Eredetileg megjelent: fantasya.hu

Kritika - Cs. Szabó Sándor: Prón

John Updike szerint egy könyv méretét tekintve egy cipősdoboznál kisebb, a televízió távkapcsolójánál viszont nagyobb kell legyen. Így ugyanis egyik kezünk kisujjával képesek leszünk tartani, hüvelykujjunk pedig megakadályozza, hogy becsukódjon. Látszólag lényegtelen kérdés ez, holott egy mégoly kiváló belbecsű könyv élvezeti értékét is képes csökkenteni a nem megfelelő formátum.
Persze egy könyv külalakja nem csupán az általa keltett esztétikai élményhez járulhat hozzá, avagy az olvasó kényelméhez szolgálhatja, hanem sokat tehet azért is, hogy a papírra vetett gondolatok a megfelelő vevőkhöz jussanak el. A magyar könyvkiadás, ha rendszerint évtizedekkel le is van maradva a külhoni scifitől, összességében számos értékes könyvvel ajándékozta már meg a nagyérdeműt – de talán nem eme sorok írója az egyetlen, aki esetenként már-már szégyelli nyilvános helyen elővenni a frissen vásárolt kiadványt az elején virító, gyermetegnél gyermetegebb képek miatt.
Cs. Szabó Sándor kisregénye a magyar fantasztikus irodalom jelentős részétől különbözően, kellően visszafogott és ízléses kiadásban jelent meg, ráadásul hiányzik (illetve dehogy hiányzik!) róla a hazánkban megszokott aránytévesztő borítókép is. Mindehhez hozzájárulhatott az is, hogy a könyvet egyházi kiadó jelentette meg; az idehaza eleddig szinte ismeretlen, nyugaton azonban hagyományokkal rendelkező „keresztény scifi” műfajához nem illettek volna a szörnyek vagy a kissé hiteltelen hősi figurák.
Terjedelmét tekintve a kisregény alig százharminc oldal, a betűk megfelelő méretűek – minden adott, hogy az ember figyelmét semmi ne terelje el a tartalomról. A cselekmény is megfelel a műfaj elvárásainak. Egyenes vonalú, kissé kalandos cselekmény bonyolítódik a lapokon, végig egyetlen szereplő, bizonyos Leslie L. Howard atya szempontjából. A fiatal és ambíciózus Lez atya mellett a többi figura mintha papírmasénak, díszletnek tűnne olykor – ahogyan hétköznapi életünkben magunk is hajlamosak vagyunk tereptárgyként kezelni a többi embert.
Lez meglehetősen heves, kiforratlan és előítéletes személyiség, aki komolyabb élettapasztalat nélkül, saját gondolkodásának sablonjai szerint igyekszik eligazodni az életben. Alapvetően tehetséges tagja a jupiterrendszeri protestáns egyháznak; nagy terveket eszel ki és hajt végre. Megalapítja például a médiumok által folyton csak „keresztény szórakoztató központ”-ként emlegetett Graham Centert, mely valójában missziós központ, s hasonló ötleteihez remél támogatást a felsőbb vezetéstől.
A karakterábrázolás terén azonnal feltűnik, hogy a regény lapjain megelevenedő, egyházi tisztségeket viselő figurák jócskán eltérnek megszokott irodalmi ábrázolásuktól. Lez és szemináriumi társai, akárcsak feljebbvalói, nem vetik meg a világi hívságokat (az elnök fényűzően berendezett irodájából igazgatja az egyház ügyeit, a főszereplő pedig egy szolgálati tengeralattjáróról álmodozik, mellyel a Jupiterrendszer sajátos közlekedési viszonyai között is elboldogulhatna), valamint gyakran szentségelnek is – Lez mentségére legyen mondva, a maga módszereivel igyekszik leszokni eme szokásáról.
Figyelembe véve, hogy a szerző teológiai végzettségű és jelenleg vallástanárként tevékenykedik, kétség nem férhet hozzá, hogy valós vagy a valósághoz közel álló személyek lenyomatai a regény szereplői. Ezek az enyhén szólva nem ideáltipikus karakterek indulataikkal, nem túl kifinomult beszédmódjukkal sokkal hitelesebbek és emberibbek lehetnének, ha a meglepetés és a jövőbeli környezet nem enyhítene rajtuk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni az io-i misszó élén álló Christian alakját sem, aki szintén vezető beosztásban, ám sokkalta nehezebb körülmények között dolgozik fáradhatatlanul.
