Ómagyaroszág lángokban – az eredet

olvaso.jpgMúlt héten fejeztem be a legutóbbi (eladhatatlan) kötetem, az Ómagyarország lángokban epilógusát, ami azt jelenti, hogy az „írom” szakaszból átléptem a „javítom” szakaszba. 910 ezer karakternél áll a számláló, de még utólag be fogok toldani minimum két fejezetet, amikkel több mint valószín felmegy a kézirat az egymilliós lélektani határ fölé, persze ez még nem jelent semmit, csupán egy mennyiségi mutató. A viszonylag nagyobb terjedelem ellenére ez a kötet még leginkább csak a bevezetés feladatát teljesítette, nagyjából vázolta a helyszíneket, a szereplőket és a konfliktus alapjait, a lángolás majd csak ezek után fog kezdődni. Ebben a bejegyzésben azt szeretném kicsit körbejárni, hogy miért is szaladt el ennyire a ló velem, főleg úgy, hogy ma is azon a véleményen vagyok, leginkább a kisregények terjedelme illik hozzám. (Mint pl. a Prón volt, vagy annál egy kicsit több, olyan 200-250 ezer karakter között.)

Az egész ott kezdődött, hogy elolvastam G. R. R. Martin regényfolyamának legújabb részét és mivel megígértem, hogy írok róla valamit az SFmagnak, a puszta olvasás mellett kicsit beleástam magam a szerkezetébe, a regény, a történet működésébe is. Arra jutottam, hogy a dolog számos sebből vérzik, túlírt, túlbonyolított és lehetne sorolni – de a hibák ellenére (vagy azok által?) mégis működik. Én már nem is regényként, hanem egy világként gondolok rá, amibe az olvasás alatt átkerülök és az ottlétet érdekesnek találom, tehát még örülök is neki, hogy ott van az a plusz ötszáz oldal, ami egy szigorúbb szerkesztő / nem olyan sztár író esetén menne a levesbe. A regény felépítése, a közeli E/3-as nézőpont, az érintkező, de mégis önállóan futó történetszálak, a világ kibontásának mélységei, a bevezető-lezáró epizódok mind megragadták a fantáziámat, ráadásul az előző mondatban említett „átkerülök” szó eszembe juttatta, hogy végül is nekem is van egy fiktív világom, ami talán elég nagy és elég mély lehet ahhoz, hogy elbírjon egy ilyen történetfolyamot is. Írni is volt időm és kedvem és már jó pár éve nem kell azzal foglalkoznom, hogy az irományaim piacképesek legyenek – minden együtt volt egy mesterségbeli kísérlethez. Valamikor a tavalyi nyár elején döntöttem el, hogy minimum egy olyan milliós-másfél milliós kézirat erejéig kipróbálom, hogy milyen a Tűz és jég dala receptje szerint írni a saját, illetve azóta már a szerzőtársak által is gazdagított, alakított fikciós helyszínre, Ómagyarország világára.

Félreértés ne essék, egy pillanatig sem gondoltam magamra úgy, mint a magyar Martinra, vagy az írásomra úgy, mint ami összemérhető lenne a mintául szolgáló ciklussal. Inkább egyfajta edzés, önképzés, mint mikor kezdő festők a nagy mesterek képeit másolják, vagy harcművészek a régiek által kidolgozott mozdulatokat ismételgetik, tökéletesítik. Maga a háttérvilág is teljesen más: a középkorba oltott fantasy helyett itt egy mágiamentes, időutazásos-alternatív történelem jellegű világról van szó, ami úgy keletkezett, hogy egy ismeretlen jelenség átlökte Komárom-Esztergom megye egy részét az ókorba. (Már itt látszik a piacképtelenség, mert a vidéki helyszín helyett minimum Budapestet, de inkább New Yorkot kellett volna átkerültetni, ráadásul nem is a római köztársaság idejébe, hanem csakis a császárság korába. Lásd egy hasonló ötlet egy igen másfajta fogadtatással: amerikai katonák vs. császárkori légiók, filmszerződés, stb.. )

