Brandon Hackett: Erdőhold

Cherubion, 2003.


Brandon Hackett alig egy éve bukkant fel a hazai sci-fi könyvkiadásban, de meglehetősen erősen indított: két keményfedeles nagyregény, egy Dark Space regény, s két – akár egy-egy önálló kötetet is kitevő – antológiás írás után begyűjtött egy Zsoldos Péter díjat, majd – mondhatni menetrendszerűen – előállt egy új keménykötetes nagyregénnyel, az Erdőholddal.

„A Negyedik gyarmat és az Ötödik gyarmat Zsoldos Péter-díjas írójának új könyve”, olvashatjuk a címlapon is, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zsűri idén meglehetősen érdekesen adta ki a díjat: egyszerre dicsért és marasztalt el. Regény kategóriában, melyben jelölt volt a fent említett két regény is, nem osztottak díjat, merthogy a művek nem voltak elég „fajsúlyosak”, míg novella kategóriában díjaztak egy ugyanabba a ciklusba tartozó Hackett írást, ami – szigorúan az én véleményem szerint – nem képvisel más kategóriát, mint a Gyarmatok, na de hát mindenki másképp értelmezi a dolgokat. Viszont ha úgy fogjuk fel ezt, mint valami üzenetet, ami Hackettet további írásra buzdítja (ezért a díj), de szeretné több mélységet felmutató írások felé terelgetni (ezért a sci-fi „akcióregények” elutasítása), akkor az Erdőholdat látva akár azt is mondhatnánk, Brandon Hackett megértette az üzenetet, s ebben a szellemben alkotta meg és tette le az asztalra a wancten nép ezer évvel későbbi történetének krónikáját, ha nem tudnánk, hogy a regény már jóval a díjkiosztó előtt megszületett. De ami a lényeg: az Erdőhold, megőrizve a Gyarmatok és a Halhatatlanos történetek erényeit s megszabadulva azok legtöbb hibájától, egy vérbeli Hackett regény, benne mindazzal, ami a szerző eddigi kedvelőit vonzotta, sőt, még az esetleges fanyalgók számára lehetőséget kínál álláspontjuk felülvizsgálatára.

Két világ, két civilizáció feszül egymásnak, ahogy ezt már a Gyarmatokban is olvashattuk, a részletes, átgondolt világmegformálás- és ábrázolás tovább erősödött, de a hatalmas (s némileg átgondolatlan) űrcsaták és vérfürdők helyett a hangsúly inkább a személyek és eszmék konfliktusára helyeződött át. Persze nem kell megijedni, akció is van bőven, nem szűkölködünk kardviadalokban, de a „forróbb” jelenetek sem maradtak el – ezúttal fontos dramaturgiai szerepeket is kapva, ami nem hátrány… Ami talán elsőre zavaró lehet (a megformált világok részletessége mellett, amihez kis idő kell, mire ismerősen mozog benne az olvasó, mint szinte minden nagyobb regényben), az a hagyományos főszereplő hiánya: itt bő fél tucat kvázi-főszereplővel találkozunk, ami egyrészt jó, mert a kérdéseket alaposan körüljárhatjuk, de másrészt rossz is lehet, ha a bőség zavarába kerülve elveszünk, akárcsak az Erdőhold fái közt a félhomályban. Ráadásul több „erős” szereplőnél hiányoltam azt a mélységet, ami megillette volna őket, pl. Maina kisasszonynál, akinek ugyan kidomborodott (a megfelelő testrészein kívül) a nimfomániája és határtalan önzése (még a szerelme is önzésének egyik fajtája), de mintha ez a két tulajdonság ki is merítette volna a teljes személyiségét, ami más karakterekkel összehasonlítva zavaró, főleg, mikor velük együtt szerepel.

Na de ezek inkább már részletkérdések, a fő újdonság az, hogy a cselekmény nem a Gyarmatok kissé elcsépelt „szabadságharc” illetve „főhősök életveszélyben” sablonjára épül, hanem egy érdekes erkölcsi kérdésre: elvehetem-e, ami nekem kellene, de másé, viszont én el tudom venni és senki sem tud ebben megakadályozni… Több szinten is előkerül, mindenkit érintve a halott bolygót birtokló fejlett wanctenek és az Erdőholdon élő fejletlenebb erdőholdiak esetében, de szimbolikusan, mintegy a nagyot kiábrázolva a wanctenek vezetője és szeretője, a személyi testőrének felesége esetében. Nagyon szépen vázolja fel az író ezt a szerelmi háromszöget, hogy aztán kurtán-furcsán véget érjen, szétrobbantva szinte mindent. Ez is egy megoldás, természetesen, de nekem inkább elszalasztott lehetőségnek tűnik… Szerencsére a regénynek ennél nagyobb hibája nem nagyon akad, sőt, mindenképpen meg kell említenem, hogy úgy tudott szórakoztató és fordulatos maradni, hogy közben ad némi gondolkodnivalót is az olvasónak, s ez kiemeli az egyszerű akció-kaland sci-fi regények sorából, s elhelyezi abba az érdekes, igazából kijelöletlen tartományba, ami az igényes szórakoztató irodalom és a – buta szó, de ki tud rá jobbat? – „fajsúlyos” irodalom közt található.

Mert hát nem tagadhatja, de talán nem is akarja megtagadni a származását; s amit a Gyarmatokkal és Halhatatlanos történetekkel kijelölt úton teljesíteni lehet, azt az Erdőhold szinte tökéletesen teljesíti. Kiforrt, kicsiszolódott, ha az Ötödik gyarmatra azt írtam, „szép nő bibircsókkal”, akkor az Erdőhold nem lehet más, mint egy szép nő. Sőt, ez a nő nem is üresfejű, kezdenek benne kibontakozni azok a csírák, amik majd egyszer egy olyan „igazán fajsúlyos” írásban csúcsosodnak ki, ami számára már túl kevés lesz a Gyarmatbirodalom – Halhatatlanok – Erdőhold akció-sci-fiben fogant, de azon lassan túlnövő környezete, szétfeszíti ezt a keretet, túllép rajta.

Az Erdőhold újabb lépés ezen az úton…



2003-12-05
www.fantasya.hu
 

Címkék: recenzio