadabb témaválasztású sci-fi esetében is lehetetlen olyan művet írni, amit már nem írtak meg páran előttünk, persze csupa olyan alak, akikről még sohasem hallottunk. Ráadásul a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a fantasyban még nehezebb teljesen eredeti alkotással előállni. Engem is ez riasztott vissza, amikor elolvastam az első mondatot. Törpék, tündérek, táncolnak… - roppant érdekes.

Ez a hozzáállás természetesen rossz. Nem csak az számít, mit mondunk, hanem az is, hogyan. Leonardo da Vinci lefestett egy nőt – roppant érdekfeszítő, még csak nem is akt. Na de hogyan festette le! Csak a mosolyával nem tudunk betelni azóta sem. Persze ez csak példa, a Tündértáncot nem akarom a Mona Lisához mérni, de mindenesetre kiderül a fenti párhuzamból, hogy csak azért nem szabad elvetni semmit, mert sok alkotóeleme ismerős már valahonnan. (Persze lehet, hogy ez egyedül nekem jelentett problémát, ha így van, akkor elnézést az eddigi eszmefuttatásért.)

Vessünk hát pát pillantást arra, hogy mindezeket az alkotóelemeket hogyan használja fel a szerző, mit rak össze belőlük?

Feltehetjük a klasszikus kérdést: miről szól a novella? Kicsit suta ez, persze, mert a novellának nem feltétlenül kell szólnia valamiről, főleg a (poszt)modern irányzatok egyes alkotásaiban értelmezhetetlen ez a kérdés. Azonban a fantasztikus irodalom ágai meglehetősen konzervatívak ilyen szempontból, így bátran fel lehet tenni a kérdésünket, persze az már nem garantált, hogy könnyű rá választ találnunk. De a Tündértánc készségesen segít ebben, tálcán nyújtja elénk a választ: a gyerekkor (vagy valami más, amit a gyerekkor jelképez, pl. ártatlanság, tisztaság, stb.) elmúlását, s a múlás fájdalmát. A kisfiú elveszti a tündéreket és a törpéket, mert felnő, a tündérek és törpék így elvesztik az életüket, vége szakad az ősidők óta tartó történetüknek. A veszteség más szinten is megjelenik: a fiú megbetegszik és az anyja aggódik érte, hiszen a betegsége súlyos. Mindenki elveszt hát valamit, vagy szinte mindent, kivéve a kisfiút, aki ha meghal, nem veszti el a gyermekkorát, vele a tündéreket: „ mert ő nem feledi el őket, de felnőni, azt már nem fog.” Némileg melodramatikussá válik hát a vidám tündértánccal induló történet, hogy azután egy csavarral a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon: a fiú meghal ugyan, de mintegy tündérként újjászületik, s már az anyja is látja őket, tehát mindenki megmenekül. Értelmezhetjük ezt egy szép képként is, miszerint az anyai szív képes átlépni a felnőttség korlátain s meglátni azt, amit csak egy gyerek láthat. Ez sem eredeti gondolat, persze, de a helyén van, és ez a lényeg.

Miről szól tehát a Tündértánc? Van benne fantasy téma? Az Átjáró magazin hitvallása szerint ugyanis a sci-fi és fantasy nem műfaj – ez így is van – hanem tematika. Ez a meghatározás azonban ezer sebből vérzik, s az egyik ilyen seb jelen novella is, amiben ha a fantasy kellékek (tündérek és törpék) mögé nézünk, egy ősi és általánosan érvényes témát találunk, amivel számtalan nem fantasy mű is foglalkozott már. Hol van hát a fantasy téma? A fantasy jelen esetben nem más, mint egy kifejezésmód, eszköz- és kelléktár, mondhatni egy nyelv, amin erről az általános témáról beszélünk. Nem újat mond: másként mondja. Más nyelven mondja, lefordítja, interpretálja, vagyis: értelmezi. Tematikát csak egy felső rétegében lehet keresni (téma: tündérek és törpék kihalása, mondjuk…), de mélyebbre ásva kiderül, hogy nem is ez az igazi téma, hanem valami más, általánosabb (gyermek lét, anyai szív, veszteség feldolgozása, stb.) Ha tehát a fantasztikus irodalom (ezt az összefoglaló nevet használom a sci-fire, fantasyre és kapcsolódó irányzatokra) tematika, akkor a Tündértánc nem a legjobb példa rá.

A stílusról is ejtsünk pár szót! Némileg túlcicomázottnak éreztem sok kifejezést, barokkosnak, az alaposan megfestett képek nem egyszer ellentétes hatást keltettek bennem, mint ami a szerző szándéka lehetett. Úgy éreztem, hogy nem vonnak be, hanem inkább elidegenítenek. Például: „Anyja gyakran úgy talált rá, a kertecske szélén üldögélve, miután lenyugodott a nap és vérét felitta a látóhatár sötét kontúrja.” Vagy: „A komor fák bánattól aszott lombarccal borultak a feje fölé, s a szélbe kelő mély suttogásuk szívet tépő szavakat suttogott a fülébe.” Ezek, és a hozzájuk hasonló mondatok elég túldíszítettnek tűnnek, bár az is igaz, hogy a novella komor-ünnepélyes hangulatához illenek. Kicsiben olyanok, mint az egész novella: minden a helyén van bennük, mégis az olvasó ízlésén múlik az, hogy mennyire tudnak élővé, izgalmassá válni…



Csigás Gábor – Juhász Viktor: Hosszú még az idő



„A szerzők most közölt írásában a sci-fi és a fantasy kijelöletlen határmezsgyéjén mozognak”, írja a bevezető. Valóban jó példa ez a mű arra, hogy a fantasztikus irodalom alkotásait mennyire nehéz kategóriákba gyömöszölni – különben is, egy valamirevaló író nem kategóriákba ír. Ezért nem is foglalkozom azzal, hogy a novella sci-fi-e, vagy fantasy, esetleg egyik sem vagy mindkettő. Legyen mindkettő. Vagy egyik sem. Legyen az, ami lenni akar, úgyis mindenkinek más lesz.

