Legyünk mi is Júdások


Árulók és árulás a Bibliában és az életünkben...

Árulók iránt mindig is nagy volt a kereslet, de megbecsültségük korántsem állt arányban az irántuk való igénnyel. Emlékezetes a Thermopülé szorosát védő spártaiakat eláruló görög ember esete. Megmutatta a perzsáknak, hogyan lehet a seregüket feltartó kis csapat hátába kerülni egy titkos hegyi ösvényen, cserébe annyi aranyat kért, amennyit elbírt. Sikeres tette után megkapta: forró aranyat öntöttek a szájába, amennyi csak belefért. Az elárult spártaiaknak pedig emlékművet állítottak.

A Biblia is bővelkedik árulásokban, ami nem meglepő, hiszen a Szentírás nem csak Istent mutatja be, hanem az embert is, sokszor szokatlanul nyers, őszinte módon. Az árulkodó Júdás (aki nem kap piros tojást...) története ismert mindenki számára – na de vele nem ér véget az árulók sora, sőt, még csak nem is vele kezdődik. Meglepő módon nála sokkal pozitívabb megítélésű személyek is vele egy kategóriába esnek, ha az árulást nézzük. Vagy mégse? Mint mindenhol, itt sem célszerű elsőre ítélni – de talán még másodikra sem.

Ha csak a tényeket nézzük, a teljesség igénye nélkül a következő ismert neveket írhatnánk a Bibliai árulók listájára:  Ádám, Mózes, Ráháb, Dávid, Júdás és végül Saul, azaz Pál apostol. Bár a lista, főleg, a személyek (vélt?) közös tulajdonságát tekintve meglepő, de továbbra is a tényeknél maradva megállapíthatjuk, hogy...

Ádám habozás nélkül bemártotta a feleségét is, amikor Isten rákérdezett arra, hogy mit is tettek (1Móz 3,12)

Mózes meglehetősen csúnya dolgokat hozott arra a népre, ami felnevelte és maga közé fogadta őt (2Móz 7,1-5, és persze a tíz csapás, a fáraó seregének pusztulása, stb.). Az egyiptomiaknak minden okuk megvolt arra, hogy megvessék őt azért, amit tett – még ha tudjuk, hogy az igazság sokkal inkább az elnyomott és pusztulásra szánt zsidó nép oldalán volt. Na de pont Mózes, akit felneveltek, oktattak, tisztségre emeltek...?

Ráháb, bár a helyi társadalom perifériáján élt, mégis csak a saját népét árulta el, amikor a várost kikémlelni jött izraelitákat elbújtatta s így lehetővé tette Jerikó elpusztítását a számukra, cserébe az ő életben maradásáért. (Józs 2,8).

Dávid többszörös és visszaeső árulónak tekinthető. Saul elől menekülve egy ősi ellenség filiszteus király, Ákis szolgálatába szegődik, még ha csak rövid időre is. (1Sám 21,12). Bár ezért nehéz őt elítélni, hiszen őt is elárulta a saját királya, s a saját népéből verbuválódott sereg üldözte. Viszont Úriás elárulására nincs mentsége: a saját katonájának először a feleségét majd az életét veszi el, még véletlenül sem tisztességes eszközökkel (2Sám 11,24). Ráadásul úgy tűnik, hogy Úriás nem csupán egy katona volt a sok ezer közül, hanem egy szűk, „elit” csapat tagja, akik meglehetősen közeli kapcsolatban álltak a királlyal. (2Sám 23, 39). Úriás elárulása tehát egy barát hátba döfése is volt.

Júdás árulását szükségtelen részleteznünk, még ha indítékai nem is teljesen tiszták.

Saul, azaz a későbbi Pál is érdekes eset. Tanult zsidó farizeusként őszintén hitt a keresztyének elleni fellépése igazában, s ebben a tevékenységében nem is volt egyedül. Mikor mégis megtért s az addig halálos ellenségnek tartott Jézuskövetők táborába állt, korábbi eszme- és fegyvertársai szemében nem csoda, hogy maga lett az elpusztítandó utálatosság. Engesztelhetetlen gyűlöletük végigkíséri Pál egész apostoli ténykedését. (pl. Csel 9,23; 13,45; 14,19; 23,12; ) Ez a hozzáállás talán jobban érthető, ha arra gondolunk, a zsidók szemében Pál áruló volt – olvasztott aranyra pedig nem tellett...

