Valami népköztársaság - László Zoltán: Hiperballada

László Zoltán neve egyre többször és több helyen bukkan fel. Kasztovszky Béla mellett ő az a szerző, akivel az utóbbi idők SF magazinjai, az Átjáró és a Galaktika egyaránt több alkalommal foglalkoztak. Ha nem ismernénk a hazai SF könyvkiadás sokszor döcögős útjait, mondhatnánk, hogy már ideje volt, hogy önálló kötetben is megmutassa, mit tud. Azonban ez nem mindig ilyen egyszerű, egy publikálásra alkalmas regény önmagában még édeskevés a megjelenéshez, László Zoltán Hiperballada című műve esetén azonban valahogy létrejött ez a együttállás. Ráadásul saját neve alatt, saját címlaptervvel, saját – nem kevés magyar vonatkozással rendelkező – világot bemutató regény az első publikációja, keveseknek sikerül így indítani. Ilyen előzmények után nem kevés kíváncsisággal vettem a kezembe a bedrótozott hölgy és a Szaljut(?) űrállomás felhasználásával készült borítójú könyvet.
Mind azt a fülszövegben és az ajánlókban is olvashattuk, a Hiperballada egy alternatív jövőbe vezet minket, ahol a Szovjetunió nyerte meg a hidegháborút (ha véget ért egyáltalán), az űrverseny sokkal nagyobb eredményeket mutatott fel, számos nagyváros rendelkezik űrrepülőtérrel („maglifterrel”), s nem kevesen laknak űrállomásokon illetve a Holdon. De ami a legfontosabb, a keleti blokk országainak polgárait a virtuális valóságba hívta a rendszerük, alig titkolva azt a célt, hogy még jobban ellenőrizze őket, cserébe viszont mindent megadva, kivéve persze a rendszer szidását. De azt már az ókorban sem szerették…
László Zoltán ha akarná, sem tagadhatná le, hogy a kiberpunktól indult (s a regénye alapján oda is érkezett meg), annyira átszövi a regény világát és a szereplők sorsát is a virtuális valóság. De nem is akarja tagadni. („Saját bevallása szerint az elmúlt tíz év lassú távolodás volt az őt lenyűgöző és tizenévesen először írásra inspiráló kiberpunktól…” Átjáró, 15. szám, 24. oldal) Hasonlóképpen tagadhatatlan a CP alapműveken kívül a másik nagy előddel, Gáspár András „Kiálts farkast” univerzumával való kapcsolat is, amiből a „kamerád” megszólítás felhasználásával a szerző sem csinál titkot. Több fórumban is fejtegették a regény hasonlóságát a fenti művekhez, ezeknek az észrevételeknek jó része kétségkívül igaz is. Viszont azzal a következtetéssel, amire páran a hasonlóságok miatt jutottak (plágium, koppintás, s hasonló degradáló fogalmak) nem tudok egyetérteni. Persze van akinek ez elég ahhoz, hogy leírja a könyvet, ehhez minden joga is megvan, részemről viszont inkább koncentrálnék a Hiperballadában elénk táruló világra.
Annál is inkább érdemes inkább ezzel foglalkozni, mert László Zoltán regénye azokhoz a jól, egyedien és hangulatosan megalkotott világgal rendelkező regényekhez hasonlít, ahol az egyedi helyszín meglehetősen sablonos, mondhatni egyszerű történettel párosul. (Ebben is rokon pl. a Kiálts farkast-al.) Hogy ez miért van így, külön tanulmány tárgya lehetne, bár minden bizonnyal ott van az okok között az, hogy egyedi világot munkaigényesebb, de valami furcsa módon mégis könnyebb megalkotni, mint egy egyedi történetet kitalálni. A Hiperballada sem nagyon lép túl a „keresd meg -menekülj meg -szabadítsd ki” történetvázon, de ennek ellenére az aprólékosan, intelligensen megalkotott alternatív világ képes arra, hogy elvigye a hátán az egész művet. Valóban lenyűgöző, hogy az apró részletektől kezdve a globális folyamatokig, a néhány említés kedvéért megírt alternatív történelemig mindenre volt gondja a szerzőnek. Külön érdekes hazai tájakon járni és autózni, ismerős de mégis idegen dolgokkal szembesülni.
Nem rossz kezdés a Hiperballada, sőt, igencsak reményteli. Remélhetőleg idővel a történetszálak is megizmosodnak majd s méltóvá válnak a világ és a szereplők kidolgozottságához, plasztikusságához. Egyelőre még csak nagy lehetőségekkel kecsegtető táj a Hiperballada, amiknek nagy része kihasználatlanul marad. Reméljük, hogy nem sokáig.

László Zoltán: Hiperballada
413 oldal, 1780 Ft
Inomi kiadó, 2005
 

Címkék: recenzio