Részlet: Ellenjáték

A könyv főoldala. letöltése

Már majdnem egy hónapja utaztak a térben. Shoord nem volt szolgálatban, de dolga akadt, méghozzá nagyon fontos.

Lement sétálni a parkba. A tó mellett egy padon ült egy férfi, a biztonságiak egyenruhájában, arcán pollenmaszkkal. Sokan nem bírták a növényeket allergiás reakció nélkül elviselni a hajón, de a parkról nem akartak lemondani. Semmi szokatlan nem volt ebben. Shoord leült mellé, csak úgy véletlenül.
- Beszélni akart velem - suttogta úgy, hogy nem mozdult a szája.
- Igen - biccentett amaz. - De bizalmas az ügy.
- Nagyon jól tudok titkot tartani. Mondja!
- Mi a véleménye erről az akcióról?
- Nem vagyok elragadtatva tőle, őszintén szólva.
- Mi is vagyunk egy páran, akik hasonlóképpen gondolkozunk...
Shoordnak megrándult a szeme alatt egy izom. A szíve kicsit hevesebben kezdett verni.
- Folytassa! - mondta.
- Nem is kevesen... S ott vagyunk minden fontos ponton. Semmi kedvünk feldobni a talpunkat, pláne nem az Isten háta mögött, amikor otthon halomra ölik a mieinket.
- Parancsot kaptunk.
- Maga is tudja, milyen parancs az. Úgy értelmezem, ahogy akarom. Én is tudnék rá mondani akármit.
- És akkor mit akar tőlem?
- Maga nem akar visszafordulni?
- De nem úgy, hogy otthon hadbíróság elé állítsanak érte.
- Ezért van szükségünk magára. Az elsőtiszt felmentheti a kapitányt bizonyos esetekben.
- De nem akkor, ha van egy admirálisi jogkörű személy is a hajón.
- Boikra céloz? Vén trotty. De ha akadály, tehetünk róla.
- Mit?
- Egy apró, szerencsétlen baleset.
Shoord felállt.
- Nem leszek bűntárs gyilkosságban. Felejtse el.
- Üljön vissza! Kérem... - Shoord visszaült. - Harmincötezer ember életéről van szó. Ehhez képest egy-két ember... Az, hogy ez a fanatikus Anrael vágóhídra visz minket, nem gyilkosság?
- De - ismerte el Shoord. - De akkor miért nem őt éri baleset?
- Mert nagyon őrzik. Elképesztően.
Shoord gondolkozott egy kicsit.
- Ez még nem időszerű - közölte végül. - Még mindenki Anrael oldalán van.
- Anrael egy beszűkült agyú hülye.
- De hat az emberekre. S az eddigi akciói mellette tanúskodnak. De várjon egy kicsit. Véleményem szerint amint komolyabb harcokba kerülünk, ingataggá válik a helyzet.
- S akkor?
- Nem ígérek semmit. Mi nem is találkoztunk. – Felállt. - De amikor úgy látom, alkalmas az idő, megkeresem magát. Szükségünk lesz a kódjaira a további szervezésekhez.
- Mikor?
- Nem tudom. De majd jelentkezem. És ne felejtse el: egy oldalon vagyunk..