Angyalok és ördögök harcolnak, a „Mi a nevük a ciklonoknak” című íráshoz hasonlóan itt is gazdag bibliai utalásrendszerrel találkozunk. Néha azonban ez kicsit szájbarágós, pl. „Hiszen a Biblia figyelmeztetett előre”, vagy: „A Kert, ahol ezeket a sorokat írom, hatalmas és pompás. Ezt persze nem fogom részletezni, mert (…) mindenki olvasott már az Édenkertről…” Az ilyen magyarázatokkal óvatosan kell bánni, elvehetik az olvasótól a felfedezés, a felismerés örömét. Ha már mindenképpen meg kell mondani, lehetne kissé jobban csomagolni őket. Érdekes módon más, hasonlóan kifejthető dolgokat nem magyaráznak meg a szerzők, pedig érdekes lehetne. Pontosan mik is ezek az angyalok meg ördögök? Miben jelenik meg az, hogy nem evilági lények? Olvassuk, hogy milyen félelmetesek, szörnyűek, azután pedig annyira nem képesek, hogy egy előlük bujkáló embert észrevegyenek (pedig akkor még nincs is rajta a Jel). Kicsit keveredik a bibliai és a mágikus világkép is, ami önmagában még nem baj, hiszen egy írónak joga van ilyesmihez, de helyenként nem tűnik mindez következetesnek.

Na de nem is az a lényeg, hogy kik ezek az angyalok, meg hogy áll össze ez az egész Armageddon, meg hogy külön kategória-e az „igazak” meg a „tiszta életűek” (már ha ez az utóbbi kategória létezik egyáltalán, szerintem eléggé üres halmaz). A lényeg itt is minden valamirevaló írás központi témája: az ember. A sok mitikus lény, világrengető katasztrófa ugyanis nem szolgálhat másra, csak arra, hogy valami más fénnyel (jelen esetben földöntúli, kénköves, esetleg zöldes fénnyel) rávilágítson az emberre.

Ember nem maradt sok, de ami maradt, az annál érdekesebb. Figyelemre méltó az elbeszélés módja is: az egyik szereplővel E/1-ben, a másikkal E/3-ban találkozhatunk. Az a szereplő, akit mintegy „belülről” látunk, névtelen. Több szempontból is belső ember: nem csak a gondolatait látjuk így, hanem a tér is, ami körülveszi, belső tér. A végítélet ellen épült bunker belsejében vagyunk, ami persze egy kudarc jelképe is, hiszen nem tudta betölteni a funkcióját. A magába szorult ember nem zárhatta ki a félelmeit: magát zárta össze velük.

A másik szereplőnek már van neve: Adam Shiro. Adam, vagyis Ádám (magyar sci-fiben szinte minden név angol, mint köztudott), akárcsak mint az első embernek a neve. Sőt, maga az Ádám szó is bír ilyen jelentéssel: ember. Ő a felszínen van, s nem a belső, hanem a külső félelmekkel küzd: vadászpuskával ördögök ellen. Érdekes felállás, de ami még érdekesebb, nyer is. Persze nem totális ez a győzelem, inkább csak múló siker: saját félelmeivel szembeszállni sem tud, nemhogy legyőzni őket. Ő is a bezártságot választja inkább, visszamenekül a bunkerbe, ahonnan eredetileg indult, a másik szereplő zárt tere felé, ahol legalább az ördögöktől el lesz zárva. (Ebben nem csak a vastag falak, hanem a falakra pingált jelek is segítenek.) De mint kiderül, a legnagyobb veszély itt leselkedik rá: kiderül, hogy a két szereplő voltaképpen egy.

A novella egyik apropóját adó időbombák felrobbanásának idején (ha az „idején” kifejezés értelmezhető egyáltalán ebben az esetben…) kettétörte őt/őket az egyik detonáció. Most, hogy őjra összefutottak, már csak a felismerésre van idejük, majd létrejön a kritikus tömeg, összeakad a két időszál, aminek nem lett volna szabad összeakadnia, s egy újabb, még szörnyűbb detonáció repíti őt/őket, vagy talán az egész világot tovább, vissza, máshova. Végezetül Adam-Ádám az Édenkertben találja magát, társtalanul, Istennel beszélő viszonyba kerül (bár imádkozásra már korábban is vetemedett, két ördöggel való küzdelem közben ez előfordul), sőt, az egyik bukott angyallal is szívesen beszélne. De egyelőre ez nincs kilátásban, de ami késik, nem múlik: hosszú még az idő. Vagy mondjuk inkább végtelennek? Az Armageddonból a bűneset elé kerülni felidézi a saját farkába harapó kígyó képét: körforgás, ciklikus idő. (Ami egyébként idegen a Bibliától.) A végből a kezdetbe kerülünk, az utolsó emberből első lesz, s már a kezdetben ismerjük a véget.

