Dominium - Viadalív: részlet

A könyv főlapja, letöltés, kritika

Dover unott képpel nézte az előtte villódzó képernyőket. Az egyik már teljesen átment sárgásba, világos, hogy nem húzza sokáig. Azon gondolkozott, hogy honnan tudna kiszerelni egy képernyőt, hogy ezt kicserélje. Talán az algafarmról. Amire ott szükség van, azt egyszerű számolások útján is meg lehet oldani, de a vízforgatónál muszáj látniuk is, hogy mi csinálnak.
Halk szisszenéssel kinyílt az ajtó mögötte. Hátrafordult, hogy megnézze, ki jött.
- Holló! – bólintott felé. – Mi újság?
Holló jellegzetes szuszogása azonnal betöltötte az irányítóhelyiség falait. Maga felé fordított egy széket s kövér testével ráereszkedett. A szék régi műanyaga tiltakozásul ropogott egy kicsit.
- Hogy állsz a feltöltés terveivel? – kérdezte.
- Átnéztem, de ugyanazon a véleményen vagyok, mint amit elmondtam a Tanács előtt is. Hiba lenne feltölteni a termet.
- A Tanács fel akarja tölteni, s nem a véleményedet kéri, hanem azt, hogy lehet ezt megvalósítani.
Dover vállat vont.
- Le kell állítani a vízforgató propellerét s egy bizonyos értékig felkapcsolni a gravitációt, mondjuk olyan 0.7-re. Annyi elég, s akkor még az energiarendszert se terheljük meg nagyon. Persze korlátozásokat így is be kell majd vezetni, legalábbis egy időre.
- Mennyi időre?
- Pár hét. Amíg fel nem töltődik a terem. Azonkívül le kell zárni hermetikusan és nyomásállóan a terembe vezető folyosókat, amiket egyelőre még nem is vettünk számba. Meg kell vizsgálni az oldalfalakat is, hogy elbírják-e majd a nyomást. Ez nem kis munka.
- De meg lehet csinálni?
- Meg.
Dover újra a képernyő felé fordult s állított valamit pár kapcsolón.
- Akkor mi a bajod vele? – hallotta Holló hangját hátulról.
- Már elmondtam a Tanácsnak.
- Nagyon jól tudod, hogy nem voltam ott. Úgyhogy mondd el nekem is.
- De már eldöntöttétek, hogy feltöltitek a termet?
- A Tanács megszavazta.
- Éppen hogy…
- Tizenketten szavaztak mellette, tízen ellene.
- Hm.
Újra a kapcsolókkal babrált, majd szórakozottan megvakarta a hátát, vékony bundája sercegett a karmai alatt. Holló türelmesen nézte egy darabig, majd megköszörülte a torkát.
- Szóval? – kérdezte türelmetlenül.
Galam megfordult a széken s a kövér ember szemeibe nézett.
- Ti is nagyon jól tudjátok, hogy a termen túl is élnek.
- Katharok – vágta rá Holló.
- Nem csak katharok. Te is láttad azt a holttestet, amit pár hónapja fogtam. Az nem kathar.
- De nem is ember. Olyan mint…
- Nagyon jól tudom, milyen. De gondold végig: ahhoz, hogy ilyen legyen, kell hogy legyenek emberek is odaát.
- Elképzelhető – bólintott Holló. – De a jelekből ítélve ők se lehetnek magasabb szinten, mint a katharok. Sőt, még több veszélyt is jelenthetnek ránk.
- Ezért kellene hatékonyabb védelmi rendszert kiépíteni ahelyett, hogy tízszer annyi erőfeszítést teszünk a terem feltöltésére.
- De a Tanácsnak igaza van abban, hogy nem élhetünk állandó félelemben.
- Állandó félelemben élünk – nézett mélyen a kövér ember szemébe Dover. – Magunk helyett a félelmeinket kellene elzárnunk.
Holló a padlót nézte egy darabig, majd fájdalmasan sóhajtott egyet.
- Te ezt nem értheted, Dover – mondta végül.
- Mert én más vagyok.
- Mert te más vagy – bólintott Holló.
