Eredetileg megjelent: Új Galaxis 8.

Néha arról álmodom,
Másik csillagon
Megtalállak Téged, igen,
S napjaim veled élem,
Veled élem...
Tudom, ez csak álom...

Tolcsvay: M.-nek

1.

Ebből az életben nem mászok ki, gondolta a pilóta, s igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetséges volt a szkafanderében. Látta, hogy a két tnop naszád orránál villannak a torpedók, majd az összelőtt csatagépét egy hatalmas ütés dobta odébb.
A fehér bolygó betöltötte a képernyőket. Tudta, hogy zuhan, és hogy fizikai képtelenség kivenni a gépet a zuhanásból. Elkaptak, gondolta keserűen. Utált veszteni.
A naszádok lemaradtak - tudták, hogy minden további lövés felesleges. A pilóta próbálta kiszabadítani a katapultgombot a műszerfal törmelékei alól, ami meglehetősen nehezen ment az elfagyott kezével. Lehet, hogy a karomat is elvesztettem, gondolta. Nyomorék lettem.
A csatagép már a légkörben zuhant, belemerült a tejszínhabszerű felhőkbe, a súrlódástól izzani kezdett az orra. A megmaradt műszerek riadtan villogtak s nyomták a fejébe a pályakorrekciós adatokat. Megpróbálta a robotpilótát , és az nagy meglepetésére be is kapcsolt. A gép felemelte az orrát, s fékezni próbált a megmaradt kormányrakétáival. Esetlenül a hátára fordult, majd pörögni kezdett. Darabokban szakadtak le a testéről a megsérült páncéllemezek.
A pilóta elveszítette az eszméletét a túlterheléstől.

Mikor magához tért, síri csönd volt. A keze lüktetett, a sisakjában vér lötyögött. Visszacsukta a szemét. Jobb lett volna meghalni, gondolta. Azt se tudom, hol vagyok. Azt se tudja senki, hol vagyok.
Görcsösen próbált elaludni, de nem ment. A lüktető fájdalom a karjából felkúszott a vállába, majd a hátába, a tarkójába. Nem tudott aludni. Szembe kellett néznie a valósággal.
Újra kinyitotta a szemét, körülnézett. Egy romhalmaz közepén ült. Nehéz volt elképzelni, hogy ez a rakás fém és üveg nem is olyan rég egy első vonalbeli csatagép oldalába süllyesztett, páncéllapokkal körülpakolt pilótafülkéje volt. Szomorú látvány.
Az ép kezével megpróbált bekapcsolni pár épen maradt gombot. Semmi sem működött. Rendesen odacsaphatta magát a földhöz. Csoda, hogy ő egyben maradt
Leakasztotta a periszkóp tubusát a feje fölül és belenézett. Más módja nem akadt a külvilág megszemlélésére, mert a csatagép kabinja a gép oldalában volt, s ablak helyett képernyők szolgáltatták a kilátást. Meg a lézerrel a szemébe vetített ábrák. De most egyik sem működött. A periszkóp csiszolt acél tükre viszont egyben maradt, bár meg volt repedve. Körülnézett. Nagy, vakító fehérséget látott, bántotta a bevérzett szemét.
Mi a fene ez?
Rácsavart egy fényszűrőt és újra belenézett. Ugyanaz, csak halványabban. Egy hatalmas hómező. Körös-körül. Talán az egész bolygó. Még dombok sincsenek.
Eloldotta magát a széktől s kirángatta a túlélőkészletet alóla. Nagy nehezen előszedte a puskát, s így felbátorítva magát, lenyomta az ajtó vésznyitó karját. Az felpattant, s a hideg, éles fény behömpölygött a kabinba. A sisak üvege elsötétült.
Kinézett a kabinból. A csatagép enyhén megdőlve, orral fúródott bele a vastag hórétegbe. Talán ez fogta fel a zuhanás nagy részét... A felszín mintegy két méterre volt lent. Óvatosan lemászott, az utolsó fél méteren egyszerűen leugrott. Derékig merült a ropogós hóba. Hirtelen megrémült, hogy benne ragad, s ijedtében kapálódzni kezdett. Majd rájött, hogy a vastag hóréteg csak nehezíti, de nem akadályozza a mozgásban. Kis időre az elfagyott kezéről is megfeledkezett.
Kibiztosította a puskáját, s nagy nehezen körbejárta a roncsot. Szerencsére a szkafanderébe épített műszerek működtek, s így gazdagabb lett néhány adattal. A levegő belélegezhető, bár elég kevés benne az oxigén. A hőmérséklet mínusz tíz fok. A csatagép reaktora nem lyukadt ki, mert a műszer nem jelzett veszélyes sugárzást.
A hóba fúródott orron keresztül felmászott a gép széles, lapos tetejére. Vastag, csillogó jégréteg tört össze a lába alatt, nyílván a felhevült acéltest megolvasztott egy csomó havat, majd az visszafagyott rá. Felnézett a vakító kék égre.
Talán az egész háború ilyen, gondolta.
Leült a rádióantenna ronccsá olvadt csonkjához. Mikor jönnek érte? Talán nem is tudják, mi lett vele. Olyan gyorsan történt az egész támadás, még arra se volt idejük, hogy egymást figyelmeztessék, s máris felrobbantották szinte az egész köteléket. Nevetséges, értelmetlen és dühítő veszteség. Majdnem elsírta magát.
Metsző szél fújt. Befurakodott a karján kiszakadt szkafandere alá. Újra fájni kezdett mindene. Visszamászott a kabinba és becsukta az ajtót. Bent eltekerte a vészfűtő - rendszer karját. Ez egy vízforgató berendezéssel a reaktor melegét a kabinba vezette, Pár tucat évig itt meleg lesz, gondolta. Talán kihúzom addig... Keserűen nevetni próbált, de sírásba fulladt.
A szűk helyen kihámozta magát a szkafanderéből, majd megpróbálta ellátni a kezét és az orrát.
Rettenetesen egyedül volt.