Lehet, hogy mindez kissé zavarosnak tűnik, s bevallom, tudatosan alakítottam így egy kicsit, hogy a fenti fejtegetés igazából csak a novella ismeretében érthető, élvezhető (ha élvezhető egyáltalán…). De hát nem ilyen zavaros dolog az idő is, s nem ezt a töredékességében megragadható általánosságot érzékelhetjük a szerzőpáros írásában is? Hiszen az idővel mindig a mostban szembesülünk, ami előttünk van és amit már magunk mögött hagytunk, az töredékekre esik szét, nem látjuk egybe az egészet. Ha igazán a mélyére akarunk ásni annak, hogyan is érzékeljük az időt, könnyen belezavarodhatunk – nem ilyen ez a novella is? Az idővel való szembekerülést, sőt, szembeszállást boncolgatja több nézőpontból is, valahogy mégis zavarosnak tűnik, homályosnak, felkavarodottnak, mintha nem lett volna elég IDEJE letisztulni. Leginkább részleteiben lehet megragadni ezt az írást, egészében már nehezebb, első olvasatra főleg. De hát nem ilyen az idő maga? A mostot mindig csak később értjük-éljük meg igazán. De utólag helyükre kerülhet minden – hosszú még az idő…



2003 -10-10

www.fantasya.hu



2002. Április - 2. szám



Daniel W. Coleridge (Veres Máté): Rendeltetés





“Coleridge forog a sírjában”, írta egy átlagon felüli kedvességgel megáldott fórumozó a novella megjelenése után. Hogy a költő mit csinál most, nem tudom (bár, némileg ismerve a verseit, egyáltalán nem vennék mérget arra, hogy mérhető lenne a szögsebessége), de arra mindenképp rávilágít ez a hozzászólás, hogy igencsak érdekes álnévvel állunk szemben.

Születési körülményeire a legjobb szó a “jellemző”: összetett okok miatt manapság kevés eséllyel jelenhet meg az ember a saját nevén a fantasztikus irodalom területén. Annak idején nekem is a “vagy így vagy sehogy” dilemmáját kellett megoldanom, így jól tudom, mi is ez az egész. Daniel W. Coleridge esetében viszont az figyelemreméltó, hogy neki ez az első megjelenése, így a szerkesztői szeszélyen kívül semmi sem indokolta az álnevet, ráadásul az Átjáróban később (és már korábbról is volt rá példa) a saját nevükön jelentek meg olyan szerzők, akik itt debütáltak. Ha jól emlékszem, valamelyik fórumon ez egyfajta “hivatalos állásponttá” is alakult: a saját néven ismertessük meg az íróinkat… Coleridge tehát rossz helyen volt rossz időben, ezért nem maradhatott Veres Máté, de így legalább néhány irodalombarátnak alkalma nyílt elgondolkodnia azon, hogy Samuel T. Coleridge forog-e vagy sem. Szerintem nem, de sajnos ezt az álláspontomat csak annyira tudom igazolni, mint a forgáspártiak. Amúgy meg a csuda tudja, lehet, hogy mégis mozog, akarom mondani, forog…

A “Rendeltetés” címe valami vallási témát sejtet, latinul lehetne akár Predestinatio-nak is írni, ami egy jellemző kálvini tanítás, ennek ellenére az ábrázolt világ erősen római katolikus. Egy távoli jövőbeni pápaválasztás köré szerveződik a cselekmény, méghozzá a Marson, egy teokratikus egyházi államban. Arra, hogy egy ilyen jellegű állam, sőt, Szent Péter trónja hogyan kerül oda, nem kapunk választ (kivéve a bevezetőt, amiből kiderül, hogy a novella által felvázolt világban még számos másik írás is létezik vagy létezik majd, bár az is igaz, hogy az ehhez hasonló ajánlások eposzi jelzőként kísérik a magazinban debütáló szerzőket).

Ami a novella erénye: nem is csinál ügyet a fenti kérdésből. Nem azzal foglalkozik, hogy jött létre az ábrázolt világ, hanem ábrázolja azt, méghozzá ügyesen, okosan, gyakorlatilag felesleges sallangok nélkül. (Persze néhány így is akad, pl. az Ordo Pax Dei fegyveresei, de ez annyira nem vészes.)

A történet szerkesztése is túlmutat a kezdő (értsd: első megjelenés) írók átlagán: jól elkapja az in medias res nyitást, hamar megteremti és majdnem végig fenntartja a világhoz illő hangulatot, kevés, ám annál hatásosabb írói eszközzel, érdekes helyzetű központi figurát választ. Végre nem egy szuperhős, lézerpisztolyos nagyfiú szemével nézelődünk (pedig ebbe a világba is beleférne egy, pl. egy Ordo Pax Dei ezredes...), Henryk egy “kisember”, aki mégis nagy, legalábbis azzá lehet. Vezető egyházi személyiség (mert bíboros nem lesz akárkiből), mégis magányos alkat, kutató, szelíd, mert sok mindent lenyel, persze azért a mélyben izzik valami, mert ha a megfelelő helyen sértik meg a büszkeségét, akkor a szelíd Henryk igencsak megváltozik. Életét azonban inkább a könyvtári kutatómunka tölti ki, a régi földi civilizáció szilánkokra hullott tudását próbálja összeillesztgetni, kedvence Nietzsche, akit egyébként nem ért, de (vagy épp azért) lenyűgözi.

A Rendeltetés világára jellemző a fenti példa által is megjelenített töredékesség, kifordítottság, mégis organikus egészet alkot - csak van valami abban a “kidolgozott világban”. Nietzsche egy már-már rajongó bíboros kutatásának tárgya, Notradamusnól Miasszonyunk lesz (Notredame), Péter széke pedig az Örök Városból a Marsra kerül. Mindennek bizonyára jó oka van, ha tippelni kellene, akkor valami kataklizma utóhatására gyanakodnék, de a novella szempontjából ennek igazából nincs nagy jelentősége.