Dover majdnem mondott valamit, de aztán inkább csak morgott egy kicsit félig csukott szájjal. Holló némán figyelte.
- Van még két másik érvem a terem feltöltése ellen. Ezeket is elmondtam a Tanácsnak.
- Akkor mondd el nekem is.
- Tudsz valamit tenni?
- Nagyon jól tudod, hogy nem, még annyi szavam sincs a Tanácsban, mint neked. De attól még kíváncsi vagyok.
- Hát jó – mondta Dover. – Az egyik érvem az, hogy ha feltöltjük a termet, akkor halálra ítéljük azokat, akik a hajó belső részeiben élnek.
- A katharokat.
- Meg az embereket.
- Nincs konkrét bizonyíték arra, hogy emberek is élnek ott.
- Közvetett van.
- Az csak közvetett. Ha lenne más…
- Tartok tőle, hogy az se hatná meg a Tanácsot – szólt közbe Dover. – Vagy nagyon önzőek, vagy nagyon félnek, vagy mindkettő, de csak a saját biztonságukkal törődnek.
- Lehet – értett egyet Holló. – De miért ölné meg őket az, ha feltöltjük a termet?
- Azért, mert elszívnánk előlük a víz nagy részét, de ami még rosszabb, megszüntetnénk a körforgást. Alig maradna vizük, és ami maradna, az is megromlana hamarosan. Márpedig ezt a vízforgást nem én találtam ki, hanem a hajó.
- A hajó már rég nem működik úgy, hogy bármit is kitalálhatna.
- Nem biztos. Mi el vagyunk vágva tőle, de az nem jelenti azt, hogy bizonyos központok ne lennének aktívak. Vagy ne lettek volna. A vízforgás ezt bizonyítja. A katharok tönkrevágták az életfenntartó rendszer nagy részét, de a hajó fokozatosan kialakított egy alternatív rendszert, ami a vízforgáson alapul, s életben tartja a hajó belső részeit, amik sokkal inkább sérültek. Akarod, részletesen elmagyarázom, mire gondolok, de előtte akkor nem árt egy kicsit összeismerkedned a Rosine, meg a városhajók felépítésével általában. Mondd az neked valamit, hogy beltenger – csatorna?
Holló megrázta a fejét.
- Na mindegy – legyintett Dover. – Az a lényeg, hogy a hajó annak idején átkapcsolt pár gravitációs mezőt, így elérte, hogy a beltengerek és a víztartályok kiszabadult vize körbe-körbe folyjék. Így a vízesésekben megtisztulnak, nő az oxigéntartalmuk, nem poshad be az egész. A kifogott kathart felboncoltam, onnan tudom, hogy miket esznek. Nem csak a hajó régi készletének maradványait, hanem frissen termett növényeket és húst is. Ha kinyírjuk a vízforgást, akkor a hajó belseje meghal. Feltéve, hogy a hajó nem lép közbe.
- Hogy lépne közbe a hajó?
- Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten még működik, legalább az életfenntartó rendszer. Ha nem működne, már rég élettelen lenne ez a roncs. S ha mi lezárjuk a vízforgás útját, akkor ezt bizonyára észreveszi, s az is lehet, hogy lép valamit. Például átvariál gravitációs mezőket, kinyit bizonyos kapukat. Könnyen lehet, hogy komoly bajba ülünk, ha a hajó úgy értékeli, hogy a belső részek életképessége fontosabb, mint a mienk.
- Ez a hajós dolog ugyanolyan elmélet, mint az, hogy odaát emberek is élnek – vetette közbe Holló.
- Erre is vannak bizonyítékaim – közölte Dover.
- Közvetettek.
- Akkor magyarázd meg máshogy a közvetett bizonyítékaimat!
- Nem tudom – tárta szét Holló a karját. – Fogalmam sincs, nem értek hozzá. De ez a vízforgás miért ne alakulhatott volna ki véletlenül?
- Nem hiszek a véletlenben – mondta Dover. – Legalábbis ilyen mértékben nem. Olyan vagy, mint azok, akik a véletlent teszik meg alapvető világformáló erőnek.
Holló erre nem mondott semmit.
