Megjelent: Új Galaxis 12 (rendelhető)
A magzat hologramja elemelkedett a vetítőfelületről, majd lustán körbefordult. Gyönyörű volt, mégis aggódva néztem. A feleségem megszorította a kezem s rám mosolygott.
- Ha én nem izgulok, neked sem szabad – súgta.
- Nem izgulok – hazudtam. Fél szemmel a lemeztelenített combjai között kígyózó csőre pillantottam, majd visszafordultam a hologram felé. Már jól látszottak az agyszonda vékony kígyói, amint kezdik lassan becserkészni a fiam aránytalanul nagy fejét. Nem siettek, bőven volt idejük.
- Valami gond van? – kérdezte a laptopja mögött ülő orvos.
- Semmi – hazudtam neki is. Majd a pénzre gondoltam, s nem szóltam többet, némán néztem végig, amint a szonda kígyói fiam fejbőrére tapadnak, majd elkezdik magukba szívni a magzat kusza agyhullámait.
A legkorszerűbb házimozirendszert vettük a kapott pénzből, lecseréltük a kocsit, pár apróságot még, majd a maradék összeget értékpapírokba helyeztük a fiam nevére. Jól éltünk már korábban is, nem is annyira a pénzért tettük, amit tettünk, hanem a feleségem miatt. Teljesen odavolt a gyerekért, festőművész barátnőjével feldolgoztatta az ultrahangképeket s azokkal dekorálta ki az előszobánkat, külön könyvespolcot kellett vennünk a babás könyveknek, s végül ráakadtunk dr. Go hirdetésére. „Tudni akarja, mi jár leendő gyermeke fejében?” Tudni akartuk. Legalábbis ő, nekem elég lett volna a magam feje.
A legújabb menő filmet néztem a házimozirendszeren, mikor jelzett a telefonom. Rá se néztem, úgy vettem fel, nem akartam lemaradni az aktuális akciójelent végéről. Valami ismeretlen férfihang keresett. Két mondatot mondott csak, de egyből nyúltam a távkapcsoló s az asztal alatt tartott nyugtató felé.
Még akkor is az ütközés energiájától nyúlóssá vált karosszériadarabot szorongattam a kezemben, mikor az ügyeletes orvos kilépett a folyosóra, a tenyérszámítógépére nézett, majd elindult felém. Kezet nyújtott, bemutatkoztunk.
- A felesége a körülményekhez képest jól van – mondta. – Nemsokára bemehet hozzá, bár pár napig még altatni fogjuk. Az arcán szükség lesz egy kisebb plasztikai műtétre, hozzájárul a biztosításuk terhére?
Mindent aláírtam. Végül nem bírtam tovább türelemmel, s rákérdeztem:
- És a gyerek?
Az orvos nem felelt, csak lehajtotta a fejét.
Akkor is az addigra már galacsinná gyurmázott karosszériadarabot szorongattam a kezemben, amikor a feleségemet végre hazavihettem. Kikísértem az autóhoz. Mikor meglátta, megtorpant.
- Miért nem másik típust kértél a biztosítótól? – nézett rám szemrehányóan.
- Arra rá kellett volna fizetni – magyaráztam. – S a műtétek miatt azt… S ez nagyon is biztonságos. Én láttam a másik kocsit is, ami…
- Ezt azután vettük, hogy őt…
Éreztem, hogy elgyengül, erősebben megragadtam a karját.
- A régiben biztos meghaltál volna – hajoltam közelebb. – Miért nem nézed úgy, hogy ő… megmentette az életedet?
- De a magáét nem!
Magamhoz öleltem, mert erre nem tudtam mit mondani. Utáltam sírni.
Két hétig lábadozott otthon, majd eltűnt. Eleinte nem is aggódtam, mert már korábban is kimozdult egy-két órára, eleinte velem, majd egyedül is. A kocsit is elvitte magával. Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva.
Éjfél felé kezdtem ideges lenni. Újra a telefonomért nyúltam. Ezúttal kicsörgött, majd kínosan hosszú idő múlva felvette.
- Hol vagy? – kérdeztem ingerülten.
- Minden rendben – felelte fakó hangon. – Ne keress. Majd jelentkezem. Minden rendben, tényleg! Szia.
Ezzel le is tette. Teljesen kiakadtam. Felhívtam pár barátnőjét, nem tudtak róla semmit. Végül a rendőrségnek is telefonáltam. Egy kedves hang kioktatott, hogy ennyi indok kevés ahhoz, hogy foglalkozzanak az üggyel.
