Farkasvakság

Iain M. Banks: Sötét háttér előtt, Agave, 2004


Banks első magyarul megjelent kötetével, A játékmesterrel egyből komoly hírnevet szerzett magának a hazai sci-fi olvasók körében. Azt, hogy valóban értékes, jól megírt könyvről van szó, a reakciók nagy számából és sokféleségéből is láthatjuk. „A játékmestert nem lehet felülmúlni” jellegű véleményektől a némi (illetve nem csak némi) félreértelmezésből fakadó, ideológiai jellegű kirohanásig olvashattunk Banks regényéről mindenfélét. De ami mind közül a legígéretesebbnek tűnt, az az első oldalon található életrajz egyik adata volt: Iain M. Banks hat sci-fi regényt írt… Nos, A játékmester sikere (bár azt nem tudom, hogy ez az eladásokban mennyire jelent meg) előrevetítette azt, hogy lesz még folytatása a Banks sorozatnak.

Így érkezett el a következő regény, a Sötét háttér előtt. Az új Banks kötet több meglepetéssel is szolgált, mikor kézbe vettem. Először is a vastagsága; A játékmester sem tartozott a rövid kis szösszenetek közé, de a Sötét háttér előtt a maga 570 oldalával már igazán tekintélyt parancsoló. Az ára is némileg megugrott, de valami azt súgta, hogy ezzel talán nem vásárolok be. (Különben is, hosszabb, mint drágább…)

A borító kicsit kilóg az Agave kiadónál megszokott sorból, teljes mértékben a klasszikus sci-fi borítókat idézi a címhez illően sötétkék bolygóval és a felhők közé emelkedő kastélytoronnyal. Kellemes összhatást kelt, bár a könyvről nem sokat mond el. Erre a célra ott áll a szerző neve szép nagy betűkkel, érdekes, hogy már a Játékmesternél is nagyobb betűméretet kapott a szerző, mint a cím, ilyet eddig csak befutott, más könyvekkel már elismerést szerzett írók esetében láttam. De úgy tűnik, így is bevált.

A legnagyobb meglepetés viszont az, hogy a második Banks könyv nem a Kultúra világán játszódik, mint az első. Pedig azt gondolná az ember, hogy ha már van egy kitaposott ösvény, akkor érdemes azon továbbmenni, főleg hogy itthon mind a fantasy, mint a sci-fi terén egyre inkább a sorozatokra, azonos világokban játszódó könyvekre tevődik a hangsúly. De az igazi márkanév jelen esetben nem a Kultúra (a hazai gyakorlattal ellentétben nem is kapott A játékmester valami jó kis Kultúra – logót), hanem maga a szerző.

Kultúra vagy nem Kultúra, a Sötét háttér előtt is markánsan felmutatja a Banks-i jellegzetességeket. A vicces hajónevekhez hasonló megnyilvánulások most éppen csak jelzésszinten fordulnak elő, de a szereplők, a háttér kidolgozottsága, a biztos kezű történetvezetés, na meg a különféle társadalmi – technikai ötletek pazar gazdagsága nem okoz csalódást azoknak, akik emiatt szerették meg az írót.

Valami azonban mégis bezavar a képbe, talán nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy A Játékmester után valahogy nem ezt várta volna Bankstól. Könnyű lenne egy egyszerű jobb-rosszabb skálán besorolni a két könyvet, az utóbbi kárára, de itt nem erről van szó. Véleményem szerint Banks olyan író, aki pontosan azt írja meg, amit akar. Ez talán banálisnak hangzik, de ha valaki olvasott már olyan könyvet, amiben a szerző hatalmas dolgokról, teszem azt az emberiség jövőjéről vagy nagy sorstragédiákról akart mesélni, de csak valami igen nehezen élvezhető, közhelyes, átgondolatlan szöveghalmaz lett belőle, akkor talán megérti, hogy mihez nincs semmi köze Banks írásainak. Ő meglehetősen jó hatásfokkal valósítja meg a koncepcióit, az már más kérdés, hogy az olvasók mennyire értik meg vagy fogadják el a koncepciót magát.

Megfigyelhető volt ez már A Játékmester fogadtatásánál is: aki a SF-ben szinte kötelező gyakorlatnak számító nagy csattanót kereste a végén, annak csalódnia kellett, mert elég kiszámítható véget ért a történet. Szerintem nem is az volt a fő lényege, de ezt mindenki döntse el magának. A Sötét háttér előtt megint csak más koncepcióval jelentkezik, így akik egy A Játékmester 2-t várnak, eleve csalódással fogják kezdeni, s talán be sem fejezik a könyvet. De ez még csak az első csapda. Az új kötet fülszövege s reklámjai valamiféle akció – SF-t, kalandregényt sejtetnek. Olyan kifejezések ezek, amik nálunk magukkal hoznak egyéb címkéket is, még ha nem is tartoznak ezek feltétlenül össze: habkönnyű, űropera, stb. Egy akciódús SF nem feltétlenül űropera, de az elmúlt évek hazai tapasztalatai alapján nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy de mégis. (Ian Watson is megmondta: Magyarország űroperettország. Ő már csak tudja.)