Néhány napig szinte nem is élt.
Miután kibújt a szoros szkafanderéből és kiengedett a jó meleg kabinban, fájni és lüktetni kezdett az egész teste. Volt néhány kisebb törése vagy repedése, az elfagyott karján fityegő bőrdaraboktól rosszul lett, a bevérzett szemeivel alig látott. Fogalma sem volt, mit kellene csinálnia magával. Találomra magába nyomott pár gyógyszert a túlélőcsomagból, majd fájdalomcsillapítókal pumpálta magát. Ettől egész idő alatt aludt. Néha felébredt, elrágott pár marék élelemtablettát, ivott, elvégezte a dolgát, majd a kábultságon átszurkáló fájdalom és üresség elől újra az injekciókhoz menekült. Lassan kialakult a függősége is.
Nem álmodott. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit. Illetve igen. A Semmit érezte. Marta az üresség, az egyedüllét, a tehetetlenség.
A törések lassan összeforrtak. Görbén, csúnyán, fájdalmasan, de összeforrtak. A látása lassan megjavult. A karja is kezdett rendbe jönni. Talán hónapokig volt ilyen kábult, talán évekig? Azután egyszer csak kifogyott a nagy doboz fájdalomcsillapító. Kétségbeesetten keresett még egy ampullát, de nem talált sehol. A fájdalom helyett az elvonási tünetek kezdték el gyötörni. A forró csövekhez tapadt, amikor a hideg rázta, s kifeküdt a hóra, amikor a láztól a saját nedvében tocsogott. A szemei újra bevéreztek.
Mikor egyszer hanyatt feküdt a hóban és a kék eget nézte, egyszer csak ezt kérdezte hangosan magától:
- Mi a francot csinálok én itt?
Tudta, hogy ez nem élet. Beesett szemű, beteg, nyomorék csontváz volt, semmi más.
Elhatározta, hogy megöli magát.
Rettenetesen egyedül volt.