Csak altatóval tudtam elaludni.
A rendőrök csak harmadnapra vettek komolyan. Mondhat akárki akármit róluk, az én ügyemet fájdalmasan hamar lerendezték. Pár óra múlva felhívtak, hogy megtalálták a feleségemet, beszéltek vele, minden rendben van, de nem kíván velem találkozni, s azt sem akarja, hogy tudjam, hol van. Mikor tiltakoztam, hogy mégis a férje vagyok, csak annyit mondtak, hogy még egy feleségnek vannak jogai, s amit tesz, ahhoz joga van. De az autónkat megtalálták egy parkolóházban, azért elmehetek.
Teljesen kiakadtam. Az autó ott volt, ahol mondták, áttúrtam teljesen, de semmi nyomra nem akadtam. Ezután a környéken kezdtem járkálni, hogy miért jöhetett pont oda, ahol a kocsit hagyta. Két napba került, mire rájöttem, hogy a parkolóház mellett nyílik a metró lejárata: akárhová is mehetett innen. Egyszerűen nem akarta, hogy megtudjam, hova ment. Óránként próbáltam felhívni. Eleinte azt mondta egy géphang, hogy nem kapcsolható, de pár nap múlva már azt, hogy a szám nem takar előfizetést. Sem barátnők, sem ismerősök nem hallottak róla azóta, hogy eltűnt. Egyszer még a szüleit is felhívtam, akikkel alig tartottuk már a kapcsolatot. Nekik persze nem mondtam el, mi a gond; rövid, de annál kínosabb beszélgetésünkből viszont kiderült, hogy náluk sem bukkant fel. Végül valamelyik barátom szóba hozta a magánnyomozókat.
Sokat kért, rájött, hogy nincs választási lehetőségem. Még a fiam számára félretett pénzhez is hozzá kellett nyúlni – a feleségem nem hagyta, hogy átírassam a nevet. Amúgy mindegy. Egy hetet kért, s azt maximálisan ki is használta. Végül a lakásomon találkoztunk, hogy beszámoljon az eredményeiről.
- Nem sokra jutottam - kezdte, de mikor látta, hogy felháborodom, megragadta a kezem. Érintése meglepően hidegnek bizonyult. – De talán elég lesz, amit hoztam.
Kíváncsian vártam a folytatást.
- Az utóbbi időben sehol senki sem látta. Nem járt sehol, nem vett semmit, mind a kártyáját, mind a bankszámláját megszüntette. De előtte a térfigyelő rendszer azonosította itt – Egy fényképet tett elém. – Ismeri ezt az épületet?
Megráztam a fejem. Azt inkább nem kérdeztem meg, honnan jutott a térfigyelő rendszer képeihez.
- És ezzel a férfivel – tett elém egy másik képet, majd egy kék lemezt csúsztatott mellé. – Minden adat rajta van. Elégedett?
Bólintottam. A képen dr. Go sétált a feleségemmel.
- Elnézést, téves riasztás – intett dr. Go a mellém lépő két biztonsági őrnek. – Minden rendben van.
Kicsit hevesen kértem számon rajta a feleségemet, nem csodálkoztam volna, ha egyből kidobat. Nem tette.
- Tehát a feleségét keresi – dőlt hátra bőrfotelében, miután a két gorilla kiment. – A baleset nagyon megviselte, tudja? A magzat nagyon sokat jelentett a számára.
- Olyat mondjon, amit nem tudok – hajoltam közelebb. – Hol van? Tudja?
- A baleset miatt félbemaradt a program, legalábbis a maguk számára – folytatta dr. Go, nem zavartatva magát. – Pedig szép eredményeket értünk el. A fia, bizonyos értelemben… tovább él.
- Mi a fenéről beszél?
Kezdtem újra ideges lenni.
- A programról. Nagyon részletes agyhullámtérképet készítettünk. Adaptáltuk egy felnőtt agyára a dolgot, s immár képesek vagyunk visszasugározni, ahogy ígértük is. Csak Önök nem jöttek vissza… de végül felbukkant a felesége, s vállalta, hogy befejezi, amit elkezdtünk. Hogy újra… találkozik a gyermekével.
Végigfutott a hátamon a hideg.
Hideg, fakó fényű folyosón vezettek végig, valami régi pincéből alakíthatták át.
