Harrison Fawcett: Jó nap ez a halálra, Inomi, 2003
Nem vagyok az a tipikus űroperett (vagy space fantasy) rajongó, de hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam már kíváncsian Brett Shaw legújabb kalandját. Miután a szerző a sci-fi-nél némileg jövedelmezőbb vizekre evezett, sokáig az is kétséges volt, hogy lesz-e még Brett Shaw egyáltalán. Mint a mellékelt ábra mutatja, lett, ám az elmúlt évek kihagyása azért nem múlt el nyom nélkül. Nem csak a kiadó és a sorozat „dizájnja” változott meg, hanem valami belül is, talán nem feltétlenül az ezredesben.
De nem, ez így nem igaz, úgy tűnik, mintha panaszkodnék... Végül is nincs rá okom, mert a könyv valóban hozza azt, ami elvárható tőle, sőt, már ízig-vérig MU, szinte mindenhova kapcsolódik, ahova kell, nem csak utólag ütötték rá a pecsétet, hogy „Mysterious Universe”. A főhős is az, aki volt, vagány, bátor, vérprofi, néha kifejezetten emberi, az intimebb jelenetekben ugyan most nem jeleskedik, de hát az élet nem csak abból áll... A történet is sodró, nem ül le sehol, a szereplők is olyanok, amilyeneknek lenniük kell, nagyszerűen Shaw ezredes keze alá dolgoznak, kiemelve egy-egy kiemelendő tulajdonságát, keverve a kevernivalót, szaporítva a rejtélyeket. Mi több, még olyan ínyencségekkel is találkozhatunk, mint a Shaw család (néha nagyzolva klánnak is nevezik) életéből pár kép, a Katedrális történelmének egynémely érdekes mozzanata, vagy egy Stockbauer romboló akcióban. Ráadásul az eddigi történetvezetéstől eltérően új eszközökkel is gazdagodik a repertoár, mint például az igazi valóság és a képzelt, virtuális valóság olvasóbecsapós játéka, ha nem is olyan filozófiai mélységekben, mint Palmer Eldritch esetében, de ügyesen és helyénvalóan. Mit mondjak még? Minden a helyén van, „jól megcsinált” kis regény ez... és mégis, valami mintha hiányozna.
„2001 óta kizárólag regény- és forgatókönyvírásból él”, olvashatjuk a szerzőről a kihajtható hátlapon, vagyis a szó szoros értelmében profi. Ahogy ez a könyvén is látszik. Egy szakember szakszerű műve. Adott volt a feladat: írjunk egy BS sztorit, ami keltsen érdeklődést a MU egésze iránt is, konkrétan: Katedrális, Phaeton, York Katchikan, Brenda Shaw, stb; és Fawcett megírta. Jól, azzal nincs is hiba. De hol van már az a hév, ami egy közértben való ácsorgás közben megszülte a vagány űr-James Bond figuráját? A korai Brett Shaw történeteken valami hallatlan öröm és alkotni, megjelenni vágyás sugárzott át, talán ide is vonatkoztatható az egyik MU jelmondat: „Ha nem tudom megindítani az isteneket, a poklot is mozgásba hozom.” Itt ez már valahogy eltűnt. A szerző profi lett, kisujjában a történetalkotás, vezetés, szerkesztés, minden – kivéve azt a tüzet, azt a megfoghatatlan belső varázslatot, ami még velem is megszerettette ezt a „space fantasy”-t, s ami most annyira hiányzik. Legalábbis nekem.
Mit ragozzam még? Lehet egyszerre gratulálni és hangot adni a csalódottságnak? Ha lehet, akkor megteszem. Biztos vagyok benne, hogy Fawcett akár havonta meg tudna írni egy ilyen szintű Brett Shaw sztorit, egyéb elfoglaltságai mellett, természetesen. Én mégis annak örülnék, ha akár csak évente egy születne meg, de az olyan lenne, hogy még az isteneket is megindítsa. Méghozzá nem azokat az isteneket, akik jogdíjakat és szerződéseket lobogtatnak, hanem azokat, akik múzsákat küldenek, holmi személyre szóló csókokkal. Akik világra segítették Brett Shaw-t.
Úgy legyen...
2003
www.fantasya.hu