A láztól kiszáradt a teste, marékszámra nyelte a keserű havat. Mikor kicsit magához tért, nagy nehezen visszamászott a kihűlt kabinba és becsukta az ajtót.
Előkotort néhány nagyobb üvegcserepet, s óvatosan megérintette velük a csuklóját. De azután meggondolta magát. Irtózott a gondolattól, hogy belevágjon a nyomorékká fagyott kezébe.
Gondolkozott egy kicsit, majd eszébe jutott a puskája. Már régen volt a kezében, akkor is csak egyszer. Előszedte, leporolta. De a kabin túl szűk volt, nem bírta maga felé fordítani a csövet.
Káromkodott egyet, majd áttúrta a hátizsákját a pisztolyért. Nagy nehezen megtalálta. Mikor a homlokához emelte, egy fénykép hullott le a markolatról, s lágyan a pilóta ölébe szállt. A képről egy ragyogó kék szempár mosolygott rá.
Bessie, gondolta a pilóta.
Leengedte a pisztolyt.
Egy lány, gondolta. Egy vacak, gyönyörű lány. Talán ezer fényévre innen. Alig ismeri. A bevetés előtt kapta tőle ezt a fényképet. Úgy kellett kikönyörögnie tőle, de végül odaadta. Milyen szép szőke haja van... Milyen szép hangja... Hogy sütött a nap... A madarak énekeltek... A pázsit illatozott... Milyen puha volt a bőre, mikor direkt hozzáért a kép átvételekor... Bessie... Bes... Otthon... Élet... Valami... Valaki...
A pisztoly eltűnt valahová. Bőgni kezdett, mint egy gyerek. De jó dolog sírni, gondolta, de nehéz... Csak annyit kellett volna mondania, hogy "szeretlek Bessie!" Két szó. De nem lehetett ezt így elmondani. Nem lehetett. Béna volt. Már soha többé nem mondja el neki. Majd biztos férjhez megy valami hülye pacákhoz, aki nem is szereti. A
marha!
Az állat!
Én marha, én állat...
Újra keresni kezdte a pisztolyt, de nem találta. Röhej.
Megragadta az üvegcserepet és a nyomorék karjába döfte. De végül csak három betűt karcolt bele: BES.
A kibuggyanó vérrel együtt a könnyei is újra folyni kezdtek.
Rettenetesen egyedül volt.

Olyan dolgok jöttek elő a pilóta beteg lelkéből, mint még soha. Annyira rosszul volt, hogy az öngyilkosság nevetséges megoldásnak tűnt. Hullámokban tört rá az egyedüllét kínja, s az a vágy, hogy valakit érdekeljen, hogy valakivel beszélgessen, pl. olyan dolgokról, hogy le fog esni-e a karjáról az az elfagyott bőrdarab vagy sem. Néha szembenézett önmagával és megkérdezte: Normális vagyok?
A lány fényképét kiragasztotta a kabin lepusztult falára. Onnan ragyogott rá a kék szempár. Kielemezte az arcot. A szemei nagyok. Túl nagyok. A fülei kicsit elállnak...
Egy fenét!, gondolta, ennél szebb lány nincs is.
Szerelmes vagyok, állapította meg. Ez a tudat megnyugtatta. A kórkép végre tiszta volt és világos. Így el lehet kezdeni a gyógyítást.
Nézte a lányt. Ki a fene ez? Egy kis írnok és kész. Semmi más. Társadalmilag nem túl jelentős. Nem gazdag. Nincsenek barátai, akik befolyással bírnának akárhol is. Azonkívül olyan messze van, hogy ennyi erővel akár egy másik galaxisban is lehetne.
Töprengett azon, hogy mi a fenének tör rá ennyi belső feszültség egy vacak kép miatt. Végül megállapította, hogy a magányosságának és az egyedüllétnek remélt megoldását vetítette bele a lányba. Azt hitte, majd megnyugszik ettől a diagnózistól. De nem. Úgy látszik, a szerelem és a logika nincs sok hatással egymásra.
Néha úgy érezte, sírnia kell, de már nem tudott. Valami legyőzhetetlen feszítést érzett belülről, ami lefogta a kezét, amikor csak maga ellen akart fordulni. S az összes kín és szenvedés egy dologra koncentrálódott: egy ragyogó kék szempárra a kabin lepusztult falán.
Szerelmes vagyok, gondolta a pilóta. Micsoda nyomorék dolog. Bárcsak meg tudnék halni.
Rettenetesen egyedül volt.