Annál inkább a történetnek: kicsinyes emberi játszmák nagyban. A pápa - s még néhány kulcsfontosságú személy - tragikus hirtelenséggel elhalálozik, s a tátongó űrt be kell tölteni. Hogy kivel, az korántsem mindegy - az tipikusan önző, emberi. Henryk helyezkedésekkel, ajánlatokkal, fenyegetésekkel, vádakkal szembesül, s valamilyen módon mindegyik az egzisztenciáját érinti. Középső pozíciót foglal el, alá- és fölérendeltjei egyaránt vannak, s mindenki meg akarja mondai neki, kire is szavazzon - friss bíborosként, ami egy kis botlás, mert bíborost a pápa nevez ki, aki ugye halott - a közelgő pápaválasztáson, a konklávén. Tipikus emberi játszma tárul elénk egy érdekes, sci-fi színezetű világban, némi sötét titokkal megspékelve, hiszen nem tudjuk a pápa halálának (meg még néhány egyéb halálesetnek) az okát. Henryk vak szolgája is tud valamit, amiről csak sejthetjük, hogy fenyegető lehet, a szálak érdekes egymásnak feszülnek, majd...

Majd jön valaki, s egyszerűen szétnyesi a gondosan megkötött gordiuszi csomót. Igen, a végéről van szó. Hogy mi a vége, írásom szempontjából lényegtelen. Hogy milyen, az pedig sajnálatos - nem elsősorban az írásom, hanem a novella szempontjából. Egyrészt a funkciójával van egy kis baj: a befejezés agyoncsapja az eddigieket, egy olcsó sci-fi sablonnal fejeli meg a szépen felépített felvezetést, ráadásul gyakorlatilag feleslegessé tesz mindet, amit addig olvastunk, hiszen teljesen mindegy, kire szavaz Henryk a konklávén, a támogatásért cserébe megkapja, amit szeretne. A játszma tét nélkülivé válik, illetve mindig is az volt, de csak a végén jövünk rá – ráadásul Henryk nem is reagál erre, valahogy ez kimarad, cérnavékony hangon engedelmességet rebeg, majd lelép. Egyedül a rejtélyes vak szolgáról és az új pápa mögött álló erőkről derül ki egy s más, de sehogy sem illik össze a novella elejével, még stílusban sem. Mintha egy Mercedes elejét egy olcsó, régi Fiattal tették volna össze. Kár érte. -

Kicsit szabálytalan dolog, amit most csinálok, ezt beismerem, de be kell vallanom, hogy annak idején volt szerencsém olvasni és véleményezni a megjelenés előtt álló írást. Abban is inkább a hangulat, mint a „csattanó” ragadott meg, de hát egyáltalán nem elengedhetetlen kelléke még egy sci-fi novellának sem az olyan csattanó, akitől mindenki csak szuperlatívuszokban tud beszélni. Na de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az Átjáróban megjelent novella – természetesen – már a szerkesztők által átpofozott írás. Így abban a ritka élményben lehetett részem, hogy viszonylagos kívülállóként láttam, hogyan alakul át egy novella szerkesztés közben. (Saját novellával már volt szerencsém hozzá, de azt nem lehet objektívan szemlélni…). Ez esetben, sajnos, a szerkesztés nem tartozik a legsikerültebbek közé. Pár olyan dolgot – helyesen – kivettek, amik nem hagytak maguk után különösebb űrt, de a többi hozzányúlás csak felerősítette a novella kevésbé sikerült vonásait, az autós példához visszatérve: észrevették, hogy a Mercedes hátsó lökhárítója be van horpadva, de ahelyett, hogy kikalapálták volna, lecserélték egy horpadásmentes Fiat hátsó traktusra. Egy elcsépelt sci-fi sablonra, ráadásul a stílust, a személyiségábrázoló eszközöket és a hangulatot sem sikerült teljesen elkapni (csak az utolsó mondatban). Hogy mindez miért, azt én nem tudom és nem is az én dolgom. Talán a fiatal, debütáló szerző írásához bátrabban hozzá mertek nyúlni, s egy kis óvatosság nem ártott volna. Mindenesetre hasonló a helyzet a novellával, mint a szerző álnevével: vagy így, vagy sehogy. Én azért örülök neki, hogy az előbbit választotta, s remélem, hogy a szerzővel kapcsolatos „rendeltetés” még nagy dolgokra tartogatja őt.





Peter Sanawad (Bihari Péter): Bonaparte, mon amour





Újabb magyar szerző (más kiadó keresztségében kapott) angolszász álnévvel, de ezúttal a cím is francia, úgyhogy egy bizonyos pikáns atmoszféra már a legelején körüllengi az írást. Az írást, amiről egyébként már a bevezetőben kiderül, hogy egy levelezős szerepjáték része, “irodalmi háttere”. Vagyis – jelen esetben -: reklám.

A fantasztikus irodalom érdekes szegmensét alkotják a különböző szerepjátékokkal kapcsolatos művek. Némelyik kézikönyv részletes és izgalmasabb nem egy útikönyvnél, máskor pedig szerepjátékok alapján írt regények bosszantják fel a játékért nem rajongó olvasót. Ez némileg természetes is, hiszen a regény az őt létrehozó környezet nélkül nem adhatja azt az élményt, amit a környezet ismeretében adna. Így hát lehet azon vitatkozni, hogy ez most irodalom-e, vagy sem, egy értelmes vita közben akár értelmes gondolatok is születhetnek. Én azt vallom, hogy ha valaki a szerepjátékokhoz lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó, “önálló” könyvek által nyújtott olvasmányélményt kér számon egy szerepjátékburokban született művön, az csak magát hibáztathatja az esetleges csalódásért.

Térjünk vissza a Bonaparte, mon amour című novellához! Egy újonnan induló szerepjáték részeként született, amint ez a bevezetőben, majd a novellát követő PR interjúban is olvasható. A novellában azonban nem. Tekintve, hogy az Átjáró olvasóinak nagy része (gondolom) még nem találkozott New Eden-el az ő szerepjátéki valójában a novella olvasásakor, az írást mint írást fogom vizsgálni, nem felejtve el természetesen a születési körülményeit sem.

