Dan Simmons acélfája

Dan Simmons: Hyperion Bukása, Cherubion, 2002


Az ember hajlandó némi szkepticizmussal fogadni a könyvekre biggyesztett dicsérő szavakat. Megszokhattuk, hogy minden író mester, minden mű remekmű, de legalábbis lélegzetelállítóan jó. Nos, a dicsérő idézetekben a Cherubion új könyve sem szűkölködik, de akad egy új dolog is: ezúttal a dicséret jogos.
Ez ritka jelenség, bár a tavaly megjelent két Hyperion kötet után erősen valószínűnek tűnt, hogy a Hyperion bukása sem adja alább. Ennek ellenére némi szorongást fedeztem fel magamban, mialatt egyre előrébb jutottam a regényben. Ilyen felvezetés után ugyanis nagy csalódást lehet okozni egy elrontott befejezéssel. Jó első részt sokan tudnak írni. Jó másodikat már kevesebben, de jó befejezést már csak páran. Rejtélyeket sem nehéz kitalálni. Kíváncsiságot keltenek, viszik a történetet, de előbb-utóbb szembe kell nézni azzal, hogy közeledik a regény vége és valamit kezdeni kell a szépen kidolgozott titokzatos szálakkal. Itt derül ki igazán az író felkészültsége: egy olcsó, üres megoldás visszamenőleg is megmérgezi az olvasmányélményt.
Én is egyre feszültebben vártam, mi lesz a megoldás, egyáltalán, lesz-e valami? És lett. Méghozzá olyan, ami méltó a négy kötet egészéhez, bár meg kell mondani, nem könnyen fogyasztható. Na de a Hyperion Cantos nem egy olcsó és feledhető limonádéregény, olyan, amivel meg kell küzdeni, ha nyerni akarunk.
Az első két kötet lényegében egy kerettörténetre felfűzött elbeszélés-gyűjtemény, a Canterbury mesék mintájára. Hat, de inkább hét történetszál, méghozzá gondosan kidolgozott történetszál. Stílusgyakorlat, "így irtok ti" és "így kellene írnotok" egyszerre. "Itt van Isten bősége", írta egy kritikus a Canterbury mesékről, Simmons sem szégyellős : a sci-fi bőségének tárházát adja elénk, témában, stílusban, kelléktárban. Ráadásul aki úgy véli, a sci-fi és a szépirodalom két különböző dolog, úgy járhat, mint az egyszeri bácsi a zsiráffal: "ilyen állat nincs is". A Hyperion ugyanis azon kívül, hogy sci-fi, minden másban eleget tesz a "magas" irodalom követelményeinek.
A Hyperion bukása már nem Chaucer sablonját követi, bár megőriz valamit a hangulatából, a narráció nézőpontjainak váltogatásával, a néha szétbomló, néha összeakadó de végül összefutó történetszálakkal. Amiket külön-külön kidolgozott az első két kötetben, azt most gondosan egybeszövi a szerző, úgy, hogy a végén szinte minden apró momentum értelmet, funkciót kap - ez is ritka.
Meg kell ismételjem: nem habkönnyű olvasmány, de nem is érthetetlenül művészieskedő írás. Az író láthatóan rengeteg energiát fektetett bele, az olvasónak is érdemes követnie a példát és behatolni a perifériák mögé. Én számtalanszor éreztem, abba kell hagynom az olvasást, ülepíteni egy kicsit az anyagot, ha nem akarom elveszteni a fonalat s csak könnyedén siklani a történet felszínén. (Ezt is lehet, de pazarlás ilyenre használni ezt a regényt!) Minél tovább jutottam, annál erősebb lett ez az érzés. A regény olyan műalkotás, amin az utolsó simításokat az olvasó végzi, neki kell magában felépítenie azt, amit az író a betűkbe kódolt. Sci-fi olvasmányélményeim közül a Hyperion bukása azon darabok közt van, amik ezt erősen éreztették velem.
Kritizálni jöttem a Hyperion bukását, nem dicsérni, de nincs könnyű dolgom, ha a regény hibáira kell rámutatnom. Bizonyára vannak, hiszen Simmons is "lassú időben" él s nyilván csak egy VI (Végső Intelligencia) tud tökéletest alkotni. Olvasás közben ki is jegyzeteltem pár dolgot, a végéről például azt írtam, hogy elmisztifikálja, megfoghatatlan síkokra helyezi a titokzatos szálak kibogozását. Beleolvasva azonban a 2001-ben megjelent két kötetbe ez a szép gondolat összeomlott: a regény vége át meg átszövi a korábbi részeket is, sőt, egyenesen következik belőlük. Érdemes hát követni az időben visszafelé mozgó kripták példáját, átismételni a regényt, egyszerre megtelnek az üresnek vélt termek.
Akad még apró következetlenség, funkciótlannak tűnő szál, amire kimondhatnám az ítéletet, de nem teszem. Egyrészt, mert távol vannak attól, hogy zavarják a pozitív összképet, másrészt pedig félek, hiszen egy alapos átolvasás, jegyzetelés és ismétlő szemezgetés után se érzem úgy, hogy tökéletesen magamévá tettem volna a Hyperion Cantos-t. Túl nagy a kockázata annak, hogy csak magamról állítok ki szegénységi bizonyítványt. Ellenben a jóról bátran mondok jót.
Simmonstól lehet tanulni. Érdekes megfigyelni például azt, ahogy különféle alkotóelemeket használ, látszólag semmi közük egymáshoz, mégis szerves egésszé forrasztja őket. (Például Keats életének, műveinek átemelése a science fictionbe - külön érdemes odafigyelni még az angol irodalomra vonatkozó rengeteg közvetett és közvetlen utalásra is, amik átszövik a művet, ráadásul soha nem öncélúan.) Az is érdekes, ahogy átvesz kliséket máshonnan, és nem lóg ki a lóláb: például a Shrike valahol rokona a jövőből, valaki likvidálására érkezett Terminátornak, mégis milyen lenyűgöző írói teremtmény...
Hosszasan lehetne sorolni, de hely hiányában már csak egyet emelek ki: a tudatos nyelvhasználatot. Simmons nem csak azt tudja, mit mond, hanem azt is, hogyan mondja. Ebből már ízelítőt adott az első két kötet hat, különféle stílusban megírt története, de a Hyperion bukásának sincs szégyellnivalója ilyen szempontból. (S meg kell jegyezni, ez a fordítótól is megkívánt némi tehetséget, történetet fordítani nem nehéz, stílust átadni benne már annál inkább. Bár a "Minden dolgok" mintájára néhány helynevet is magyarra lehetett volna ültetni, a God's Grove is hangulatosabb lett volna.)
Talán elég ennyi is a Hyperion Cantos befejező részéről: olyan olvasmányélmény, amit vétek kihagyni, olyan sorozat, aminek - borsos ára ellenére - ott a helye minden sci-fi olvasó polcán. De különösen az írókén: a Hyperion egy alattomos acélfa, amire Simmons számos dolgot felszúrt, hogy egy kínzó üzenetet sugározzon szerteszét: így is lehet sci-fit írni. Hát rajta.



2002-12-10

Átjáró Magazin 2002/6. szám
 

Címkék: recenzio