Kis idő elteltével buzogni kezdett benne a tettvágy. Nyilvánvaló volt, hogy a Flottánál már teljesen leírták, s nem keresik. Remélhetőleg a tnopok sem. Bár az egész háború olyan távolinak tűnt, mint egy szinte teljesen elfeledett, rossz álom.
Elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy megmenekülhessen, visszamehessen és elmondhassa Bessie-nek, hogy szereti. És ha a lány addigra már férjhez ment, vagy esetleg nagy ívben kerüli majd azt a beteg, nyomorék valakit, akinek egyszer adott egy fényképet, hogy ne zaklassa már annyit? Nem érdekelte. A válasz mellékes. Neki elég az a tudat, hogy elmondta, amit el kellett mondania, s a lány ezt felfogta.
Minden igazán szerelmes ennyire hülye?
Semmit sem értett a rádiókhoz, de megpróbált valamit csinálni. Sajnos az automatikus vészjeladót a naszádok torpedói elintézték. De volt annyi alkatrész a roncsban, amiből össze lehetett volna hozni valamit, egy kis szakértelemmel. Ami nem volt.
Káromkodott, vagdalkozott, bőgött, végül pisztollyal belelőtt a hasznavehetetlen hóbelevancba. Röhej.
Kifeküdt a hideg hóra és az eget nézte. Valahol ott van, gondolta. Hiszen az ég pont olyan színű, mint a szeme. Talán most rá gondol a lány is... Ami persze biztos nem igaz, de jó érzés eljátszani a gondolattal. Vajon mit szólt, mikor hallott valamit az eltűnéséről? Talán semmit. Vagy sajnálta...
Milyen boldogság lenne tudni azt, hogy elsiratta!
Tehetetlen volt. Álmodozni tudott csak, semmit másra nem volt képes. Dühítette a tehetetlenség. Elhatározta, hogy nem kel fel többet. Jó így feküdni és az örökké kék eget bámulni. Szép lassan kihűl majd. Romantikus halál. Meghalni a Bessie kék ég alatt...
Becsukta a szemét és mosolyogni kezdett.
Rettenetesen egyedül volt.

2.