Természetesen nem lehet összemosni a fenti személyeket, még ha valamennyien is ugyanazt a dolgot követték el: árulókká lettek. A Biblia világosan különbséget tesz köztük. Júdást a „kárhozat fiának” nevezi (Jn 17,12), az árulásával sokkal több ember halálát okozó Ráhábról pedig így ír: „  nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor befogadta a követeket, és más úton bocsátotta el őket?” (Jakab 2,25) Úgy tűnik tehát, hogy az árulásnak nem a ténye, hanem az iránya a mérvadó – akár egy személyen belül is. Dávid minden különösebb rosszalló megjegyzés nélkül lehetett a filiszteus király szolgája, ám mikor harcostársát árulta el, még a Királyok könyve is megjegyzi: „azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, és egész életén át semmiben sem tért el attól, amit parancsolt neki, kivéve a hettita Úriás esetét.” (1Kir 15,5)

Mit mond tehát a Biblia az árulásról? Úgy tűnik, elfogadja, hogy a bűneset óta az ember meglehetősen hajlamos az árulásra. Viszont érdekes módon vannak pozitív és negatív árulók. Ebben első ránézésre nincsen semmi különös, hiszen minden hatalom elítéli azt, aki őt árulja el, s valamilyen módon jutalmazza azokat, akik őt segítik az árulásukkal – jutalmazza, de nem bízik meg bennük. Szép példa erre Geréb esete a Pál utcai fiúkból, vagy a már említett bearanyozódott görög férfi története. De nem így Isten: aki Istent választva válik a korábbi élete, korábbi világa, korábbi önmaga árulójává, teljes bizalmat kap. Az egyiptomi neveltetését eláruló Mózes Isten legnagyobb prófétájává tette: „Nem is támadt többé Izráelben Mózeshez hasonló próféta, akivel szemtől szemben érintkezett volna az ÚR.” (5Móz 34,10) A népét az ígéret földje elfoglalására induló izraelieknek eláruló Ráhábot ott találjuk Jézus nemzetségtáblázatában. (Máté 1,5). A Jézusért minden addigit feladó és megtagadó Pál pedig a legnagyobb hatású, legtöbbel megbízott apostollá vált. (1Kor 15,10).

Sok hatalomról olvashattunk már, ami örömmel üdvözölt árulókat, olyannal is találkozhatunk, amiben akár nagy tisztségre is emelkedhet egy-egy áruló, de úgy tűnik, hogy Isten szolgálatában szinte minden „kiemelt” hely ilyen személyeknek van fenntartva. Hogy is van ez? Isten ennyire szereti az árulókat? Akkor meg mi a gond Júdással? Eltévesztette az irányt?

Akármit nem lehet elárulni, csak azt, ami hozzánk tartozik, aminek (akinek) a részei vagyunk, szövetségesei, barátai. Az ellenségét támadni tudja az ember, elárulni nem. Elárulni csak barátot lehet, népet, családot, hazát. Visszapörgetve az eseményeket a Bibliában, rájöhetünk, hogy az első s mindmáig ható árulás az emberiség követte el: elárulta az Istennel való közösségét. Innen szemlélve a dolgokat világossá válik, hogy mikor valaki Istenért válik árulóvá, nem elszakad valahonnan, hanem sokkal inkább visszatér oda, ahova eredetileg is tartozott – mint tette ezt Mózes a zsidó néppel, vagy Saul/Pál Jézus választottaival. S mint tehetjük ezt mi is, ugyanígy.

Milyen sokszor halljuk azt az evangéliumot megismerő de a megtérés előtt megtorpanó emberektől, hogy nem akarják megtagadni az eddigi életüket, barátaikat, nézeteiket – ott van a gondolat mögött az is, hogy nem akarnak árulóvá válni, mert ettől minden jó érzésű ember viszolyog. Igazuk is van. De nem vagyunk mégis azok? Az Istentől elszakadt ember nem születik már bele ebbe az állapotba, s ez az állapot nem hat ki mindennapos, ezer és ezer kisebb és nagyobb árulásunkra? Valóban csak Júdás az áruló – s valóban minden áruló Júdás? Vagy esetleg, árulásaink irányát megfordítva, nem válhatunk mégis Saulból Pállá, parázna Ráhábból a hit példaképévé – Jézust eláruló Júdásból Istenért mindent feladó, s vele mindent elnyerő Mózessé?

Vagy csak egy „egyszerű” emberré, aki végre hazatalál...
 

Jelige magazin

Címkék: cikk, vallas