- Akkor mondok még egy érvet – folytatta Dover. – Ez viszont már komolyan elgondolkoztatta a Tanács tagjait, mert ez már sokkal inkább a bőrükre menne. – Keserűen elmosolyodott. – Úgy látszik erre kellett volna jobban kihegyeznem a dolgot, nem az ember testvéreikre…
- Miről van szó? – kérdezte Holló.
- Ha feltöltjük a termet, akkor közvetlen és a vízi élőlények számára könnyen átjárható utat csinálunk egyenesen a kapunk elé.
- Vízi élőlények? – húzta a száját. – Dover, egy ripityára lőtt roncson vagyunk, ami már akkor is kiselejtezésre volt ítélve, amikor elindult. Ez nem Noé bárkája, mint ahogy te hiszed.
- Nem hiszem, hanem bizonyítékaim vannak.
- Közvetettek.
- Gyanítom, ha szemtől-szembe találkoztam volna egy ilyen vízi élőlénnyel, akkor most nem ülnék itt veled szemben. De tudod mit? – Felállt s megragadta Holló kövér karját, felhúzta maga mellé. – Jobb is, ha a saját szemeddel látod.


Dover külön kis birodalmának egyik szobájában kikapcsolta a fűtést, így ott állandóan fagypont körül volt a hőmérséklet.
- Nulla fok – mosolygott Hollóra, amikor az megjegyzést tett a hidegre. – Néha több, néha kevesebb, de úgy átlagban nulla fok.
- Most erősen úgy tűnik, hogy kevesebb – borzongott Holló.
- Tessék, itt egy sál.
Dover néha kimerészkedett a kikapcsolt gravitációjú terembe s begyűjtött onnan dolgokat. A Tanács persze nem örült ennek, de hallgatólagosan tudomásul vette, mert Dover egyéb munkái nagyon hasznosak voltak a közösségüknek. Bár akkor nyilvánosan is megrótták, amikor nem kérte ki külön az engedélyüket arra, hogy behozzon egy kathar holttestet. Dover persze javíthatatlan volt.
- Ezt még senkinek sem mutattam meg – lépett oda egy fekete nylonnal borított hosszúkás valamihez. – De legközelebb beviszem a Tanácsülésre, had örüljenek.
- Mi ez? – lépett közelebb Holló.
- Egy láb – mondta Dover, s félrehajtotta a nylont.
A láb majdnem két méter hosszú volt és olyan vastag, mint egy ember dereka, áttetsző, kocsonyásnak tűnő anyagból állt, végén egy tompán csillogó fekete karomszerűség.
- A mindenit… - Hollónak tátva maradt a szája.
- Ez egy ízelt láb – mondta Dover. – A számítógépeken találtam pár anyagot a vízi rovarokról, na ez olyasmi. Becslésem szerint az állat maga olyan nyolc-tíz méter hosszú lehet, de nem csodálkozom majd, ha kiderül, hogy még annál is nagyobb.
- Én még soha nem is hallottam ilyesmiről – közölte Holló.
- Nem lep meg – vont vállat Dover. – Az adatok szerint pakoltak be sejttenyészeteket is a hajóba, hogy könnyen át tudják alakítani a növényeket a célbolygó körülményeihez. Az induláskor még fogalmuk sem volt, hova mennek majd. A kathar támadás után pedig ezek a tenyészetek, már ami nem semmisült meg, összekeveredett az elszabadult biomasszával, és itt látható a szabályozatlan folyamat egyik eredménye. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem szeretném, ha a lezárt folyosók másik oldalán ilyenek úszkálnának.
Holló is megborzongott, de lehet, hogy csak a hideg miatt.


Mikor visszament az irányítóhelységbe, egy riadt tekintetű fiatal fiú várta.
- Dover?
- Igen, az vagyok – mosolygott rá Dover. – Na mi a helyzet?
- A Tanács rendkívüli állapotot hirdetett! – hadarta izgatottan a fiú. – Egy ember jött be odaátról.
Dovernak nagyot dobbant a szíve.
- Odaátról?
- Nem közülünk való. Fegyverek is voltak nála, olyanok mint a… a katharnál…
- Mi lett vele?
- Nyest és Unka találkozott vele, s a velük levő harci robot lelőtte.
