Eredetileg megjelent: solaria.hu, 2006.02.22.

Egészen más jellegű kísérlet ugyannak az írónak a karcsú kisregénye, melynek központi témája A programozott klóntermék.


Cs. Szabó Sándor

A prón

Hogyan írjunk gondolatébresztő intellektuális sci-fit biblikus humorral fűszerezve? A leginkább kézenfekvő válasz – jól, hozzáértéssel. És mivel a hozzáértés adott, már csak a minőséget kell teljesíteni.


Sikerült. A kisregény hőse, Leslie L. Howard, azaz Lez, keresztyén lelkész létére ugyanolyan emberi gyarlóságokkal küzd meg nap mint nap, mint közülünk bárki. Csak ő ezt a jövőben teszi. És egy távoli világban, valahol a Jupiterrendszerben.


Hirtelenharagú, kicsit beképzelt, törekvő, időnként kicsúszik a száján egy-két közönséges kifejezés és talán elfogult is. Úgy elöljárói gyengeségeivel, mint a nyakába vart keresztyén klónlelkész létjogosultságával szemben. De amíg ő kényelmes lakásából, baráti gyülekezete által körülvéve és az általa létrehozott keresztyén szórakoztató-központ dicsfényében fürdőzve a legmagasabb hitvallási szempontok alapján közelíti meg a kérdést, és felháborodottan tagadja a mesterséges intelligencia helyét az Úr szolgálatában, feljebbvalója a legegyszerűbb pragmatikus szempontok alapján lecsap a kínálkozó lehetőségre, és egyszerű hatalmi szóval Lezre oktrojálja a prón gyakorlati idejének felügyeletét. És a prónnal lezajlott kisebb összekoccanás után a felpaprikázott főtisztelendő egyenesen a tréfásan pokolnak is emlegetett bányászvidékre küldi őket. A nagyon is emberi vonásokkal felruházott lelkész, igaz, bokacsapkodás és lelkesedés nélkül, de engedelmesen elindul prónja társaságában vándorprédikátorként bejárni az akár büntetések is felfogható körutat, végigszolgálni az Io világvégi elmaradottságú településeit.


Így veszi kezdetét a két prédikátor vándorlása. De elég gyorsan véget is ér. És a prónkérdést is végleg lezáró baleset a súlyos erkölcsi dilemmájával azt eredményezi, hogy Lez, a Jupiter egyik holdján köt ki egy büntetésnek is felérő megbízatással. Egy 21. századi dél-koreai teológiai művet (!) kell lefordítania az egyház tulajdonában lévő értékes, de elhagyatottsága miatt hasznavehetetlen házban, ahova még „remetének senki sem akart jelentkezni”.


Itt aztán a lelkében kavargó indulatok és számtalan kínzó kérdés után rátalál a számára megnyugtató válaszra. „Ha az Isten azt akarta volna, hogy tökéletes szolgái legyenek, nem az emberekre bízta volna az evangéliumot.” És kíméletlen döntésével talán mégis azt tette, amit tennie kellett. Mert a könyv végén váratlanul újra előbukkanó asszony, Judith bölcsessége talán kirángatja morális kátyújából: „Soha nem lesz egy gép sem, legyen akármennyire is embernek álcázva, olyan fontos, hogy egy embert feláldozzanak érte.” És a történet utolsó soraiban, meglehetős írói pimaszsággal megérkezik a kikacsintás is… egy valódi megnyugtató kacsintás alakjában talán a Jupiterre kihelyezett jó kedélyű gondviselés részéről.


De amíg követjük tiszteletesünk csetléseit-botlásait, gyakran jóleső mosolyra görbül a szánk. ő volt a leglazább fickó az egész évfolyamban, és bár mára már „felnőtt”, Lez a mai napig is mindenben megmaradt emberinek. Még legbelső bizonytalankodása is, gyengeségei, reakciói, megmosolyogtató társkereső igyekezete, ahogy a kiszemelt nő közelébe próbál férkőzni, ahogy féltékenykedik a prón beprogramozott agyának tökéletes memóriájára, minden általa elért kisebb-nagyobb eredményre, sőt még Judithnál elért látszólagos sikereire is!


És humorszolgáltató tevékenységében Lez passzív módon tökéletes partnerre talál Huxley tiszteletesben, aki az egész bibliát fejből fújja és még az apokrifek szövegét is eredeti héber nyelven ismeri, de tutorának a szellemestől rosszmájúig terjedő utalásait képtelen megérteni, mert a komikum készségét nem tudták az agyába programozni. Így hát a merev mesterséges intelligencia általában értetlenkedve reagál Lez szurkálódásaira. Mosolygunk hát nem csak a két – ha nem is botcsinálta – de azért a helyzet magaslatán sem álló vándorprédikátor kalandjain, hanem kettejük szóváltásain is.


De elferdíteném a dolgokat, ha úgy próbálnám beállítani a történetet, mintha csupán egy felszínes, vidám humoreszk lenne. Nem az. A szerző bekódolta a kisregény cselekményébe, a főhős vívódásaiba, a belső monológjaiba, a mellékszereplők cselekedeteibe, szavaiba az őt és remélhetőleg az olvasókat is foglalkoztató kérdéseket. Válaszokat is találunk, igaz, nem abszolút érvényű igazságokat, csupán azokat az érveket, amelyeket az író és talán az olvasó is levonhat magának.


„Nem abban az értelemben alkotta az Úr "tökéletes"-nek az embert, hogy azután semmi dolga se legyen már önmagával, hanem a tökéletesség alapjával és lehetőségével hívta létre. Azt akarta, hogy amivé válik az ember, abban a saját elhatározása, választása, meggyőződése is benne legyen.” És ezt a gondolatot az eleve hibátlannak alkotott, tökéletesre programozott mesterséges intelligencia körül feltoluló kérdésekkel vegyítve egy jól megírt, olvasmányos, humoros, töprengésre késztető sci-fi keretébe tudta foglalni a szerző. Mert ebben a kisregényben az Úr ismétlődő emlegetése nélkül is jelen van, akinek jelen kell lennie.


Kardozás, lövöldözés, csillagközi rombolások, térgörbületek, időugrások és fekete lyukak nélkül ellátogattunk a jövőbe, hogy elgondolkozzunk a ma kérdésein.


Két regény – két jövő – két SF világ – egy Biblia. És egy író. Aki két egymástól egészen eltérő módon – karddal, csatákkal és dallal valamint keresztyén eszmékkel, kalanddal és humorral – építette be történeteibe életének egy fontos részét. Jól tette