Agave kiadó, 2003


Valahol a SF és a nem-SF határán egyensúlyoznak azok a szerzők, akik a közeli jövőbe helyezik regényük cselekményét. Személy szerint nagyon szeretem az ilyenfajta írásokat, már csak azért is, mert sokkal nagyobb igényességet és alaposságot igényel a háttérvilág megalkotása. Nem elég a csak a szerző fejében létező jövő eseményeire hivatkozni, ellenkezőleg, úgy kell valami sajátot alkotni, hogy az szoros viszonyban legyen a körülöttünk formálódó világgal. Sőt, egyszerre kell, hogy közelítsen hozzánk (hiszen egy olyan világot tár elénk, amiben akár élhetünk is, ha mi nem is, de a gyerekeink, unokáink már igen), de ugyanakkor távolítson is, más nézőpontra kényszerítsen az eltérő idő használatával. Így eshet meg, hogy néha az így ábrázolt világ idegenebbnek tűnik, mint valamelyik másik egy távoli jövőből, vagy a sosemvolt, mágikus múltból.

Az angol Oroszország-szakértő író, Donald James még húsz évet sem ugrott előre a regénye írásakor, mára ez már szinte csak tíz. A 2015. év Oroszországában járunk, egy furcsa-ismerős, pusztuló s újjászületéssel vajúdó világban, ami mintha sűrítve tartalmazná nem csak az oroszok, hanem a (kelet) európaiak történelmét is. Hogy a hatalmas ország határain kívül mit találunk, azt nem tudhatjuk, lehet akár egy Clarke-hoz illő high-tech világ is, holdbázissal és űrturizmussal, ki tudja? Orosz hőseinket egyelőre jobban érdekli az, hogy valahogy összerakják az éppen végetért(?) anarchista-nacionalista polgárháborúban feldúlt országukat, életüket és lelküket, s mindez hatványozottan igaz főhősünkre, Konsztantyin Vadimra.

Egyszerű vidéki rendőrként indul, életének szerves része a vodka és a korrupció, bár igazából akkor lógna ki a sorból, ha ez nem így lenne. Először csak egy apró hibát vét, mikor megakaszt egy mindennapi koncepciós pert (mert annyira azért nem korrupt), majd szép lassan kiderül, hogy nemcsak hozzá van köze minden nagyobb dolognak, ami az országban történik, hanem jó krimihez illően mindennek köze van mindenhez.

Moszkva szétbombázott részébe rendelik, hivatalosan egy sorozatgyilkos utáni nyomozás végett (ő lenne a Monstrum), nem hivatalosan az ország vezetésére készülő, győztes Koba tábornok dublőreként. Bonyolítja még a képet egy ex-feleség, aki a polgárháború miatt hagyta ott őt, megfosztva férjét a kisfiától is, majd az anarchista hadsereg egyik főtisztjeként nagy karriert futott be, hogy aztán a győztes rezsim egyik legkeresettebb célpontja legyen. Titokzatos s érthetetlen felbukkanásaival nem csak Konsztantyin lelkét, hanem a cselekményt is alaposan megbolygatja, s az egyik legérdekesebb (ráadásul női, ez ritkán sikerül ilyen jól férfi íróknál) szereplővé válik.

Plasztikusan megformált szereplők, jól átgondolt és logikus háttérvilág fogadja az olvasót, hogy aztán az egzotikus, sajátos összetevőkből egy klasszikus krimi bontakozzon ki a végére, kicsit felemás, de megnyugtató hepienddel, s a világ jobbá válásának ígéretével. Külön érdekességet jelent az orosz kultúra és történelem adagolása, néha talán kicsit kilóg a lóláb, s az író mögül kikandikál az Oroszország-szakértő didakszisa, de annyira nem zavaró. (Ráadásul a narráció egyfajta vodkázással kísért beszélgetés a főhős és az olvasó között, s ebbe belefér néhány magyarázó megjegyzés az orosz történelem és lélek rejtelmeiről.) Jól megírt s igényesen kiadott könyvről van tehát szó, szerencsésen egyesíti magában az (alternatív) történelmi regény, a jövőregény (SF), a szerelmi történet és a krimi pozitív vonásait, elhagyva a felesleges sallangokat.

Ha nagyon kötözködni akarnék, akkor kicsit értetlenkedhetnék pár látszólagos következetlenségen, például hogy lehet az, hogy az angol irodalom szakot és rendőrtiszti főiskolát végzett, francia, angol és német megjegyzéseket előszeretettel használó s folyton elmélkedő Konsztantyin miért nem tartja magát értelmiséginek, vagy hogy a Cseka állami terrorszervezet reinkarnációja mióta annyira megbocsátó (vele); de igazából ezek messze vannak attól, hogy zavarnának.

Egy dolog viszont némileg megviselt, bár arról az író tehet a legkevésbé. Egy lábjegyzetben sikerült lefordítani Goethe közismert (legalábbis eddig azt hittem…) regényének címét: Die Leiden des jungen Werthers = A fiatal Werther szerelme. Úgy tűnik tehát, hogy az ifjú Werther szenvedései még 2015-re sem érnek véget…

De ennél nagyobb gondunk nem lesz a könyvvel.

2004-09-27

www.solaria.hu