Nagytakarítás, barátaim!

PHILIP K. DICK: UBIK
Agave, 2004

„Barátaim, eljött az idő a nagytakarításra…”, hangzanak Dick regényének kezdősorai. Igen, hangzanak, hiszen a fejezeteket bevezető reklámok hangzanak, sőt, harsognak, ahogy reklámhoz illik. Ráadásul minden látszat ellenére kapcsolatban állnak a többi szöveggel, még ha ez csak utólag visszatekintve tudatosul, na de tényleg tudjuk mindig mindenről előre, hogy milyen szerepe lesz az életünkben? Itt most a nagytakarítás jön, méghozzá nagyon nagy. Először csak egyik főhősünk cégét, a Runciter Társaságot takarítják ki, eltüntetve a legjobb telepatáikat (mellékesen a kitakarítják a telepátiát is a misztikumától, hiszen jó tudományos – fantasztikus módra kategórizálják, kilóra lemérik, semlegesítik, tőkésítik, mint bármit, amiből csak pénzt, anyagai javakat lehet csinálni. Telepátiából anyagiakat – annyira jellemző korunkra…).

Később maga a vállalat vezetése takaríttatik ki – honnan is? Itt kezdődnek a gondok. Egy darabig ugyanis az Ubik elmenne akár normál SF-nek is, igaz, a hangsúlyok némileg szokatlanok, Joe Chip, a másik főhős kitakaríthatatlan szobája (mert a hűtőajtótól kezdve a porszívóig minden csak pénzbedobással működik, ráadásul még vissza is beszél, pénz pedig momentán nincs) részletesebb leírást kap, mint egy röpke holdutazás. Az ember már kezdene megnyugodni, mikor a vállalat vezetése elleni bombamerénylet után előkerül pár lézerpisztoly is, s a csapat próbál visszamenekülni az űrhajóhoz. Na végre, hiszen ez kell a jó SF-hez, talán még befigyel egy aranyos kis űrlény is, de… De egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy az addigi vérszegény SF kellékeket is kitakarította a regényből valaki vagy valami, s se űrlény, se űrhajó, se lézerpisztoly, se…

Pedig annyira jól indult. Egy rejtélyes helyzet, briliáns ötletek, mint az elgondolkodtatóan rémisztő moratóriumok, ahol az elhunytakat tárolják fél-életben, azaz féletben, s bármikor be lehet ugrani hozzájuk pár szóra, persze nem ingyen… Vagy az ötcentessel működő berendezési tárgyak, még a lakásunkat sem hagyhatjuk el fizetség nélkül, bennem meg felmerül az a kérdés, hogy vajon a WC ajtó is pénzbedobós? A nagyfőnök Runciter s a lepukkadt Joe Chip mellett meg felbukkan egy fiatal, vonzó nő, akinek mindenkinél hatalmasabb képességei vannak. Nagyszerű szereplőgárda, nagyszerű háttér, ígéretes effektek és lehetőségek. Dick mégis elrontja az egészet. Pedig már csak pár csavar hiányzott, egy kellően félelmetes s a jól bevált sablonokból építkező főgonosz, akit aztán az új lány segítségével legyőznek, közben a lány szerelmes lesz, mondjuk Joe Chip-be, s egy utolsó nagy, győztes összecsapás után jöhet a happy end. Illetve hepiend, így még jobb.

De nem, Dick nem csinál ilyet. Pedig akár meg is tehetné. Mindenki nyugodtabban tenné le a könyvét. Ehelyett annyira nekibuzdul a takarításnak, hogy nem csak a SF kellékeket söpri félre, de egy idő után már a valóságot is, benne talán minket. Először azt gondoljuk, hogy a főnök halt meg, Runciter. Vagy mégse, megmaradt abban a fél-életben, félő lett. Vagy mégsem, mert nem lehet beszélni vele. Vagy mégis, mert lehet. Legalábbis a világ tele lesz Runciter üzenetekkel, a pénzektől kezdve a reklámokig. (Hát igen, ezek a reklámok valóban nem normálisak…) A világ meg megy visszafelé az időben, ami reggel még pénzbedobós hűtőszekrény volt, az ebédre már háború előtti jégszekrény. De legalább nem pénzbedobós. Holdrakéta helyett légcsavaros repülőgéppel bonyolítjuk a következő utazást. Minden szétesik. Valaki gonoszkodik, ez kétségtelen, de ki az? És hol? És mikor? Hogy miért, az már túl távoli kérdés. Ráadásul Runciter meg van győződve arról, hogy ő él, s mindenki más halott. Még talán hinni is lehetne neki, ha nem robbant volna fel.