- A dolog jobban sikerült, mint gondoltuk – magyarázta dr. Go. – Azóta számos alkalommal megismételtük, különféle emberekkel. Kiderült, hogy igazuk volt azoknak, akik azt mondták, a magzati lét a tökéletes boldogság ideje az ember számára… Amit azóta is keresünk. Hát mi… mindegy. Itt a felesége.
Kinyílt előttünk az ajtó. Alacsony, de hosszú terem tárult fel, zöldes fényekkel, fehéren sorakozó ágyakkal. Az ágyak felén emberek feküdtek, egyformán kopasz, csukott szemű testek. Fejükre vezetékek tapadtak.
- Ők most ott vannak – mutatott végig rajtuk az orvos. – A tökéletes boldogságban. Az Ön fiának boldogságában. Nem gyönyörű?
Szúrós vizeletszag terjengett. A terem végében két nővér éppen mosdatott egy öntudatlan embert, s pelenkát cseréltek rajta.
- Hol a feleségem? – léptem közelebb dr. Go-hoz. – Hazaviszem.
Dr. Go odavezetett hozzá. Alig ismertem meg csillogó hajkoronája nélkül. Mosolygott.
- Itt van – mutatta az orvos. – De nem viheti haza.
- De még mennyire, hogy hazavihetem! – toltam el a felém nyúló karjait. A fejére tapadó zsinórokhoz léptem. – Hogy kell ezt leszedni?
Ekkor már nem küldte el a biztonságiakat.
Másnap átfaxolta a szerződést. A feleségem minden vagyonát, sőt, még a közös vagyontárgyaink rá eső részét is dr. Go cégének kezelésébe adta, amiért cserébe ők M-állapotban tartják és gondoskodnak szakszerű ellátásáról. Magzati állapot. A Mi fiúnk állapota. Átküldtem a szerződést több ügyvédnek is. Támadhatatlan volt. Feljelentést tettem. Bűncselekmény hiányában nem indult eljárás. Az orvosommal erősebb nyugtatót kellett felíratnom.
Nem sokkal később két levelet is kaptam. Az egyiket valami szerencsétlen vesztes fickó írta, akit elhagyott a felesége s befeküdt dr. Go-hoz. Meddő pár voltak. Fogalmam sincs, honnan szerezte meg a címemet. Mozgalmat akart indítani az M-állapot betiltásáért, ami – idézem – „a legújabb és legveszedelmesebb kábítószer”. Végig se olvastam a levelét, kidobtam.
A másik levelet dr. Go küldte. Egy kisebb boríték lapult benne, a feleségem írásával, rajta a nevem, s egy sor: „ha nem fogadnád el a helyzetet…” Még azelőtt írta, hogy az M-állapotba tették volna. Megírta, hogy nem miattam van, ne hibáztassam magam, de ő megízlelte a fiunk boldogságát, s nem tud nélküle élni – ahogy nélkülem se. De nem szakadhat ketté…
Szürkévé és üressé vált a város. A családi videókat néztem naphosszat, altatóval aludtam, serkentővel keltem. Az orvosom környezetváltozást javasolt. Az ügyvédem azt, hogy adjam be a válópert. Pszichológushoz nem voltam hajlandó elmenni. A kocsit eladtam, mert féltem, valami baj történik, ha begyógyszerezve ülök egyszer volánhoz.
Körülbelül ezredszerre olvastam végig a feleségem levelét, mire megért bennem az elhatározás. Onnan kezdve zavarba ejtően egyszerűnek tűnt minden.
El kellett intéznem pár telefont. A bankból azt kérték, fáradjak be személyesen. Befáradtam. Vidáman, mosolyogva, lazán. Beültem ebédelni a kedvenc helyemre. Azt mondta a pincérnő, meg sem ismer, mintha kicseréltek volna. Igen nagy borravalót adtam neki, s megkérdeztem, merre van a legközelebbi fodrász. Az sem volt messze. Az elmúlt időben nem is tűnt fel, hogy ennyire egyszerű és kellemes is lehet az élet.
A fodrászüzlet kicsi volt, párás, szagos, de nem zavart. A bent dolgozó fiatal lány rám mosolygott.
- Mi lesz? – kérdezte.
- Hajvágás – feleltem.
- Mennyire?
- Kopaszra – ültem be a székbe. – Teljesen kopaszra.
Amikor felzúgott mögöttem a gép, becsuktam a szemem, s mosolyogni kezdtem.
2005-12-11