“Olyan volt az oktatóprogram által generált sivatagi romváros, mint egy megható, elnagyolt díszlet egy ezredfordulós sci-fiben”. Ezzel a mondattal kezdődik minden. Több fontos információra is lelünk itt, például a helyszínre, amiről egyből tudjuk is, hogy nem igazi helyszín, hanem valahol a kibertérben vagyunk, na meg ott az az utalás az “ezredfordulós sci-fire”, kétértelmű jelzőkkel megspékelve: megható, elnagyolt. Ha van metaszínház, amikor is a színpadon “elmélkednek” a színházról (pl. mikor a Szentivánéji álomban az egyszerű mesterek próbálnak összerakni egy darabot), akkor kell, hogy legyen metasci-fi is: mikor is egy sci-fi írás (nem elmélet, hanem fikció) keretén belül mond valamit a szerző a sci-firől. (Az általam eddig olvasott legsikerültebb példa erre a magazin egy későbbi számában található “Gyűlöllek, olvasó” c. írás.) Ez a novella azonban nem metasci-fi, mindössze ez a megjegyzése az, s az igazat megvallva, nem érzem úgy, mintha a helyén lenne. Ha a megjegyzés funkcióját kezdjük boncolgatni, túl sok mindent nem találunk mögötte. Véleményen szerint ha egy szerző a sci-firől akar beszélni egy sci-fi műben (akár csak egy félmondat erejéig), akkor ezt csak akkor tegye meg, ha legalább egy nagyságrenddel fölötte áll az írása a megjegyzésre méltatott szinttől. (Ahogy ez a már említett novellában parádésan megvan.) Jelen esetben azonban erről nincs szó, s így némileg olyan hatást kelt, mintha a saját “testvéreit” lejjebb nyomva igyekezne valaki nagyobbnak látszani.

Mondhatja persze az olvasó, hogy minek kell ezen annyit lovagolni, mikor az egész nem több pár szónál? Bizonyos szempontból igaza is lenne, de fontos azt is megnézni, hogy hol van ez a pár szó: rögtön a novella elején! Ez pedig stratégiai fontosságú pozíció: hátrébb sok botlást el lehet nézni, meg lehet bocsátani, de rögtön az elején kevésbé. Az egész olvasmányélményt meghatározhatja a nyitómondat, nyitójelenet, s jelen esetben a nyitás inkább elnagyolt, mint megható.

Míg a nyitómondat sci-fire vonatkozó fele egy sok pluszt nem adó botlás, az első része (oktatóprogram által generált város) fontos információ: a novella cselekményének nagy része ugyanis a virtuális valóságban, a kiber- (sci-fisebben: cyber-) térben játszódik. Meg is találunk minden kelléket, amivel egy valamirevaló cyber írás felvértezi magát: Nortex vírusok, betöltött ellenfelek, támadóprogramok, az agyhoz organikuan kapcsolódó operációs rendszer, Asashi program, belépés a Mátrixba, majd az onnan történő kilépés után a “való világban” mindent uraló cégóriások és high-tech környezet. Na meg egy titokzatos idegen, aki a főhősnő szerelme (mon amour), de csak a Mátrixban találkozott vele, s aki – mint később kiderül, de akár ki is lehet ezt találni – a cyber írások állandó jellegű hőse, egy hekker. Most már csak annyit kell mindehhez hozzátenni, hogy a főhősnő, Celestine apja az egyik nagy cég vezetője, aki a lányára bíz egy hasznos programot, s máris össze lehet rakni az egész történetet: a hekker a lányt felhasználvat tör a New Edeni status quo megváltoztatására. Innentől kezdve pedig nem túl bonyolult végigzongorázni a történetet, kidíszítve a virtuális valóság adta lehetőségekkel. A hekkerből Napóleon, a lányból Kleopátra lesz (szépen eltalált történelmi párhuzamok), majd jön a végső küzdelem, látványos cybercsatákkal, majd a vereséggel. (A vereség teljesen logikus, de nem a történetből, hanem a novella megjelenési körülményeiből: a cél bemutatni New Eden világát az olvasókkal, a potenciális játékosokkal, s egy bemutatóban nem állíthatjuk a feje tetejére azt a világot, amit éppen meg akarunk ismertetni…)

A novella természetesen kicsit több a fentinél, de nem sokkal. Látszik rajta, hogy szép, gondosan kidolgozott darab, s mit ilyen, figyelemreméltó. Biztos vagyok benne, hogy a szerepjáték megismerésével számos dolog kibomlik még az írás szövetéből, izgalmas, felfedezésre váró helyszínként hívogatva az olvasót, a játékost. Ha ebben a kontextusban vizsgáljuk, valóban megfelelő, célszerű alkotás – mint egy jól sikerült iparművészeti cikk. Ha nem várunk többet tőle, nem is okoz csalódást, s az igazat megvallva nincs is jogunk többet várni, mert sehol sem állítja senki (novella, bevezető, interjú), hogy ennél többet akarna adni. Sőt, a funkciója is más, mint egy “önálló” műnek: a Bonaparte, mon amour be akar vonni a felvázolt világba, érdekes, interaktív légkört varázsolva az írás köré. Egy hasonlattal élve, olyan, mint egy jó kis focimeccs lent a lakótelep sarkán, amibe beszállhat az arra járó néző is, mert még befér a keretbe. Egy ilyen meccs kívülről – főleg egy ismeretlennek, aki csak a játékot látja, s nem fog fel semmit a közösségi részéből, ami legalább olyan izgalmas része a focinak, mint a játék maga – meglehetősen érdektelen, unalmas. Viszont belülről, játékosként a világ egyik legjobb dolga – vasárnap délután, különösebb kötöttségek nélkül rúgni egy kicsit a bőrt…

Az élmény tehát, amit a mű nyújt, jelentősen függ a befogadó pozíciójától (külső-e vagy belső). A pozíció pedig magától a befogadótól függ, hiszen a szerepjáték nyitva áll előtte is. Ha nekem nem tetszik az írás maga, s nem is akarok részt venni a hozzá kapcsolódó szerepjátékban, akkor az az én hibám, nem..?