Zavaros? Valóban az. Annak is szánták, s ott hagyták kibogozatlanul (ha nem kibogozhatatlanul), csak hogy minket bosszantson. Mert valahogy mi is belekerülünk, hiszen olvasóként szeretünk eligazodni a regényekben, legalább valamibe kapaszkodni, támpontot találni. De mikor úgy gondoljuk, hogy értjük, a támpontunkról kiderül, hogy valójában csak látszat. Vagyis semmi. Zuhanunk, kapaszkodunk, majd zuhanunk újra. Az a lány keveri a kevernivalót? Vagy Runciter? Vagy aki felrobbantotta? Vagy a halott felesége? Vagy a moratórium negédes igazgatója? Vagy senki? Vagy mindenki? És egyáltalán: mi a csuda az az Ubik, ami mellesleg a nevét adta kölcsön a regény címének, s minden fejezet elején egy reklám tömi a képünkbe, persze mindig másként, kávétől kezdve altatóig? Még azt sem tudjuk róla, hogy pozitív-e vagy negatív. Először pozitívnak tűnik, mert mintha a világ, a valóság szétesésének ellenszere, legalábbis lassítója lenne. De utána meg épp az Ubik használatával egy időben bukkan fel a főgonosz (na végre, a főgonosz!). Végül meg puszta, csalóka délibábnak bizonyul az egész, hiú reménynek. Vagy mégse? Hiszen az utolsó előtti fejezetben végre fény derül mindenre, kiderül, hogy ki van életben, ki fekszik egy félőknek való koporsóban, ki a gonosz s ki harcol ellene, sőt, még az Ubik is lelepleződik. Hogy mi is, azt idemásolom, annyira szép:

„Az Ubik – felelte a lány – egy hordozható negatív ionizátor, beépített nagyfeszültségű, de alacsony áramerősségű vezérlőegységgel, amelyet egy különleges, 25 kilovoltos héliumelem lát el energiával. A negatív ionok az óramutatók járásával ellenkező irányú perdületet kapnak egy ferdén elhelyezett gyorsítókamrában, mely centripetális tulajdonságokat is kölcsönöz nekik; ettől aztán inkább összetartanak, mintsem szétszóródnának. A negatív ionmező lecsökkenti a légkörben normálisan is jelenlevő anti-protofazonok sebességét. Ezek, amint elvesztik a lendületüket, megszűnnek anti-protofazonok lenni, és az egyenlőség elve alapján többé nem képesek egyesülni a hűtőkamrában fekvő személy – a félő – szervezetéből kiáramló protofazonokkal…” (209-210 old.)

Ez hát az Ubik. Ugye, hogy nem? Pedig jó kis válasz. Kellően tudományos-fantasztikus. Benne van a 25 kilovolt, meg a negatív ion (sic!), bármelyik SF-ben megállná a helyét. Itt inkább csak elborzaszt, illetve cserben hagy. Pedig más válasz nincs. Legalábbis amikkel a kétségbeesetten – sőt, „halálra váltan” – kereső szereplők találkoznak. Ez a válasz éppolyan virtuális, mint az Ubik világa maga. (Dick imádná a manapság egyre jobban terjedő virtuális valóságot, ő számítógépek nélkül is megcsinálta.) De ebben a könyvben nincs válasz. Illetve több is van, de egyik sem az igazi. Az utószó szerint az Ubik a Logosz. Szerintem legalább annyira a Logosz, mint a 25 kilovoltos negatív ionizátor. Akkor már inkább a Kérdés. A Kérdés vége nyitott, akárcsak a regényé, ami az utolsó bekezdésében megint csak a feje tetejére állít mindent, amiről már azt hittük, hogy értjük. Mert nem akarja, hogy értsük. Pontosabban szólva nem akarja, hogy azt higgyük, hogy értjük.

Barátaim, eljött az idő a nagytakarításra. Ubikjaink már kaphatók. A SF nem az űrutazástól meg a lézerpisztolytól legyen SF. A SF zökkentsen ki a megszokott világunkból, mutassa meg azt máshonnan, másként, máshogyan. Vigyen minket messzire, hogy azután közel jöjjön, felrázzon s nyitottá tegyen, ahogy nyitott a Kérdés is. Ezért is jó, ha takarítunk. Az űrlények meg űrlénykedjenek máshol.



2004-09-06

www.sf.hu
 

Címkék: recenzio