Egy héttel azután, hogy Shoord igent mondott az Álarcosnak, reggeli ébresztő gyanánt teljes harcí díszben feszítő biztonságiak törték rá az ajtót. Hason feküdt az ágyon, hasa kibuggyant a vékony takaró alól, és egy kemény párnát ölelt, amiről azt hitte, hogy az a a hadnagynő, akinek előző este könyörögte be magát a szobájába.
- Ébredjen, uram!
A durva hang az ébrenlét felé rángatta, de nem elég erősen. Csak akkor ébredt fel valamennyire, amikor vastag, szkafanderes karok kirángatták az ágyból és erősen a hóna alá nyúlva megtartották.
- Öltözzön, uram!
Hirtelen azt sem tudta, hol van. A kabin nem volt ismerős. Majd rájött, hogy ez nem is az ő kabinja. Ez annak a nőnek a kabinja, mi is a neve...
- Uram, sürgősen velünk kell jönnie!
A következő pillanatban valaki egy pohár hideg vizet lökött a képébe. Hirtelen minden kitisztult. Belémart a felismerés, hogy egy száll semmiben áll három szkafanderes, fehér ruhás biztonsági között, ráadásul a hajó másik végében, valami nő kabinjában,akinek még a neve sem jut eszébe. Tényleg, hol van?
Az egyik űrgyalogos széttúrta az ágyat és előrángatta a szanaszét hányt ruháit, majd a kezébe nyomta. Shoord automatikusan öltözni kezdett. Lassan összeállt a kép. Itt állnak ezek az emberek, kezükben fegyver, kirángatják az ágyból... Elárulta volna az Álarcos? Félreismerte volna? De akkor is... ügyelt rá, hogy ne hagyjon semmi nyomot. Nem tudják rábizonyítani... És ez a nő is lehet az alibije, ha előkerül valahonnan...
Csak ne fájna a feje!
- Mi a gond? - kérdezte, mikor végre már rajta volt a nadrág, és úgy érezte, hogy a méltóság némi reményével fordulhat a fegyveresek felé.
- Riadó van - felelte az egyik biztonsági. - Azonnal a hídra kell vinnünk magát. Anrael kapitány külön utasítása.
- Riadó?
- Gyakorlat.
- Honnan tudták, hogy itt vagyok?
- A Híd adta meg a címet.
A kabin eredeti lakója még mindig nem került elő. Nem is baj, úgy sokkal kellemetlenebb lett volna, bár így sem volt túl felemelő. Egy nő kabinjából elhozni a pucér elsőtisztet... Anrael vajon mennyi időt töltött azzal, hogy kinyomozza, hova lett? De egy gennyláda...
A biztonságiak nem hagyták elmélkedni. A zubbonyát be sem tudta gombolni, máris megragadták és végigrohantak vele a folyósón, ami tele volt űrgyalogosokkal és fegyveres matrózokkal. Mind szkafanderben. A folyósó végén ott állt egy tank. Shoord egy pillanatra megrémült, hogy maga Anrael jött érte, de azután rájött, hogy ez egy mezei, normál tank, és nem Anrael parancsnoki egysége. A három biztonsági a tank legénysége volt.
Villámgyorsan beszálltak, hermetikusan lezárták az egységet, majd a két vezető beszíjazta magát az ülésbe és indított. A tömzsi jármű meglódult, Shoord pedig majdnem a padlóra esett. A harmadik biztonsági kapta el, majd a szűk hely és az állandó mozgás ellenére ráerőltetett egy fél számmal kisebb szkafandert.
- A tartálya üres! - ordította a fülébe bíztatásként - Rá kell csatlakoznia a tankéra!
Azzal egy cső segítségével az oldalt levő kényelmetlen padhoz kötötte, majd hátraült és beszíjazta magát.
- Mi ez a marhaság? - kérdezte Shoord.
- Gyakorlat.
- Milyen gyakorlat?
- Behatolóelhárító.
- És én miért nem tudok róla?
- A kapitány azt mondta, hogy tud.
Anrael... Elég egy kis hazugság, és máris hülyének nézik az elsőtisztjét. Mert ugye ő olyan hülye, hogy egy behatolóelhárító gyakorlat reggelén egy nő ágyában durmol, fél kilométerre a kabinjától, ahonnan könnyen és gyorsan el lehet érni a hidat.
A tank hirtelen egy hatalmasat fékezett, majd a falnak szorulva megállt. Szemben sárga alakok mozogtak, majd valami villant.
- Ellenség - kommentálta a parancsnok, majd hátramenetbe kapcsolt. Közben megremegett a jármű, az orrba épített gépágyúk lövedékei a sárga alakok közé vágódtak. Az operátor rájuk irányította a toronyágyút is, de mire végzett, már nem volt előtte célpont.
- Elől, jobbra vörös! - hallotta valami irányító hangját - Próbáld balra. De lehet, hogy elvágtak.