Berenice Goodall (Torma Veronika): Véres hold alatt



Újabb angolszász álnevű magyar szerző, de az ő esete más, mint az Átjáróban debütáló Coleridge-é: a Berenice Goodall nevet a Cherubion Science-Fiction antológiákban ismerhették meg az olvasók. Írásai érdekes lehetőségeket villantanak fel a tanulmányozó előtt, az író nem csak nő, hanem határozottan női hangot is képvisel, méghozzá úgy, hogy a női látásmód kialakításához nincs szüksége arra, hogy némi rugdosással távolítsa el magát a férfi vonulattól. Nem a standardnak számító férfiközpontú látás- és ábrázolásmódot támadja, hanem női értékeket mutat fel. Paradox módon ez még a Veszett angyal blues című elbeszélésében is megjelenik, amiben pedig minden adva lenne egy kiadós, harcias feminizmushoz: férfiak által megnyomorított nők férfiakat gyilkolnak benne. (Persze ennél sokkal többről van szó benne.) Jelen novella, bár nem kevésbé tragikus, mégis más, szelídebb húrokat pendít meg.

Ha el akarnám szomorítani a fantasy rajongókat, azt mondamám, hogy a Véres hold alatt már megint science-fiction. Ez ugyan igaz lenne, mert kellékeit tekintve valóban sci-fi, de ugyanennyi erővel lehetne Fantasy is, sőt, bizonyos motívumait tekintve sokkal jobban illene hozzá a fantasy, mint a sci-fi. Ha nem űrhajókkal, hanem hagyományos, fából készült vitorlásokkal utaznának benne a szereplők, méghozzá nem távoli bolygókra, hanem messzi földrészekre, szigetekre, akkor a mondanivaló (és a szöveg 90%-ának) változatlanul hagyásával egy kellemes fantasy novella kerekdene ki belőle. Elvégre a jelenség, ami köré a cselekmény bonyolódik, egy misztikus-mágikus mandala (labirintusszerű rajz egy színes körrel a közepén), nem éppen klasszikus sci-fi kellék. Viszont ha még mélyebbe ásunk, hasonló dologgal találkozhatunk, mint Szabó Péter Tündértánc című novellájában: a fantasy (vagy sci-fi, mindegy) díszletei mögött megbúvó általános emberi témával: az anyai szeretettel.

A főhős lánya egy távoli bolygó titokzatos barlangjában tett kirándulás után kómaszerű állapotba esik, az orvosok tehetetlenek, egy jósnő pedig arra a következtetésre jut, hogy a lány lelke kilépett a testéből, s valahol máshol, egy másik világban, “dimenzióban” él. Csak azért nem halt még meg a teste, mert a lelke még nem döntötte el, visszatér-e, vagy ott marad végleg.

Az anya természetesen az előbbit szeretné. (Némi sci-fi ízt ad a dolognak az a megjegyzés, hogy a lány igazából any anya klónja, ezt azzal a jelentésréteggel spékeli meg a későbbi konfliktus, hogy a lány vágyaiban az anya a saját vágyaival szembesül – de erre még visszatérünk.) Követi a lányát, ugyanarra a bolygóra, ugyanabba a szállodába, ugyanazon az úton a barlangba, ahol ugyanazokkal a mandalákkal találkozik, a világító, lüktető, talán élő labirintusokkal. Kívánságaira felfénylik az, amelyiken keresztül lányával találkozhat, s ekkor kiderül, hogy a lánya csak el akar köszönni: nem fog visszatérni. Odaát – legyen ez az odaát bármi, de hát nem ilyen kiismerhetetlen, misztikus és félelmetes minden, ami elrabolja tőlünk azt, akit szeretünk? – megtalálta azt, amit ideát nem: párt, szerelmet, sőt, van már valaki “harmadik” is, egy közös gyermek. (Emlékezzünk, az anya ezt képtelen volt elérni, a lánya nem “közös” gyerek, ivartalanul fogant klón csupán!) Így hát el kell engednie, de mégsem engedi el végleg, mert mandalája, vagy annak hű másolata ott lesz majd a hálószobában, feldereng minden lámpaoltás után. (Akárcsak a Tündértáncban, ahol az anya elveszti a fiát, de mégsem veszti el, mert az tündérként újjászületik, s az anya képes lesz arra, hogy lássa, amint táncol.)

Újból előkerül hát az a tétel, amit szeretnék a magazin novelláinak elemzése által is igazolni: a fantasztikus irodalom nem műfaj, de mégcsak nem is tematika, hanem nyelv. Pont ezen szám bevezetőjében fejti ki ugyan ezen álláspontját a főszerkesztő: “Botorság ezen vitatkozni. Dr. Sárdi Margit, aki az ELTÉ-n sci-fi szakkollégiumot vezet, felvilágosíthat bárkit, hogy a sci-fi – s így a fantasy is – nem irodalmi műfaj, hanem tematika. Témakör.” Ez természetesen igaz, hiszen pl. a főszerkesztő által is említett tanárnő által vezetett szakkollégium honlapján meglehetősen kimerítő felosztást találhatunk a sci-fi témáiból. De ha a művekben mélyebbre ásunk (már persze amiben lehet mélyebbre ásni), a sci-fi vagy fantasy jelmeze mögött nem sci-fi vagy fantasy témákat találunk, hanem emberi témákat. Általánosan érvényes témákat.