A hátsó borítón olvasható tartalmi ismertető szerint azonban az olvasó egy idő után rá kell ébredjen, hogy valójában napjaink földi viszonyait mutatja be a szerző. Ha őszinték akarunk lenni, a keresztény egyházak píárja mostanában nem a legjobb, s a képet tovább árnyalja, hogy egy valamennyire „bennfentes” író is érdekemberként ábrázol egy vezető egyházi személyiséget. (Erősen zárójeles megjegyzés, ám önkéntelenül is eszébe jut az embernek Boccaccio Dekameronjából az a történet, melyben a zsidó Ábrahám Rómába látogat, s ott azt tapasztalja, hogy a főpapok közül „mind gonosz, verje meg az Isten valamennyit”; majd meglepő módon megkeresztelkedik, mondván, ha a vezetők erkölcse olyannyira ellentmond tanításuknak, a hívők száma mégis szüntelenül gyarapszik, a kereszténység minden bizonnyal nagy igazságon alapul.)
A Prón története szerint egy cég emberi szövetekből klónozott testbe épített mesterséges intelligenciával rendelkező terméket dob piacra, amelyet csupán világoskékre színezett bőre különböztet meg az emberektől. A prónnak keresztelt lények egy jogi kiskaput kihasználva nyernek létjogosultságot – ugyanis minden embernek joga azon szerveit, amelyek működésével elégedetlen, klónozottal pótolni, s ezen transzplantációk számát nem korlátozza semmilyen jogszabály -; ennek ellenére a legtöbb bolygórendszerben azonnal betiltják forgalmazásukat. Ez alól kivételt képez a Jupiterrendszer, amely politikai szembenállását erősítendő legitimizálja a prónkereskedelmet.
Furcsamód éppen az egyház csap le a lehetőségre, hogy programozott lelkészeket állíthat szolgálatba. Ez persze számos etikai és teológiai kérdést felvet, amelyekkel a Huxley elnevezésű prón tutorául kijelölt Leznek kell megbirkóznia. Ő azonban nem éppen ideális jelölt; kezdettől fogva elveivel ellentétesnek találja a feladatot. Érdemes elgondolkodni azon is, milyen párhuzamokat vet fel a Szép új világ c. regény szerzőjétől kölcsönzött Huxley elnevezés.
Lez akarata ellenére feldühíti főnökét, aki ezért az Io hold egyik zűrzavaros körzetébe rendeli, hogy vándorszolgálatba állva az ottani, szervezetlen gyülekezeteket felügyelje és terelgesse. Vele tart a prón is, fejében a lelkészképző teljes anyagával, s ez már fontos kérdést vet fel: biztos, hogy a legjobb módszer egy termék reklámozására, ha egy félreeső helyre száműzzük? Igaz, hogy már mai világunkban is mindenhová beférkőzik a média, a jövőben pedig ez csak fokozódhat, s a regényben is ott vannak, ha csak utalás szintjén is a figyelő tekintetek.
A regény kellő mértékű humort is tartalmaz, amely többnyire kifejezetten élvezetessé teszi a magát amúgy is olvastató, gördülékeny szöveget. Kellemesen megmosolygató például Lez órája, amely bizonyos, nyomdafestéket nem tűrő szavak hallatán felvisít: „Fogd be azt a piszkos pofád!”, majd egy újszövetségi idézettel igyekszik a hívő orrára koppintani. A komikum eloszlása és színvonala azonban nem egyenletes, a történet végére már csak nyomokban marad meg, ami egyáltalán nem negatívum, elvégre akkorra a komoly kérdések válnak hangsúlyossá. A valahol középtájt becsúszó, meglehetősen rossz fordulatokat már másként kell szemlélnünk.