- Hol jöttek be? - kérdezte az operátor.
- Fogsincs. Legerősebbek a HZ és a HJ szektorban, és behatoltak a sztrádára is. A sztráda erősítést kér.
- VIP vagyunk, a hídra kell mennünk.
- Hát ez ciki, fiúk.
Shoordnak kezdett rémleni, hogy a veszélyes szektorok mind kelletek volna ahhoz, hogy a hídra jussanak. De mielőtt újabb szitkot ereszthetett volna meg Anraelre, valami belecsapódott a tank oldalába.
- A franc! - hördült fel a parancsnok. A gránátnak volt egy társa is, ami a fenti folyósót leszakította, és az betemette a jármű elejét. Közben jól lehetett látni, hogy hátulról egy nagy csapat sárga közeledik, majd fedezékbe ugrik, ahogy az operátor rájuk irányítja a hátsó ágyút. Hiába tudta, hogy mindezt csak a képernyőkön van, és a valóságban kinn állnak egy üres folyósón, a sárgák fele nem is létezik, a másik fele meg "átállt" űrgyalogos, mégis majdnem bepánikolt.
- Papa, beszorultunk, de kirobbantjuk magunkat.
Mintha valami óriási marok szorította volna meg őket, a harci jármű páncélja idegesítően nagyot pattant, ahogy az oldalára erősített töltetek felrobbantak, lelökve róla a tonnányi fémdarabokat. Shoord oda se bírt nézni, túlságosan valóságosnak tűnt minden.
- Vigyázz, ránkmásznak!
- Hol a fedezet?
- Elkaphatták...
- Kapaszkodj!
A tank átküzdötte magát a törmelékhalmokon, majd szikrákat hányva a folyosó falához simult, hogy megszabaduljon a rákapaszkodott ellenségtől. Néhány kisebb töltetet is felrobbantott, amik lesodorták a sárga ruhás alakokat. A törmeléktől és a támadóktól szabadulva nekiiramodott a folyosón.
- Minden rendben, uram? – érdeklődött az egyik biztonsági.
- Ja, nagyon – morogta Shoord. Ellenállhatatlan erővel tört rá a hányinger, a hirtelen keléstől, kevés alvástól, a durva manőverektől felfordult a gyomra.
- Fiúk, fékezzetek! – szólt rájuk a távoli irányító. – Az az átjárót lezártuk, amit megcéloztatok.
- Minek?
- Hogy lokalizáljuk a behatolókat. Akiken amúgy sem tudnátok átjönni.
A tank hevesen fékezett, Shoord érezte, hogy gyomortartalma végső rohamra készül.
- Akkor meg mi a fenét csináljunk?
- Az összes folyosót elvágták, beletenyereltetek rendesen. Mi a nyavaját csináltok arra egy VIP-el?
- Azt kérdezd a VIP-től. Szóval, valami utasítás?
- Gyertek ki, s a hármas kisegítőzsilipnél vissza. Ott minden tiszta. Kint is. Küldünk Dartokat fedezni.
- Oké, keresünk egy zsilipet.
Shoord rosszat sejtve fordult a fegyverkezelőhöz.
- Hogy mi? – kérdezte.
- Elvágtak minket, ki kell mennünk.
- Hova ki?
- Hát ki. Az űrbe.
Shoord hirtelen rettentő mérges lett.
- Na ne szórakozzon, hogy mennénk ki, a térben utazunk!
- Nem szakadunk ki a térburokból, a hajó mellett maradunk. Muszáj, mert nincs más út, amin keresztül eljuthatunk a hídig. Pár perc repülés és ott is vagyunk.
- Nem vagyok hajlandó kimenni a térbe ezen a vackon! Ez egy tank, nem egy űrhajó! Még egy rohadt Kengurún se mennék ki, nem hogy...
- Ezeket a tankokat úgy tervezték, hogy tudjanak az űrben is mozogni – szólt hátra a jármű parancsnoka. – Már be is üzemeltem a rakétákat.
Úgy beszélt, mintha egy hülyegyereknek magyarázna meg valami egyértelmű dolgot.
- Tudom, hogy úgy tervezték őket! – Shoord legszívesebben toporzékolt volna. A hideg veríték is kiverte arra a gondolatra, hogy ezen a törékeny vackon ki kell mennie az űrbe. De ha még csak az űrbe kellene! A Rosine a térben utazik, s ha kicsit is jobban eltávolodnak tőle, mint ahogy az energiaburok köré feszül, soha nem tudják meg, mi történt velük. Már ha ők megtudják... Még soha sem került elő semmi, ami levált egy térben utazó hajóról. Ráadásul az energiaburok sem statikus, hanem hullámzik rendesen...
- Ugorj ki! – szólt hátra a parancsnok a fegyverkezelőnek. Egy teherzsilip előtt fékeztek le, a vastag kapuk zölden derengtek. A biztonsági nem a beszállóajtót használta, hanem a fenti búvónyílást, fürgén kimászott, hogy kinyissa a zsilipet. Hátul pár sárga ruhás alak bukkant fel, a hátsó fegyvertorony automatikusan bemérte őket s tüzet nyitott.
