Susanna Clarke: A Hollókirály
Ez az a könyv, ami papírforma szerint nem tetszhet nekem.
Először is a szerzőnő (nem nagyon szoktam női szerzőket olvasni, bevallom töredelmesen) nyíltan felvállalja, hogy a Jane Austen féle sítlust imitálja. Austen már az egyetemen sem volt a kedvencem, bár kicsit megenyhültem iránta feleségemnek és az újabb filmes feldolgozásoknak köszönhetően, de mégis… Na meg inkább a minimalista próza jön be, az írónő meg annyira nem tudja megnyesni magát, hogy a maradékot lábjegyzetek formájában tuszkolja az oldalakba. (Nem mondom, hogy az aljára, mert helyenként a lábjegyzet az oldal nagyobb részét elfoglalja.) Ráadásul az egész történet a mágia köré épül, ami szintén nem tud huzamosabb ideig lekötni. Fűszerezésnek, érdekességnek elmegy, de központi elemnek… Sőt, egy reklámja „Felnőtteknek való Harry Potterként” említi. Újabb mínuszok.
Ami miatt mégis megvettem, az az alternatív történelem – nálam ez az, ami mindent visz. Ráadásul Anglia, Napóleoni háborúk kora – ez nem hangzik rosszul, egy próbát megér.
És az előzetesek alapján fanyalgó énem egyszer csak arra eszmél fel, hogy már nyakig benne van a Hollókirály történetében. Megmagyarázhatatlan módon, egyébként. Mert a fentebb említett „rosszpontok”, vagyis az ízlésemmel ellenkező jellemzők mind ott vannak, méghozzá markánsan. Tényleg sikerült a Jane Austen imitáció: gondolom, eredetiben még bizonyos fordulatokat is átvett, de a fordításban is átjön a történetszövés néha nyakatekert, el-elkalandozó módja, a társadalmi élet mesterkéltsége, a karakterábrázolás kissé hűvös eleganciája, szóval mindaz, ami miatt Jane Austent lehet szeretni vagy nem szeretni. De ami az eredetiben taszított, az az imitációban mégis vonz, s nem csak azért, mert valóban elismerésre méltó ez a stílusbeli mersz és teljesítmény. A lábjegyzetek (regénybe több lábjegyzet, mint egy szakdolgozatba?) is olyan – nem tudok rá jobb szót – bájosak, hogy sokszor azon vettem észre magam, hogy a történet fősodrát hanyagolva a több oldalon keresztül tartó mellékszálakat bogarászom. Ennyit a minimalista próza egyedül üdvözítő voltáról a számomra… Ráadásul a mágia sem a korábbi fantasy - élményeimből rémlő logikátlan és a történet hiányosságait kipótolni szánt katyvasz, hanem tökéletesen beleillik az aprólékos gonddal megalkotott alternatív Angliába. Látjuk először a kotnyeleskedő Segunduson keresztül, megismerkedünk vele a rigolyás vénember Norrel pápaszemén keresztül, hogy aztán az ifjú titán Jonathan Strange végleg megszerettesse velünk. Sőt, sorolhatnám még oldalakon keresztül a számos egyedi és érdekes szereplőt, akiket nem is annyira az egymáshoz, mind inkább a mágiához való viszonyuk jellemez – hűvös távolságtartással természetesen, Jane Austen módra.
A közel nyolcszáz oldalas terjedelem ellenére a történet valahogy mégis lezáratlan marad. Sőt, kicsit aránytalannak is tűnik: a hosszas, körülményes, szövevényes előkészítés, a titkozatos (és remek fordítói megoldást képviselő jelzőjű) bogáncspihe hajú úr gondos bevezetése ellenére a végső összecsapás még el sem kezdődik igazán, már véget is ér. Az egymással szembe került mester és tanítvány újra együtt dolgozik, s a regény befejezése olyan, mintha már valami folytatás előkészítése lebegett volna a szerző (kiadó?) szeme előtt.
A Hollókirály ennek ellenére figyelemreméltó regény. Az Agave szereti különféle méltatásokkal ellátni a kiadványait, s nem először kell megállapítanom azt, hogy ezek a méltatások valóban jogosak. A Hollókirály még engem is elvarázsolt, pedig alapos és leküzdhetetlennek tűnő hátránnyal indult. Sőt, még azt a bizonyos folytatást (?) sem bánnám…
Susanna Clarke: A Hollókirály
Agave, 2006
766 oldal, 3980,- Ft
fantasya.hu