- Lelőtte??? – Doverot valami éktelen düh öntötte el egy pillanat alatt, kezei ökölbe szorultak, széles hátán hullámozni kezdtek az izmok.
- De még él! – mondta gyorsan a fiú. – Csak kábító lövést adott le.
Dover nagyot sóhajtott.
- Akkor miért van rendkívüli állapot?
- Mert nem tudja senki, hol jött be és hogy jött-e még valaki rajta kívül. Már egy csomó ember keres téged. Aktivizálnod kell még robotokat s kiküldeni őket őrjáratba.
- S ha az a csomó ember menne ki őrjáratba, ahelyett, hogy engem keres? – kérdezte Dover, majd mikor a fiú tanácstalanul ránézett, legyintett egyet. – Mondok valamit. Azonnal intézem a robotokat, de ti meg áthozzátok hozzám az embert odaátról. Megkötöztétek?
- Igen, persze.
- Nagyszerű. Akkor hozzátok át hozzám, mert beszélni akarok vele.
- A Tanács megbízottja őrzi az embert odaátról.
- Akkor jöjjön a Tanács megbízottja is. De ha nem hozzátok az embert odaátról, akkor lehet, hogy elég lassan készülök el a robotokkal. Na, nyomás!
A gyerek sarkon fordult és elrohant. Dover a falhoz támaszkodott s egy csomó gondolat cikázott át rajta. Egy élő ember, odaátról! Nem is annak örült legjobban, hogy ezzel egyértelműen bebizonyosodott az, hogy nem csak katharok és félvérek, hanem emberek is élnek a hajó belső részeiben; sokkal inkább az villanyozta fel, hogy nem mindenféle besodort és sérült dolgok alapján kell tájékozódnia, hanem személyesen is megkérdezhet valakit. Remélte, hogy megértik majd egymást, hogy még azon a nyelven beszélnek ezek az emberek is, mint ők. Te jó ég… Álmaiban sem gondolt arra, hogy ez egyszer majd bekövetkezik.
Robotok.
Jaj, ez a szerencsétlen Tanács egyből betojt, még arra sem képesek, hogy kilessenek pár folyosóra, még azt sem mondhatják, hogy ne lenne hozzá fegyverük. Na mindegy. Akkor a robotok.
Elszakadt a faltól s a fegyvertárhoz sietett. Több emberrel is találkozott az odavezető úton, mindenki nagyon izgatott volt, pár asszony sírógörcsben tört ki, a férfiak arcán bizonytalan félelem tükröződött. A bátrabbak kezében fegyver is volt, de Dover kételkedett benne, hogy tudnák normálisan használni, ha arra kerülne sor. Nagyon kíváncsi volt arra az emberre odaátról. Eddig csak azokat az embereket ismerte, akik itt laktak, s hát meg volt róluk a maga véleménye.
- Elnézést – tolt félre egy férje karjaiba boruló asszonyt.
A fegyvertár félhomályos termében sorban álltak a kikapcsolt robotok, a fal másik oldalán pedig a különféle kézifegyverek szekrényei függtek. Érdekes fintora a sorsnak, hogy ez a gyáva közösség pont abba a részbe záródott be, ahol ennyi fegyver van, gondolta.
A robotok termináljához lépett s írt egy egyszerű akcióprogramot, a robotokra bízva, hogy milyen útvonalat követnek, tapasztalatokból tudta, hogy ha összehangolják az mesterséges intelligenciáikat (amiknek egyébként elég gyér volt a teljesítménye) egész használható “ötleteik” támadnak. Pár ikonra kattintva meghatározta a használható eszközöket, a halálos sérülést okozókat tiltólistára tette, majd lenyomta az “Átvitel” gombot. A robotok jelzőfényei felvillantak, maelszakadtak a karbantartó- és töltőaljzataikról; halkan zúgó motorokkal kigurultak a folyosóra. Az ott álló emberek megkönnyebbülten fellélegeztek, páran még tapsoltak is, ahogy a kiemelt fegyverű robotok elgurultak mellettük.