- A rohadék – morogta Shoord, s kimondottan vágyott rá, hogy megszorongassa Anrael nyakát. Na nem, nem fogja kiküldeni őt oda...
- Menj! – csapott a fegyverkezelő a tank oldalára. A teherzsilip belső ajtaja félrecsúszott, s a tank begördült a két ajtó közé. Hamarosan kiegészült a legénység, s a búvónyílás zárásával visszahermetizáták a járművet. A belső ajtó visszacsúszott a helyére mögöttük.
- Na, mindjárt kint is vagyunk...
- Hé – küzdötte előre magát Shoord. A tartályba még nem sok levegő folyt át, de nem törődött vele, leválasztotta a vezetéket. Megbökte a parancsnok vállát. – Az akció lefújva. Nem megyünk ki.
- Muszáj kimenni, el vagyunk vágva – ellenkezett a tisztes.
- Tojok a maguk hülye játékára – förmedt rá Shoord. – A Flotta szabályzata tiltja a főtisztek életveszélyes helyzetbe hozatalát, ezért megtiltom, hogy kivigyen. Érti? Ez parancs. Tőlem. A Rosine elsőtisztjétől. Vette?
A külső zsilip kinyílt, s feltárult előttük a tér tompán kavargó semmije. Kísérteties, szürke fény vetült a bázishajó oldalára. Pár Dart úszott el a zsilip mellett, már várták őket.
- Ö... – nézett tétován a parancsnok. – Beszélek a híddal.
- Amíg beszél, induljunk vissza – parancsolta neki Shoord.
- Sajnálom, uram – rázta a fejét a parancsnok. – A kapitánytól kaptam a parancsot az ön Hídra vitelére.
- Akkor vigyen a Hídra a folyosókon, de ne...
- Igen, itt a VIP szállító... – kezdett beszélni a parancsnok valakihez. Shoord elhallgatott, nem igen fordult még elő vele az, hogy így a szavába vágjanak. Pláne egy ilyen ember, aki ennyire alatta áll a rangsorban!
- Értettem. Vége! – szakította meg a kapcsolatot a parancsnok, majd Shoord felé fordult. – Sajnálom, uram, de Anrael kapitány megerősítette az utasítást. A gyakorlat szabályainak megfelelően kell önt eljuttatnom a Hídra. Kösse be magát, kérem!
- Egy frászt! – heveskedett Shoord. Egy pillanatra megdermedt, majd öklét fenyegetően a tank legénységére emelte. – Ezt még megbánják, azt megígérhetem. És most kiszállok.
Az ajtóhoz lépett s rácsapott a nyitópanelre. Az nem reagált.
- Nem szállhat ki, uram – szólt utána a tisztes. – Egy nyitott zsilipkamrában vagyunk.
- Akadályozzon meg, ha akar! – nézett rá mérgesen Shoord, majd otthagyva az ajtót a búvónyílás felé indult. Azt nem védte elektronika, direkt úgy tervezték, hogy bármikor ki lehessen nyitni mechanikusan is. – Kezet mer emelni rám? Mert ha meg akarja akadályozni, hogy kiszálljak, szüksége lesz rá!
Egészen büszke lett magára, amiért ilyen karakánul kiállt önmagáért. Ám mielőtt megragadhatta volna a búvónyílás nyitószerkezetét, hirtelen valami irtózatos erő ragadta meg s a tank hátulsó részébe repítette, az ülésekhez.
- Jó, ne húzd túl... – hallott egy távoli hangot. Keze fájdalmasan kövér teste alá csavarodott, valósággal felkenődött a falra. A képernyőkön jól látszott a bázishajó teste, amit pár tíz méterrel alattuk suhan, körös-körül pedig a tér szürke fényű, hullámzó hártyája. – Nyomd le az elejét. Az egyik fúvóka szenved....
Ezek egyszerűen kirepültek!
Vele!
Hirtelen megcsapta a nulla gravitáció ereje, ahogy kiszakadtak a Rosine mesterséges tömegvonzásából. Keringése a feje tetejére állt, nyirokcsomói panaszosan lüktettek, gyomra görcsbe rándult és...
- Áhhrrr – hörögte kétségbeesetten. Az elmúlt görbe este undorító maradványai végre utat törtek maguknak, torkát, száját, orcát, arcát, mindenét elborította a szenny és a mocsok. A fulladásos halál rémképe majdnem elvette az eszét.
- Vigyázz!
- A rohadt... ezt elkapta... a tubust, gyorsan!
- Milyen a légkör idebent? Le kellene venni róla...
- Ne vedd le, hideg van, próbáld leszívni a tubussal...
- A francba, mit evett ez... Még a végén itt fullad meg...
- Rosine irányító, VIP vészhelyzet, elhányta magát, ismétlem, elhányta magát...
És a megváltó halál helyett csak valami vörös köd érkezett, ahogy minden kikapcsolt Shoord körül, átadva öntudatát valami hányásszagú lebegésnek...


