Eredetileg megjelent: solaria.hu, 2006.02.22. 

Taylor A. Crabe


Domínium, I. könyv: Viadalív


Két könyv fekszik előttem (Viadalív és Prón). Egy író két sci-fije. Eredetiségük mindenekelőtt abból ered, hogy az átlagos magyar SF olvasó számára szokatlan módon a fikciót/jövőt, igaz, mindkettő másképp, de mégis a vallással kapcsolják össze. Ami végül is annyira nem meglepő, amióta tudjuk, hogy szerzőjük, Szabó Sándor élete elválaszthatatlanul összefonódott a teológiával.


Talán tanulságos megfigyelni, sikerül-e, és ha igen, hogyan birkózik meg a két történet a nem túl könnyű feladattal. Úgy beépíteni a vallás elemeit, talán mondhatom, üzeneteit, egy viszonylag hétköznapin induló fikció sorai közé, hogy friss, izgalmas, olvasmányos maradjon a könyv, és elkerülje a nemszeretrem didaxis csapdáját. Hiszen hazánkban a sci-fi irodalmat talán ma is inkább a koránál fogva is konzervatív eszmékkel hadilábon álló fiatalabb generáció egyik kedvelt olvasmányának tartják. Vagy mégsem?


A Viadalív esetében elég nehéz a kritikus feladata. Hiszen egy félbe, harmadba szakadt regényt kellene objektíven értékelni. Így aztán már a kompozíciónál elakadtam: egy kerek sztori lezáratlan része ez. A kezemben tartott történet ezt a kíméletlen bánásmódot meg is sínylette. A kompozíció így is két részre esik szét, az egyértelműség kedvéért – a három éve megjelent első kötet válik ketté. Mint ahogy a hatalmas űrhajó (városhajó) is két világra oszlik. A kultúrájukat, műszaki tudásukat többé-kevésbé megtartó civilizált Közösség biztonságosan izolált és őrzött életterére és az Ószövetség világának ókori szintjére süllyedt törzsek birodalmára.


De vannak itt más, SF gondolkodást megmozgató elemek is. Mert a hosszú, céltalan sodródás évei alatt a felügyelet nélkül maradt intelligens városhajón különös események történtek, titokzatos folyamatok zajlottak. Rejtélyes, funkcionális élővilág lakja a hajót, és a baleset következtében genetikai véletlenek révén veszélyes szörnyetegek jönnek létre, mert az összezártság örökléstani következményei ijesztőek is lehetnek. A külvilágtól izolált, magába záródott, korlátlannak tűnő élettartamot biztosító önfenntartó közegben végbemenő folyamatok izgalmas labdát dobtak fel, amelyet a szerzőnek nem sikerült teljesen leütni. A mesterséges ökoszisztéma kínálkozó lehetőségeinek kiaknázása helyett a regény egyelőre a magasabb rendű fajok együtt nem élésére, harcaira összpontosít.


De hogy a meseszövés ennek ellenére se legyen olyan szolidan emberi, a hatalmas városhajóba importálni kellett egy külső, az emberiségtől teljesen idegen ellenséget is. A regényfolyam korábbi előzményeiből megismert katharok egyféle bűnös hatalom szerepét töltik itt be, ők a nyers erővel felszerelt, primitív, állatias gonoszt testesítik meg. Nem az a baj, hogy az a kevés, amit megtudunk róluk, a sötét oldalon tartja őket, hanem inkább az, hogy semmilyen közelebbi vonásukkal nem ismerkedhet meg az olvasó. Szőrösek, büdösek, hatalmasak, izmosak, elvetemültek és erőszakosak. És ők, az űrvárost eredetileg letámadó űrellenség is visszazuhannak valamiféle primitív elállatiasult ösztönlények szintjére. De egyelőre semmi több! Pedig jó tudjuk, ha más tradicionálisabb forrásokból nem is, de a csillagokkal háborúzó Darth Vader óta biztosan, mennyire hatásos, ha a legelvetemültebb gonoszban is megcsillan valami apró, szánalomra méltó gyengeség, netán emberi vonás.