Két, a korábbiakhoz képest meglehetősen alacsony színvonalú „humorforrás” bukkan fel: a küllemre és nyelvre nézve is igénytelen, buta, értetlenkedő bányászok, valamint egy dramaturgiailag teljesen felesleges epizód, amikor Lez homoszexuálisnak vél két férfit, csak mert egyszerre lépnek be a terembe, ahol ő leendő házastársaknak tart oktatást. A szerző végig harmadik személyben beszéli el ugyan a történéseket, elbeszélésmódja mégis olyannyira rokonítható az elsőszemélyűséggel, hogy ez komoly félreértésekre adhat okot. A regény sokat nyert volna, ha ezeket a felesleges és provokatív részeket a szerkesztés során kigyomlálják belőle.
Fontos még megemlíteni, hogy egyes szálakat a szerző eleinte olyannyira hangsúlyoz, mintha később szerepet szánna nekik, mégis nyomtalanul eltűnnek. Nagy előnye a könyvnek, hogy a háttérként szolgáló világ kidolgozott és működő, nem Patyomkin-jellegű, amit jelez az is, hogy a szerző más írásai is játszódnak ebben a környezetben. A legtöbb részlet észrevétlenül simul a nagy egészbe, a hangsúlyos jupiterrendszeri nacionalizmus, vagy éppen Lez büszkén emlegetett „keresztyén szórakoztató központja” után azonban az olvasónak hiányérzete támadhat. Ilyen az egyik telepen megjelenő szekta is, amely a regény leggyengébb jelenetében jelenik meg, majd rögtön el is tűnik, burleszkre emlékeztető módon.
A néhol kissé esetlegesen, kalandosan kanyargó történet hirtelen ér véget, hogy hogyan, azt természetesen nem lenne ildomos elárulni. Újfent visszatérhetünk a kiinduló kérdésekhez, s kapunk is egyfajta választ rájuk; ha a dolgok tökéletlennek tűnnek is, „sub specie aeternis” minden a legnagyobb rendben van. Habár erősen úgy tűnik, hogy a vívódó Lez egyszerűen csak megnyugvást talál ebben a gondolatban, az nyilvánvaló, hogy a könyv letétele után lesz min elgondolkodni – még ha nem is szakad be a kötet alatt az asztal.
Szabó Sándor angolszász álnéven már publikál egy ideje, A. Taylor Crabe-ként egy regényt és egy novellát jegyez a Cherubion kiadónál, további munkái pedig megjelenés előtt állnak. A Prón lapjain azonban a korai, kiforratlan stílus keveredik az érettebb, megfontoltabb író biztos vonalvezetésével. (Fejlődésének egyik legjobb példája egyébként a korábbi, meg nem jelent írások nőalakjaihoz hasonlatosnak indult Judith, aki a regény végére, még ha ez nem is nagyon mutatkozik meg, sokkalta összetettebb személyiségnek tetszik azokhoz a nőkhöz képest, akik iránt a főhősök lángoló és reménytelen szerelemmel viseltettek.)
A regény belső feszültségeit is ez a szembenállás okozza, s lehet, hogy egy utolsó, el nem sietett átírás után a hazai fantasztikus irodalom egy kiemelkedő alkotását vehettük volna kezünkbe. A megjelent mű így is a színvonalasabb vonulatba tartozik, s az eddig megjelent kötetek emelkedő íve ígéretes pályát jósol Szabó Sándornak. Ahhoz azonban, hogy igazolja a várakozásokat, az örök elégedetlenség, az „in Horatium” szelleme kell, hogy vezesse irodalmi tevékenységében. Vagy talán éppen ellenkezőleg: az elhitt és megélt erkölcsi alapokon nyugvó személyiség önbizalommal és türelemmel eltelve is írhat – ám ez utóbbi esetben talán valamivel ritkábban olvashatunk majd tőle.
Bárhogy legyen is, amit eddig Szabó Sándor letett az asztalra, kellő alapot szolgáltat ahhoz, hogy az ember folyamatos fejlődésre és végül kiugró írói teljesítményekre számítson tőle.

Cs. Szabó Sándor: Prón – A programozott klóntermék
Tudományos-fantasztikus kisregény, 131 oldal
Parakletos kiadó, 2003

Veres Máté, Fantasya.hu