- Tud segíteni?
Tökéletesen nyugodt volt, nem is érezte a hideget. A napfény szinte még melegítette is az arcát. Jó volt így. Kék volt minden. Az ég, a szája, a lelke. Minden kék. Mint Bessie szeme.
- Hé, tud segíteni?
Miért is nem próbálta ezt már korábban? Nem kell itt semmit tenni, hogy meghaljon. Puska, pisztoly, üvegcserép, ugyan már! Szadista módszer. Csak kifeküdni a hóra és szép lassan kihűlni. Aludni és nem ébredni fel. És álmodni.
- Él ? Segítsen, kérem!
Mintha valami távoli hang zavarná. Pedig itt nincs semmi hang. Itt a tökéletes csönd és tökéletes kékség van. A világegyetem legunalmasabb tája. Még a szél se fúj. Nemhogy hangok... Hang... Ilyen női hang...
- Kérem, ha él, akkor segítsen!
Vajon ez milyen álom lesz? Annyiszor próbált már Bessie-vel álmodni, de sohasem sikerült. Miért nem? Legalább álmainkban teljesülhetnének az álmaink...
- Segítsen!
És akkor valami megbökte a vállát.
Riadtan kinyitotta a szemét és oldalra nézett. Nem volt rajta a sisakja, így a szempilláit már alaposan belepte a dér, alig látott valamit. Kihűlt kezével letörölte az arcát. Valami szürke, homályos alakot látott maga mellett, talán egy embert.
EMBERT???
Görcsösen igyekezett magához térni. Mi a fene van itt? Már hallucinál? Mit keresne itt egy ember? Te jó ég, nincs egyedül!!!
Nagy nehezen felült. Nagyon gyönge volt, és nem érezte semmilyét, teljesen átfagyott. Mikor nem mozgott, észre sem vette ezt. Hideg ujjaival még egyszer megdörzsölte a szemét, s lassan tisztulni kezdett a kép. Egy szürke szkafanderes alak feküdt mellette, keze felé nyújtva, ahogy utolsó erőfeszítésével próbálta elérni őt.
Egy ember!
Igen, minden kétséget kizárólag egy ember volt, nem tnop. Bár az arcát nem látta, de a test mérete, a sisak formája ezt elárulta. Egy szabvány polgári szkafander volt rajta, ha kicsit jobban látna, még a feliratokat is el tudná olvasni rajta, hiszen emberi nyelven voltak.
Emberi nyelv!
Mikor beszélt utoljára? Tud még egyáltalán beszélni ? Nem felejtette el a nyelvét? Te jó ég!
És ha csak képzelődik? Elvégre semmi űrhajót meg ilyesmit nem látott, hogy kerülne ide egy ember? Ha csak hallucináció az egész?
Várt addig, amíg rendbe jön addig, hogy kicsit is mozogni tudjon. Ahogy visszatért az élet a tagjaiba, fázni és dideregni kezdett. Ez is nevetséges, hogy ilyenkor fázik!
Óvatosan kinyújtotta a karját és megbökte a szürke testet. Kemény volt. Olyan, amilyennek lennie kell. Nem álomkép - egy igazi test.
Nincs egyedül! Egész megrémült a gondolattól.
Négykézlábra állt, s a másik mellé mászott. Az minden bizonnyal eszméletlen volt. Egy kicsit kisebb volt nála, és karcsú, szép. Még az is lehet, hogy egy nő. Bár ahhoz meg kellett volna fordítani, mert a sisaküvege a hóba nyomódott, ahogy hason feküdt a hóban, kezével előre nyúlva. Szuszogott egy kicsit, majd a test alá nyúlt az ép kezével és megpróbálta megfordítani. Nem ment. Pihent egy kicsit, majd újra nekiveselkedett, óvatosan segítve az elfagyott kezével is. A szürke test nagy nehezen átfordult a hátára, s a távoli nap fénye megcsillant a sisakján. Az üvegre egy csomó hó tapadt, eltakarva az arcot.
A művelet annyira kimerítette, hogy vörös pontok ugráltak a szeme előtt. A szürke test mellé feküdt és várta, hogy magához térjen. Kimerültsége kis időre még a kíváncsiságát is elnyomta, de csak egy kis időre. Mikor végre egy kis erőt gyűjtött, rámászott a másikra - mert nem bírta volna megtámasztani magát - és az ép kezével letörölte a havat a sisaküvegről.
Az arc, amit így meglátott, annyira meglepte, hogy ájultan esett a szürke szkafanderes alakra.