Dover még beállította, hogy a robotok jelentései ne csak a Tanácshoz, hanem az ő képernyőire is befussanak, majd az egyik fegyverszekrényből elvett egy pisztolyt s az installálóba dugta a tusát. Beállította, hogy csak az ő kezében működjön. Az installáló kérte, hogy fonja a kezét a pisztolyra. Egy kicsit problémázott azon, hogy Dover keze elég messze esik az emberkéz szabványától, de végül a Tanácstól kapott azonosító meggyőzte. A pisztoly kiugrott az installálóból, immár senki más nem képes lőni vele, csak Dover. Eltette a fegyvert, s elindult a szobája felé.
Az ajtó előtt egy magánhasználatú robot állt, fegyvere fenyegetően meredezett. Dover ellépett mellette, s mikor az csipogott egyet, megveregette a félgömb alakú fejrészét. A további felháborodott csipogásokat már az ajtaja túlsó részéről hallgatta, bár kevés ügyet vetett rájuk. Bent Tigris tanácsos fogadta.
- Láttam, hogy elindultak a robotok – mondta. – A Tanács nevében köszönöm.
- Szívesen – bólintott udvariasan Dover. Nem nagyon szerette a tanácsosokat, de Tigrist különösen nem szívlelte. Közelebb lépett, az alacsony termetű ember elállt előle, s mögötte…
Az embert odaátról jobb híján Dover ágyára fektették. Fiatal volt, arca mint egy fiúé, de teste izmos, inas, s jó néhány forradás díszítette. Micsoda test, gondolta Dover, eddig azt hitte, hogy minden ember teste olyan puha, erőtlen semmi, mint az ittenieké. Mint ezé a Tigris tanácsosé. Nem csoda, hogy ennyire rettegnek mindentől odaátról.
Az ágyán fekvő férfi valami furcsa eljárással, de felismerhetően nylonból készült ruhát viselt, derekán valami széles öv volt, nyilván abban hordta a fegyvereit.
- Hol vannak a fegyverei? – kérdezte Tigristől.
- Ö… Nem tudom – felelte Tigris.
- Megkérhetem rá, hogy kerestesse meg őket? Szeretném megvizsgálni azokat is.
Tigris egy ideig összeszűkült szemekkel nézte, majd komoran bólintott.
- Idehozatom.
Az ágyon fekvő férfire nézett, majd megcsóválta a fejét s kilépett az ajtón. A robotja örömteli csipogással üdvözölte.
Dover közelebb lépett, s leült a férfi mellé az ágyra. Erős műanyag kötelekkel volt megkötözve, méghozzá elég embertelenül, mélyen a húsába vágtak. Először is meglazította a kötelékeket. Legszívesebben leoldotta volna őket, de kis gondolkozás után ezt elvetette. Ugyan sokkal erősebb felépítésű volt, mint ez az ember, de tisztában volt vele, hogy a teste alapján a másik sokkal jobban ért a harchoz. Dover még soha életében nem csinált semmi ilyesmit, mindössze lőni tanult meg, azt is magánszorgalomból. Egyelőre ő is tartott valamennyire ettől a férfitől odaátról. Remélte, hogy ez az érzés eltűnik majd, ha végre felébred s beszélnek. Szerette volna mihamarabb leszedni a köteleket róla.
Észrevette, hogy apró szemű láncon lóg valami a férfi nyakában. Kihúzta a ruhája alól, közelebb hajolt, hogy megnézze, mi az. Egy alumíniumlap volt, pár bevésett betűvel. Nagy meglepetésére el tudta olvasni, s meg is értette.

Viadának, az én uramnak - Michal

Tehát még azt a nyelvet beszélik ők is, amit a Rosine egykori utasai, állapította meg Dover, s nagyon örült ennek a felfedezésnek. Csak ezek a nevek olyan furcsák, bár nem furcsábbak, mint azok a nevek, amik errefelé divatosak.
Tehát így hívják. Viada. Milyen jó lesz, hogy majd a nevén szólíthatja, ha felébred majd egyszer.
Ha az a hülye robot nem egy katharnak való adagot lő bele, akkor lehet, hogy nem is kellene erre olyan sokat várnia.
 

A könyv főlapja, letöltés, kritika

Címkék: regényrészlet