Mi a Véres hold alatt témája? Egy misztikus létsík egy távoli bolygón található átjárón keresztül. Na de valóban ez? Nem inkább annak az ősi emberi eseménynek a sci-fi (fantasy) nyelvén képekbe öltöztetett elbeszélése, hogy az anyáknak egyzer el kell engedni a lányaikat, a szülőknek a gyermekeiket, akiket megszültek, szerettek, neveltek, gondoztak, s most, felnőve, hálátlanul elhagyják őket? Ez mitől sci-fi téma? Mitől fantasy téma? Ez emberi téma, amit a sci-fi/fantasy szókészletét, nyelvtanát, közhelyeit, szóképeit felhasználva mesélt el az írónő, de ettől a téma még nem lett más. Akárcsak a Tündértáncban, vagy bármelyik más műben, ami sci-fi vagy fantasy, s bír némi “szépirodalmi” beütéssel.

Egy korábbi Berenice Goodall tanulmányomban (Veszett angyal blues) írtam már arról, hogy az írónő nagyon szépen használja fel a színeket, hogy ösztönösen vagy tudatosan-e, azt nem tudhatom, de mint ott is, itt is nagyon szépen jelenik meg ez az írói eszköz. Nem csak hangulatfestésre, hanem személyiségábrázolásra is alkalmasnak bizonyul a szerző kezében. Már maga a cím is “színes”: Véres hold alatt. A vérben, a Holdban nem csak egy-egy jellemző szín, hanem számtalan bonyolult jelkép, hangulat, szimbólum kapcsolódik. Az a jelenet, ami megelőzi az anya találkozását a lányával, valósággal tobzódik a színekben és a társított jelképekben, mégsem tűnik zsúfoltnak, annyira jól egészítik ki egymást:

“ A füzekhez hasonlítottak messziről, de amikor jobban szemügyre vettem őket, láttam, hogy nem voltak leveleik. Hosszú zöldesfehér szálak alkották a lombkoronát. Éppen mint az angyalhaj. Fluoreszkáltak a sötétben. Kísértetfüzek. Temetőbe valók. Ami a Regina éjszakáját teljesen mássá varázsolta, mint amihez hozzászoktam, az a holdja volt. Éppen holdtölte idején érkeztem ide, és a fejem felett óriási élénkvörös korong világolt. A fénye nem a megszokott sápadtezüst, hanem rubinpiros ragyogás. Ahová ez a fény esett, ott vért láttam. A teraszon nem volt semmi, ami árnyékával megóvott volna a véres hold fényétől, véres voltam magam is. Fekete ég alatt véres asszony…” (30. oldal)

Ez a részlet is olyan, mint a mandalák, amikkel a következő jelentben találkozik a szereplő: akkor bomlik ki igazán, ha jól megnézi az ember. Minden szín, minden színes dolog mögött jelentések kis labirintusa rejtőzik, felfedezésre várva. De természetesen ez sem azért van, mert ez egy sci-fi/fantasy írás; legyen bár benne idegen bolygó, mandala, gyors járatú űrhajó. Berenice Goodall Véres hold alatt című novellája egy olyan történet, ami a fantasztikus irodalom nyelvén, színeket és egyéb írói eszközöket felhasználva mesél arról, amiről már a Biblia első lapjain is olvashatunk: “Elhagyja azért az ember az ő apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek ketten egy testté…”