Amit igazán szerettem volna, az a közeli E/3 kipróbálása sok szereplővel, ez pedig hozza magával a terjedelem megugrását is, legalábbis nálam ugyanúgy hozta, mint ahogy Martin keze is egyre jobban megszalad. A kezdeti terveimnél olyan másfélmillióra saccoltam az első kötetet, ami során már a polgárháború első szakasza is véget ért volna. Ehhez képest egymilliónál zártam és maga a masszív lövöldözés még el sem kezdődött. Azt is megtapasztaltam, amit az amerikai szerző is mondott valahol, hogy azért jó ez a sok szereplő, mert amikor kicsit beleun az egyik szálába, simán átugorhat egy másik, érdekesebb szálhoz és folytathatja – ez nálam is ugyanúgy működött. (Egy fejezetet minimum harmincezer karakterre lőttem be, de a többség ezen túlfutott, volt olyan, ami a duplájára is. Azok a fejezetek, amik tartották a harmincat, na azokba untam bele kicsit menet közben, remélem, azért nagyon nem jött át rajtuk.) A szolgai másoláshoz hozzátartozott a prológus-epilógus rendszer átvétele is, ezekben olyan helyszínek és szereplők vannak, akik, amik nem kötődnek szorosan az igazi regényhősökhöz, de valahogy visszatükrözik vagy előrejelzik azt, amiről a fősodorban szó lesz vagy volt. Így lett a prológus hőse egy nyomozó, aki a Tiszavidék mocsaraiban utazik egy kis őrhajón (előtte néztem egy kis Apokalipszis most-ot) egy másik, eltűnt őrhajó rekonstruált útját követve és közben bemutatva az árvízbe fulladt vidéket és kicsit az észak-dél feszültséget is. Az epilógusban pedig egy talált csónakkal játszó kunszentmiklósi gyerekeken keresztül látunk egy kicsit a robbanás felé közelítő konfliktusból. Ezek leginkább csak hangulatban szándékoznak hozzátenni valamit a regényhez, bár a történetet ismerve pár kapcsolópont is előkerül.

A recepthez tartozott még egy válság is, méghozzá olyan, ami egyszerre általános és személyes, az egész bemutatott világot és a szereplők személyes kapcsolatait is felforgatja. Nálam az átkerült főváros (Esztergom) és az átkerülés után nem sokkal alapított tengeri kikötő, Fiume ellentéte lett ez a konfliktus. Fiumét azért alapították, hogy kisebb tengeri hatalommá téve megakadályozzák a római-pun háborúkat, ezáltal korlátozzák a köztársaság hatalmának megnövekedését, mert Ómagyarország nem akart egy másik szuperhatalom szomszédságában élni. A feladat elvégzése után azonban Fiume nem fejlődhetett úgy, ahogy az a megszerzett pozíciójából és lehetőségeiből adódhatott volna, mert a főváros a saját (szárazföldi) dolgaira kívánta inkább fordítani az erőforrásait, a határok megszilárdítására, a különféle ókori népcsoportok integrálására, felfejlesztésére, ráadásul egy hasonló technikai szinten álló riválist sem kívánt maga mellé, márpedig Fiumében ez mind ott volt. A két központ ellentéte már korábban is felbukkant (leginkább a Gőzeposz világában, amit bz249 hívott életre, nekem előtte Fiume és a mediterrán világ elég ismeretlen és bizonytalan terep volt Ómagyarországon belül), most ezt a problémakört vittem végig a robbanáspontig, az átkerülés utáni hatodik évtizedig. Ez az időszak azért is izgalmas, mert a Rómával békében élő, de az afrikai birtokaira visszaszorult Karthágóban ekkor már felnőtt férfikorba lép egy Hannibál nevű szereplő is, akit az apja az ómagyarok elleni bosszúra esketett fel fiatalon, így egy külön történetszálat lehetett ráépíteni egy ismert, de alternatívvá tett figurára is.

De a szereplők kialakulásáról majd a következő posztban írok.

Címkék: igykeszult