De azért nagy örömömre a Viadalív vége felé kaptam végre egy kathar hőst is. Igaz, Zaighra kényszerítő körülmények hatása alatt hódol be Viadának és a körülötte formálódó erőnek, így némi fenntartással figyeltem szereplését. A főhős és a regény közepétől hozzácsapódó barátja-társa, a félvér Dover, összetett céllal térnek, menekülnek vissza a civilizációból az Ószövetség „barbár” világába. Megmenteni Viada életét, a vezérlő keresésére indulni és bevégezni az Úr által Viadára rárótt küldetést. És harcolni, igaz, Saal ellen nem gyilkos eszközökkel, de annál inkább véres csatákat vívni az ellenséges törzsekkel, harcolni a katharok ellen, harcolni mindenki ellen, aki veszélyeztetné a hős feladatát…


És mivel a kathar „szörnyek” a csaták után megerőszakolják az emberasszonyokat, félvér ivadékaik születésük során még az anyjukat is megölik. Nem szándékosan, hanem anatómiai adottságoknál fogva, de akkor is valamiféle sötét végzet teljesül így be. A halálos végű nászból jönnek a világra a félvér katariták, a két civilizáció vonásainak összeolvadásából egy, a kezdetekben mindkét oldalról lenézett, pusztított, vagy rabszolgasorban tartott populáció. És miután valami különös folyamat indul el a katharok között, a regény sejteti, hogy a gazdatesteik agyát elhagyó telepatikus oc-ok jól átgondolt céllal kezdik belakni a félvérek koponyáit. A katharok esetében a hiányzó intelligenciát voltak hivatottak helyettesíteni, a félvéreknél vajon milyen baljós célt tűztek ki maguk elé? Ebből még nagy kavarodás lesz!


Ennek a céltalanul sodródó, az idő vasfogától málló, magába zárt világnak egymás ellen acsarkodó utasai, lakói a formálisan velük lévő Úron kívül csak egyvalamiben bízhatnának – ha Dover a folytatásban rátalálna a vezérlőre, és sikerülne neki célt adni a városhajó útjának és ez által a puszta létezésbe, túlélési élethalálharcokba süllyedt élő rakományának is.


Az ókorba süllyedt birodalom bibliai motívumai egyértelműek, de Dávid király története itt számomra inkább, mint valamiféle játékos gondolatkísérlet jelentkezik. Mintha az író feltette volna magának a kérdést, hogyan tudná szerves egésszé összeilleszteni az ifjú hárfásból lett kiválasztott és a hajó gyomrában egymást pusztító törzsek történetét. (És esetleg a várva várt folytatásban a civilizált legénység Közösségét…) De a regénynek ezt a Dávidhoz fűződő jellegzetességét már előttem is többen feltárták, elemezték… Ezért inkább a Dávid-parafrázis általánosabb vonásaira, a vallás hathatósabb jelenlétére voltam kíváncsi.


A Domínium városhajó szereplőinek vallásossága azonban meglátásom szerint, sajnos, inkább illusztrációnak, egyfajta hangulatkeltő eszköznek hat. Ahogy már említettem, a szavakban velük lévő Úr egy dramaturgiai eszköz, mellyel a szerző motiválja, mozgatja, indokolja szereplői viselkedését. Érdekes ötlet, de túl formálissá vált alkalmazása miatt, sajnos, nem sikerült élettel feltölteni az elképzelést. Többnyire az Úr nevének automatikus ismétlésével a puszta szavak szintjén maradt. Viszont párhuzamosan a mindenható jelenlétével nem győzi hangsúlyozni azt a kíméletlen tényt, hogy a kemény idők úgy a múltban, mint az elképzelt jövőben is kemény eszközöket követelnek, miközben az Úr tudja, hogy mit miért csinál. Mert tévedés ne essék, az Ószövetség Domíniumba zárt emberei is koruk számunkra kegyetlennek tűnő törvényei szerint élnek, ölnek, ha kell, rabszolgákat tartanak, nőket adnak-vesznek, élelmet rabolnak, és mindezt úgy, hogy velük van az Úr...


Ahogy mondtam, nem könnyű egy ilyen kettészakított történetet kritizálni. És nemcsak azért, mert nem ismerjük a végét. A szerző ugyanis egy szempontból irigylésre méltó helyzetben van. Tudniillik, teljes joggal bevetheti védekezése nehéztüzérségét: „Ugyanis a könyvem, amellett hogy az első megjelent regényem, egy már meglévő, négy előző kötetben publikált világba íródott, amiből rengeteg mindent be kellett építenem ahhoz, hogy DS regény legyen, s még így is alaposan átdolgozták a beküldött kéziratot.”

Mit lehet erre válaszolni? Igaza van és kész. Ráadásul még ezen kívül a következő perdöntő argumentumot is hozzáfűzte: „…véleményem szerint ugyanis a SF-re és F-re jellemző sorozatokba, világokba írt regényeket nem szabad kánonkritikai eszközök nélkül vizsgálni...”


Erre a kritikus vagy tépni kezdi a haját, vagy úgy dönt, hogy elegánsan továbblép.