- Kérem, másszon le rólam!
Úgy látszik egyre érdekesebb álmai vannak. Meg nevetségesek is. Mintha Bessie egyszer csak előkerült volna a semmiből és odamászott volna mellé, ennek a jellegtelen, unalmas hógolyónak a közepére. Ha nem az ő agya találta volna ki ezt a marhaságot, még talán jót is nevetne rajta.
- Így nem tudok felkelni, kérem!
De most megint hangokat hall. Emberi hangokat. Női hangokat. Bessie hangokat. Nevetséges. De nem tántorítja el a céltól - itt akar feküdni örökké. Az ég alatt, a hóban, boldogan, mosolyogva.
- Ébredjen!
Valami megérintette az arcát, s végigsiklott az orrán, majd a szájának feszült. Kesernyés ízt érzett, a hó ízét, s
hozzá valami műanyag szagát. Mi a fene...
Kinyitotta a szemét és egy űrhajóskesztyűt látott, ami próbálja felnyomni a fejét. Elkapta a kesztyűt. Egy kar tartozott hozzá, a karhoz egy test, a testhez egy fej, a fejhez egy arc.
Az arc...
- Bessie! - suttogta döbbenten.
- Leszállna rólam? - kérte a nő sisakmikrofon torzította hangján. - Nagyon rosszul vagyok, nem bírom el.
A gyengesége mintha elszállt volna.
- Nem! - suttogta döbbenten, majd ellökte magát a szürke testtől és mellé esett a hóba. A hirtelen mozdulattól megszédült, majdnem elájult. Becsukta a szemét, és igyekezett befelé koncentrálni. Nem, ez már túl kegyetlen vicc, még ha saját magával viccelődik is. Nem fair. Nem fair...
Ahogy az arca a hóba mélyedt, a hideg kissé felrázta. Oldalra fordította a fejét, oda, ahol a látomás volt.
De az nem tűnt el.
A szürke szkafanderes alak továbbra is ott feküdt mellette, nehezen lélegezve, amit a kihangosított sisakmikrofonja még el is torzított.
Össze kell szednem magam, gondolta a férfi. Gondolkozzunk logikusan. De először is szedjük össze magunkat.
Várt egy kicsit, majd felült, s miután a szédülése elmúlt, lábra állt. Odalépett a nő mellé. A sisakján nem lehetett rendesen átlátni, de a szőke haja átvirított a sötét üvegen.
- Eltört a lábam - mondta a sötét üvegű sisak.
- Ki maga? - kérdezte a férfi.
- Elizabeth. Elizabeth Walker.
Ugyanúgy hívják, mint Bessie - t, futott át a férfi fején, s újra megszédült.
- Hogy került ide?
- Mentőkapszulában. A hajónk egy kisbolygóval ütközött.
- Mások is vannak itt?
- Nem tudom... De kérem, segítsen! Nagyon rosszul vagyok.
Biztos álmodom, gondolta a férfi. De milyen álom ez? Igencsak fájdalmas álom. Mindene sajog, szúr, lüktet...
- Segítek... - mondta bizonytalanul, s azon gondolkozott, hogy el tudja-e vinni a nőt a három méterre levő kabinig. És fel tudja-e oda emelni? Valószínű, hogy nem.
- Én is lezuhantam, de régebben - közölte a nővel. Érdekes volt hallani a saját hangját. - Ez itt a gépem. A kabinban meleg van. De nem tudom egyedül odavinni. Segítenie kell.
- Megpróbálom - ígérte a nő.
Egymásba kapaszkodtak, s nagy nehezen felhúzta a szürke testet. Az az egyik lábát nem tudta használni, tehetetlenül lógott a másik mellett, ami a porhavat taposta. Néhányszor el is estek. Végül, jó másfél óra küszködés után a szürke szkafanderes nő bent volt a kabinban, ami persze ugyanolyan hideg volt, mint a hómező.
- Kihűlt - magyarázta a férfi. - Be kell csukni az ajtót.
Bemászott a nő mellé, s maga után húzta az ajtót. Hirtelen nagyon sötét lett, főleg a kinti világosság után. Csak a periszkópon keresztül jött be némi fény, egy világos kört rajzolva a falra.
- Megnézem a lábát - mondta a férfi, s igyekezett a periszkóp fénykörét a nőre irányítani. - Le tudja venni az űrruhát?
- Le - felelte a nő.
Nagyon szűk volt a hely, akaratlanul is egymáshoz értek, sőt, a másik segítsége nélkül nem igazán tudtak semmit sem tenni. Először a sisakot vették le, s az ülés mögé tették, a pilóta sisakja mellé. Majd a életfenntartó hátizsák került az ajtón levő rekeszbe. Így már némileg több helyük lett, de a nő teljesen kimerült, néha el is ájult. A pilóta is gyenge volt, de valami furcsa erő költözött bele attól, hogy itt van valaki, egy másik ember, aki ráadásul nő, szőke, fiatal, és úgy hívják, mint Bessie-t. Még a nyomorék kezét se óvta, igyekezett olyan óvatosan kifejteni a nőt a vastag szkafanderből, amennyire az csak lehetséges volt. Főleg a lábánál vigyázott, mindkettőnél, mert nem emlékezett, melyik van eltörve. Mikor kész lett, a életfenntartó hátizsák mellé gyömöszölte az űrruhát is, majd kézbe vette a periszkóp csövét, és a nő arcába világított.
Ha nem tudta volna, hogy lehetetlen, megesküdött volna rá, hogy Bessie fekszik a pilótaülésben, egy világoskék kezeslábasban, ami olyan jól illik a hajához és a szeméhez. De ez nem lehet Bessie. Nem lehet.
A nő kinyújtotta a kezét és elvette tőle a periszkópot, a férfi arcára fordítva a fényt. Nem lehetek túl szép látvány, gondolta az, bár mióta a bolygóra zuhant, egyszer sem nézte meg az arcát. De hát ez van.
És akkor a nő kimondta a nevét. Méghozzá abban a formában, ahogy Bessie szokta.
- Tényleg te vagy az? - kérdezte csodálkozva, s ujjaival végigsimította a férfi kiálló pofacsontjait. - Emlékszel még rám? Felismersz?
- Igen - suttogta a férfi izgalomtól kiszáradt szájjal. - Felismerlek, Bessie.