A Sötét háttér előtt nagyon sok sablont beépít az akció SF-k világából. Egy nagy Küldetés köré épül a cselekmény (még ha ez a Küldetés meglehetősen homályos s egyre zavarosabb is lesz, nem egy szimpla „rabold el / szabadítsd ki / lődd le”), a főszereplő egy fiatal nő, aki legalább annyira otthon van a fegyverek világában, mint a testi szerelemben (bár ennél félrevezetőbb leírást adni Sharrow-ról nehéz lenne, elsőre mégis ilyennek tűnik), természetesen vannak segítői is, jól kiképzett, szép, fiatal kommandóscsapat, mondhatni kötelező elem, jól adagolt csetepaték, állandó utazgatások, a végén pedig egy nagy összecsapás a főgonosszal. Mi kell más egy jó kis akció – SF-hez?

Ennek ellenére a Sötét háttér előtt mégsem az, mint aminek a fentiekből látszik. Az átvett sablonokat Banks egyrészt alaposan átgyúrja, elmélyíti, másrészt a helyükre teszi őket. A kommandóscsapat tagjai nem kétdimenziós töltelékfigurák, akik azért kellenek, mert hát egyedül mégsem lehet útnak indítani a főhőst. Sharrow úgy emelkedik bizonyos emberfeletti magasságokba, hogy igazából senki sem szeretne a helyében lenni (pedig a szuperhősségnek épp ez a vonzereje: „ha én is ilyen lehetnék…” ). Ráadásul Banks végre megmutatja azt, hogy a „rabold el / szabadítsd ki / lődd le” küldetéssablon önmagában még kevés ahhoz, hogy egy egész regényt lehessen rá írni, bármilyen sokan is megcsinálták már ezt, és meg is fogják még csinálni páran. Mindez csak építőelem, s nem az építmény maga.

A szereplők már csak mélységükkel, kidolgozottságukkal is szétfeszítik az akció-SF kereteit, sok mellékszereplő élőbb karakter, mint az átlagos akció-SF főhős. A célok sem túl tiszták s olvasó legyen a talpán, aki kapásból minden szálat és összefüggést átlát; ez sem könnyíti meg a fogyaszthatóságot, talán túlságosan is sikerült bonyolultra szőni. Ráadásul az elbeszélést sokszor megszakítják visszaemlékezések, általában külön jelzés és előkészítés nélkül, de úgy, hogy leginkább csak egy magasabb nézőpontból, visszatekintve áll össze a kép, elsőre viszont úgy tűnik, hogy megakasztják az akciót, s vontatottá teszik a regényt. De a leginkább „kiábrándító” a regény befejezése lehet. Egészen a főgonosszal való összecsapásig úgy néz ki, hogy a szokott menetrend szerint mennek a dolgok, kiderülnek az indítékok, célok, majd az abszolút vesztes helyzetből mégiscsak nyer a főhősünk (ezzel talán még nem lövöm le a poént). De utána nincs se ünneplő tömeg, se megkönnyebbülés, a világ nem válik jobbá, a győzelem íze helyett inkább csak a veszteség keserűségét érezhetjük mi is, együtt a főszereplővel. Furcsa katarzis, ha az egyáltalán.

Mindez csak néhány elem, ami messze túlmutat az akció-SF által még elviselhető kereteken. Természetesen nem szabad egy regényt olyan sablon alapján megítélni, aminek nem akar megfelelni, de az olvasó részéről nem árt mindezt végiggondolni, s félretenni azt, ami csak bezavarna a képbe. Ahogy a Golter-rendszer is magányosan, millió fényévekre mindentől éli a maga zárt világát, úgy a benne játszódó regényt is jó önmagában szemlélni, nem a másik Banks regényhez vagy bármi máshoz mérni, amire emlékeztet. Ez az „olyan-de-mégsem” játék egyébként már A Játékmesterben is megjelent („A történet egy olyan csatával kezdődik, ami nem csata, és egy olyan játékkal végződik, ami nem játék.” 9. oldal).

Összességében véve az Agave kiadó új Banks SF-je figyelemreméltó könyv, egy nagy műgonddal, gazdag fantáziával megalkotott, de nem könnyen emésztető mű, amit nem csak egyszer érdemes elolvasni, ülepíteni kell az olvasottakat az első találkozás után.



(Pár szó a fordításról: bár gördülékenyre, olvasmányosra sikerült, akad benne néhány érdekes megoldás, főleg a fegyverekkel kapcsolatos szavaknál. Néhány esetben csak furcsán hangzik, mert nem a magyar terminológiát használja, ez igazából még művészi eszköznek is felfogható, hiszen a SF-nek valahol lényege a valóságtól való különbözőség. De amikor a Vízi-Torlasz egyik hadihajójának negyven centis puskái vannak (109.old.), ott már erős bennem a gyanú, hogy valami félreértés történt. A fegyvereknek a hosszát nem nagyon, inkább az űrméretét szokták megadni. De ha még hosszról is van szó, negyven centi puskának inkább rövid, űrméretnek viszont gigantikus, minden bizonnyal itt egy nem is kicsi hajóágyúról van szó. Igazából ez annyira nem nagy hiba, az olvasmányélményt különösebben nem zavarja meg, csak azért említettem meg, mert eddig nem találkoztam ilyen jellegű pontatlansággal az Agave könyvek fordításaiban.)



2004-09-02

www.fantasya.hu
 

Címkék: recenzio