Kasztovszky Béla: Álomutazás elérhető áron

Kasztovszky nem tartozik az Átjárót létrehozó vagy abban debütáló szerzők generációjához, műve mégis az egyik legaktuálisabb írás, ami a magazinban addig ( s azóta) megjelent.
A közeli, pontosan meg nem határozott jövőben járunk, ahol egy cég, a Top Joy World Travel virtuális utazásokat kínál. (A neve alapján üdítőitalgyártóként kezdte, de hát a Nokia se mindig utazott telefonban...) Minden élmény virtuális, csak az értük fizetendő összeg nem az. Az alapszolgáltatásért fizetendő ár is inkább csak beugró, az igazi üzlet a ráadásnak számító egyéb szolgáltatásokban rejlik. Ezeket - természetesen - nem kötelező igénybe venni, a kedves vevő mégis önként és dalolva kéri őket sorban virtuális utazása alatt, talán nem véletlenül. Elméletileg bármikor ki lehet szállni, gyakorlatilag pedig senki sem száll ki idő előtt. Ha ügyes, akár az adósrabszolgaságig is elviheti önkéntes alapon, ilyen esetekre a cég jól felkészült jogászcsapatot tart talonban.
A fogyasztói társadalom elől tehát még a virtualitásba sem lehet elmenekülni, sőt, oda lehet a legkevésbé. De miért is kellene? A cég jól jövedelmez, az egyik ötletgazda - vezető már azt tervezi, hogy az egy éves bevételéből hajót vesz a Földközi tengeren s ott tölti a nyarat. Ha valaki, hát ő tudja, hogy nyaralni igazából így érdemes, nem pedig az általa (is) kifejlesztett virtuális rendszer által.
A gondok egy Gray nevű, amúgy jól nevelt fogyasztónak tűnő bolti eladóval kezdődnek, aki megmakacsolja magát, miután minden vagyonát elverte a virtuális valóságban. Néhány virtuális helyszín, hastáncosnő, kislány és kisfiú (?) körbevette és felszabadította az öntudatát, s miután némi szerencsejáték segítségével sikerült házától (s nagy valószínűséggel hozzátartozóitól) is megszabadulnia, úgy dönt, hogy jó neki ott lenni. A kissé átgondolatlanul megfogalmazott szerződés szerint ugyanis a cég addig köteles az alapszolgáltatást (étel, szállás, stb, mindez természetesen virtuálisan, de a valóságban is az öntudatlan testnek) biztosítani, amíg ő be nem fejezi az utat. Ő pedig nem fejezi be.
Indul az egyszemélyes forradalom, ülősztrájk, utazósztrájk, sőt, fogyasztósztrájk. Kissé olyan ez, mint harcolni a békéért, de úgy tűnik, beválik: mitől rettegne jobban a fogyasztói rendszer, mint a lázadástól? Nem, lázadásra itt semmi szükség, de arra még kevésbé, hogy mindez nyilvánosságra kerüljön. Hiszen akkor lesz csak igazából lázadás. Addig csak engedetlenség, az nem olyan vészes. De hogy lehetne gátat szabni neki, lokalizálni, elfojtani? Elfoglal ugyan egy kamrát, amit más, jobban fizető vendégnek is adhatnának. Ez önmagában is bosszantó, de ha így hagyják, esetleg mindenki ott marad, s lehúzhatják a rolót, ha meg erőszakkal kiszedik, per elé néznek, amit elvesztenek, s az se lesz pozitív hatással a cégre. Mindez egy miatt. Milliók egy miatt. Pénzmilliók. Mi legyen hát a megoldás?
A megoldás pedig tipikusan fogyasztói: akit nem lehet elpusztítani, kizsákmányolni, azt meg kell venni. Kilóra. A magát nincstelenségbe utazott embert kárpótolják, sőt, állást ajánlanak neki, egyfajta belső ellenőr szerepet, akinek pont az olyan helyzeteket kell megoldania, mint az övé. Rablóból lesz a legjobb pandúr. Vagy pandúrból a rabló? Gray azért szállt szembe a fogyasztói rendszerrel, mert a rendszert mint olyan nem tetszett neki, vagy mert a rendszer pont vele tolt ki? Tartok tőle, hogy az utóbbi, a rendszerrel ugyanis semmi baj, ha a megfelelő oldalán állunk. A lázadók kevesen vannak, ráadásul megvásárolhatók, így még tovább erősítik a fennálló világrendet. Ami se nem új, se nem szép, s talán nem is világ. Hiszen csak virtuális.
A Zsoldos Péter díjjal jutalmazott írás valóban igazi sci-fi erényeket villant fel, témaválasztásában, témakezelésében, hangvételében. Kasztovszky Béla nem most kezdte az írói mesterséget, novellája a mélyben megbúvó súlyos téma ellenére megmarad egy könnyed hangvételű példázatnak, érdekes logikai játéknak, egyfajta modern, virtuális "hogyan járjunk túl a földesúr eszén?" Ludas Matyi történetnek. Mégis sokkal több náluk: azt hiszem valahol itt kezdődik a szórakoztatva tanítás...

Harrison Fawcett: Az idő szorításában

Fawcett: egy újabb "nagy név" a szám magyar novellistái között. Az első - és ez idáig utolsó - olyan szám volt a harmadik, amiben csak régebben befutott nevek publikáltak, azóta leginkább az Átjáró körül alakulgató(?) műhely(?) tagjai s egyéb felfedezettek debütáltak, ami kétségkívül fontos és hiánypótló misszió, de szerintem nem csak én hiányolom a már befutott kortárs szerzők munkáit. Idővel, bizonyára... Mint ahogy a Zsoldos Péter díjas Fawcett írása is az idő szorításáról szól, majd az utána következő interjú magáról a szerzőről, mindkét írás felsorakoztatja, bemutatja a rá jellemző jegyeket, íróként, emberként. Nyilvánvalóan most csak a novellára szorítkozhatunk ebből.
Ha az anatómia olyan dolog, ami minden embernek van, de a nőkön jobban látszik (legalábbis a régi vicc szerint), akkor a stílus pedig olyasmi, ami a legtöbb írónak van, de Fawcetten jobban látszik. A Katedrális regényekben annyira még nem, de az azóta figyelemreméltó pályát befutott Brett Shaw írásokban ez jól megfigyelhető. Persze nem ő találta fel, mint ahogy a spanyolviaszt sem, túlságosan nagy irodalmi tájékozottság sem szükséges néhány előkép összeszedéséhez, de igazából ez nem is lényeges. Fawcett ügyesen használja (s nem is tagadja le) az átvett s átalakított stílusjegyeket, s mi kell ennél több? A szerző írásai nem fekszik meg az olvasók gyomrát létező vagy nem létező mélységek boncolgatásával, mégsem érezzük egy-egy Katerdrális vagy Brett Shaw történet letétele után, hogy "habkönnyű" semmitmondással, "semmitolvasással" töltöttük az időt. Harrison Fawcett, mint azt már máshol is megállapítottam, érti a dolgát. Egyébként.
Egyébként, de itt ez a "bemutatkozó" írás... Nem hiszem, hogy bekerülne egy második "Best of" kötetbe. Olyan benyomást kelt, mintha valaki megpróbálna úgy írni, mint Fawcett, s nem sikerülne neki. Kidomborítja a szerzőre jellemző stílusjegyeket, a humorra is rá lehet ismerni, előkerülnek a tipikus témák (egyház, időutazás) és hősök (szuper, de inkább szuperebb hősök), de nem áll össze a kép. Inkább egy félresikerült paródiának tűnik. Igaz, a szerző bevallottan nem mozog otthonosan a novellához hasonló terjedelmű írásokban, de az említett sutaságok szerintem nem csak a terjedelmi korlátoknak tudhatók be.
 

Címkék: recenzio