- Shoord, örülök, hogy látom, bevallom, aggodalommal töltöttek el a hírek...
Anrael ezzel, s képmutató vigyorával fogadta a Hídon, mire végre sikerült kimosakodva odaérnie. Mindenkin látta, hogy remekül szórakoznak, az orvosok, katonák, a Híd kisegítő személyzete... és a hídtisztek, természetesen. De mind közül legjobban Anrael, aki kitalálta ezt az egészet. Bár talán még ő se remélt ekkora sikert. Elhányta magát, ismétlem, elhányta magát...
Morgott valamit, s magában elképzelte, hogyan áll majd bosszút...


A Rosine bázishajó kint lebegett a csillagok közt. Körülötte láthatatlanul de egyre erősebben feszült a térváltómű által gerjesztett energiaburok, ami majd újabb egy hónapig repíti a következő kilépési hely felé.
Bent az élet a szokott módon folyt. Sokan gyakorlatoztak, főleg az űrgyalogosok, a fegyverkezelők és a szerelők közül. Mások pihentek, tanultak vagy szórakoztak a hajó valamelyik e célra szolgáló részében.
Shoord lent ült a Stadion egyik lelátóján, ölében egy süteményes doboz. A műgyepen edző csapatokat nézte. Egy hónap múlva esedékes a nagy Rosine Torna, amiben a három lakószint méri össze az erejét, szinte az összes fedélzeten űzhető sportágban. Shoord nem sportolt, de nézni szerette. Gyakran lehetett a Stadionban látni. Ezért javasolta ezt a helyet a találkozóra.
- Ne nézzen ide! - szólalt meg hirtelen egy hang mögötte. Majdnem megfordult, de még idejében leállította a mozdulatot. Tudta, hogy vizsgázik, és még soha nem bukott meg. Csak egyszer, de akkor kibuktatták... Most talán helyrehozza ezt az ellene elkövetett merényletet...
A szeme sarkából annyit sikerült kivennie, hogy egy fehér ruhát és vívómaszkot viselő férfi ül egy sorral felette, egy kicsit jobbra. Teljesen átlagos testalkatú volt, s suttogott. Még az is lehet, hogy ismeri, egyébként.
- Eljöttem, ahogy megbeszéltük - mondta Shoord. - Kér süteményt?
- Ne viccelődjön! - szólt rá a vívómaszkos. - Nem maradok sokáig. Csak annyit mondjon: megteszi-e?
- Meg - felelte Shoord. - De cserébe...
- Nem akarok követelődzést! - torkollta le a vívómaszkos. - Ebben már megállapodtunk.
- De úgy érzem, hogy egy arctalan valami vezet az ismeretlen sötétben.
- Nagyon jól érzi, elsőtiszt. De ez magát is védi. És minket is. Óvatosnak kell lennünk.
- Nem szokott eljárni a szám.
- Főleg ha nincs miről. De erre nincs idő. Lemásoltuk az azonosítóját, ellenőrizze.
Egy kis piros korongot dobott a sütemények dobozába. Shoord felvette és a csuklójába operált chipre szorította. A korong zöldre változott.
- Adja vissza – sürgette a vívómaszkos. - És mondja a jelszót!
- Legalább annyit áruljon el...
- Jelszót!
Shoord sóhajtott majd megmondta. A lemásolt azonosítójával és a jelszavával a vívómaszkos, és akik mögötte állnak, be tudnak majd lépni a szerverére, s olyan vonalakhoz jutnak, amiket nem lehet lehallgatni. Ezt kiadni komoly vétség, haditörvényszék jár érte, s ezt a lépését már nem vonhatja vissza. Átlépte a Rubicont.
- Hogy fogom vezetni magukat, ha azt se tudom... - kezdte, de megint letorkollták.
- Mindent a maga idejében! Vissza fogja vezetni a hajót és legénységet, abban biztos lehet. De ha idő előtt csinálunk dolgokat, végünk. S akkor a hajónak is vége, ez az őrült kicsináltatja.
- Mikor kezdünk?
- Még nem.
- A következő kilépésnél?
- A legénység még nem állna mellénk. Majd ha egy kis harcot lát, megváltozik a helyzet. És majd akkor.
- S akkor átveszem...
- Átveszi, nyugodjon meg.
Shoord elégedetten bólintott, majd újabb süteményt vett elő a dobozból. Mire megette, a vívóálarcosnak már nyoma sem volt.

 

A könyv főoldala. letöltése 

Címkék: regényrészlet