Mérgek gyöngye

Stephen Kenson: Shadowrun – Mérgek könyve

 

Shadowrun regény, azaz szerepjátékhoz írt regény, sokkal inkább piaci, mint irodalmi mű, vagyis inkább termék. De a széklábfaragás is lehet jó minőségű…

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal, okosságokkal vérteztem fel magam a vékony, zöldes kötet elolvasása előtt. A Shadowrun világa eléggé ismeretlen volt a számomra, ezért egy kicsit művelődtem a témában – hm, nem is tűnik rossznak. SF meg fantasy is, ráadásul az is a vonzereje lehet (főleg a tengerentúlon), hogy akár azokon a helyszíneken is kalandozhatunk (árnyvadászgathatunk), amiket a valódi életből is jól ismerünk. A szabálykönyvek, kiegészítők mellé pedig olvashatunk ilyen regényeket, amik majdnem olyanok, mintha szerepjátszanánk.

Egy ilyen regény írásakor nyilván másféle szempontokat vesz figyelembe az alkotót – voltaképpen nem is önálló mű, hanem egy (nem is legfontosabb) alkatrész a nagy egészben, a szerepjáték-kiadásban. Viszont a bizonyos kötelező vagy elvárt elemeken túl megvan az az előny, hogy gyakorlatilag kész elemekből lehet építkezni: kidolgozott helyszínek, karaktertípusok, eszközük, sőt, történetsablonok segítenek, bár ez a fajta írás inkább iparművészet, mint művészet, de ilyen is kell. Egy szó mint száz, a „magas irodalom” nevében akár fanyalogni is lehetne, de miért? Nem akar az lenni; ráadásul még tetszett is a regény.

Mert…

Amit vállalt, azt teljesíti is. Egy kaland, vadászat, néhány csavar, sőt, ha nagyon akarom, akár mögöttes mondanivalót is találhatok mögötte: a mesterén idő előtt túlnőni akaró tanítvány felemás kudarca. Nyilván nem ez az első regény, ami erről (is) szól, de helyén van benne a dolog, többet meg sem adni nem akar, sem elvárni nem jogos.

Nem unalmas, de nem is agyatlan akció, sőt, képes arra a csalafintaságra is, hogy megtréfálja az előre kombinálni akaró olvasót. Az már a fülszöveg értelmezése után világos, hogy miről fog szólni (összejön a csapat, elmegy vadászni, ott lesz valami balhé), de mikor már jócskán túl vagyunk a regény felén és még mindig nem indultak el, ott már sejt valamit az ember, hogy mégsem az lesz a központi rész. (Pedig akár lehetett volna, de a küldetést igen gyorsan rövidre zárta a szerző, mondhatni, összecsapta – nyilván adott a terjedelem, s egyszerűbb így, mint átírni az addigi, túlfutott terjedelmet. Gyakorló íróként ismerem ezt a megoldást…)

A világ jól működik és koherens – bár mondjuk ez akár természetesnek is tekinthető, mert elég pénz és szellemi kapacitás dolgozik a Shadowrun-on, hogy az legyen. De a szerző jól működteti, és ez a lényeg.

És ami a legmeglepőbb volt a számomra: meghozta a kedvemet a további ismerkedésre. Pedig amikor kézbe vettem a könyvet, olyan „na, ezt is letudjuk, aztán nem mondhatják, hogy nem tudom, mi ez a világ” érzés volt bennem, de néhány ötlet felkeltette az érdeklődésemet. Ez nem is annyira a regény, mint inkább a mögötte álló szerepjáték érdeme, de a regény közvetítette a számomra.

Viszonyítási alapom természetesen nem nagyon akad: bizonyára akadnak jobb Shadowrun regények, lehet, hogy valamiben ütközik is szabálykönyvekkel, sőt, abszolút zöldfülűként nem láthatom úgy ezt a művet, ahogy a célcsoport, az aktív és tapasztalt játékosok. De így, pályán kívülről sem volt rossz, s szerintem ennél többet nem is kell kívánnunk tőle.


Stephen Kenson: Mérgek könyve (Shadowrun)

Beholder, 2007

248 oldal, 2298,- FT

 

fantasya.hu

Címkék: recenzio