Brin novella sok tartállyal

Lassan kikerül a maradék része is a Brin novellának, amit a FicitonKult kezdett el közölni, s amit - némi (nem is némi) sürgetés hatására sikerült végül lefordítanom. Bár nem tartozom a hazai SF-ért önzetlenül tevő felkent apostolok közé, sőt, de ennek ellenére egyből igent mondtam, amikor megkerestek azzal, hogy fordítanék-e nekik, az az egy feltételem volt, hogy _rövid_ legyen. A FictionKult amúgy futtat pár figyelemre méltó projektet, bár inkább csak az irodalmi részre figyelek, de Kis testvér fordítás meg most a Brin novellák közlése azért nem rossz kezdeményezés.

Szóval elvállaltam egy rövid novellát, erre kaptam egy 40 000 karaktereset, ami végül is olvasni tényleg nem sok, de azért nem is az a flashfiction, mint amit a szép emlékű 3000 képviselt. (Amivel kapcsolatban, az évad számát nézve, remélem, hogy nem lesznek az elsőkből utolsók...) De a 40 000 karakter hagyján, ráadásul Brin mester egy hardosabb SF írásáról volt szó, tele olyan cuccal, amit még magyarul se tudtam, hogy micsoda, a wikit bújtam nagyban, de hát tartok tőle, hogy olyan is lett. (Egyetlen szaknyelv van, amihez valamennyire értek, az a teológiai. Nesze nekem.) Az ilyen meg mindig megakaszt, mert szeretem érteni, amit fordítok, és az se mindig segített, ha a homályos részeket hátrahagyva a könnyebbekre koncentráltam, ahol olyan, hétköznapi halandóknak is értelmezhető tevékenységeket végeztek, mint például evés, okoskodás, beszélgetés, sörözés. Nem jó hátrahagyni lefordítatlan szöveget, mert elveszi azt az örömöt, hogy "na, már hét oldal megvan a tizenkettőből."  Mikor - jócskán csúszva és ennek megfelelően égő pofával - átküldtem az anyagot, kértem, hogy valami szakival nézessék át, mert magamat mélyebbre már nem tudom ásni, de az oldalt nem akarom lehúzni. Az újabb részekből kiderült, hogy mi lett ebből.

Brin novellája a nem túl távoli jövőbe (vagy akár az alternatív jelenünkbe) visz minket, ahol az űrt - a Föld körüli részét - sokkal jobban használják, mint ma, rendszeres és nagy létszámú emberes expedíciók, űrállomások, ipari tevékenység, több űrhatalom jelenléte. Az alapötlet az, hogy az űrsiklók nagy üzemanyagtartályát nem hajítják vissza az óceánba a felérés után, hanem odafent haszonsítják, egyrészt az anyagukat és a bennük "lötyögő" maradék tüzelőanyagot, másrészt egymáshoz rögzítve őket egy nagy űrállomást építetenk belőlük. Persze nem az állam, az bőszen hajigálná őket vissza, hanem egy alapítvány, ami megveszi a felvitt tartályokat. Aztán persze az állam is rájön, hogy ez nem is hülyeség, és igyekszik megfúrni a botor módon kötött szerződést, cselesen, ahogy azt kell. Végül is erről a hercehurcáról szól az írás, illetve magáról az alapötletről, a történet inkább csak a szirup, amivel beadják a tudományos részt.

Ebből kifolyólag a történet nem is az a nagy vasziszdasz. Néhány vonással felvázolt és leírható karakterek: a szeretett főnök, a lelkes kis tudóspalánta, a tipikus katona okostojás, stb, aztán egymásnakfeszülnek, majd lesz egy tudományos csavar, és vége is a történetnek. Ennek ellenére nem hat unalmasnak (annyira nem is hosszú, hogy kifutná magát az alapötlet), de ami engem legjobban elgondolkoztatott közben, az az, hogy akár már ma is tarthatnánk itt. Az űrkutatás természetesen marha drága dolog, és egyesek szerint felesleges is, de az ehhez szükséges pénz még mindig sehol sincs ahhoz, amit a nagyhatalmak a provinciális és már általuk is feleslegesnek vélt háborúikra költenek, amikből csak újabb nagy költekezés által tudnak majd kimászni arcvesztés nélkül - ha ez utóbbi egyáltalán lehetséges. De ez már nagy- és kispolitika, amit kerülök is a netes jelenlétemmel kapcsolatban, úgyhogy le is zárnám.

A novella kapcsán kicsit megjött a kedvem a Dettó c. regényhez is a szerzőtől, de egyelőre akad még sok más olvasnivalóm, így az csak a jövő zenéje.

Címkék: blogsf