Miután ellátta Bessie lábát a mentőkészletben talált sínnel, s beadott neki pár erősítő injekciót - fájdalomcsillapítója meg altatója már nem volt - a nő elaludt. A férfi pedig, félig a műszerfal romjain, félig a szék karfáján kuporogva, nem győzött betelni a látványával. Itt van. Hozzáérhet. Beszélhet vele. Ápolhatja. Szüksége van rá. Szeretheti. Elmondhatja neki, amit el kell...
Nagyon boldog volt. Élni akart - Vele.

Bár a lehetősége bármelyik pillanatban meglett volna rá, mégis csak egy hét múlva mondta el a lánynak, hogy szereti.
Ez akkor történt, mikor elmentek megnézni a mentőkapszula roncsát. Egy hetet kellett várni, amíg mindketten annyira megerősödtek, hogy vállalhatták a pár száz méteres utat a visszatérés reményével. A férfi elég hamar rendbe jött, végül is, a rosszul összeforrt csontjain és a fagyott karján kívül nem volt semmilyen különösebb baja, viszont az utóbbi időben nem foglalkozott olyan jelentéktelen dolgokkal, mint az evés, s ez éreztette is a hatását. Pár kiadós étkezés és néhány erősítő injekció hamar rendbe hozta.
Bessie helyzete más volt. A lába elég rosszul nézett ki, bár a férfi nagyon gondosan sínbe rakta, s talán jobban fognak összeforrni ezek a csontok, min az övéi. Még egy járókeretet is készített neki, a rádió tartalék antennáiból, lézerpisztollyal hegesztve. Működött, az volt a lényeg. De ami a legfontosabb: rengeteget beszélgettek. Pár szót a háborúról, az nem volt annyira fontos, különben is vége volt már. Bessie útjáról - egy utasszállítón utazott, s nem messze történt a szerencsétlenség.
De ezek mind mellékes dolgok voltak. Leginkább egymásról beszélgettek. A lány megtalálta a fényképét, s elmondta, hogy ezerszer is megbánta már, hogy ő nem kért egyet a férfiról. Meg hogy pár héttel azután, hogy a férfi harcolni indult, rádöbbent arra, hogy mit is jelent neki valójában. S hogy mennyit szenvedett amiatt, hogy kikosarazta. A férfi próbálta megnyugtatni, hogy nem kosarazta ki, hiszen ő nem kérte meg a kezét, de mégis tudták mindketten, miről van szó. Viszont igyekezett megőrizni a pozícióit - egyelőre nem vallott színt arról, hogy áll most. Az, hogy régen szerette, nyílt titok volt. Az, hogy most is szereti, egyelőre csak az ő titka. Maga sem értette, hogy miért tartotta meg magának. Talán élvezte a helyzetet, hogy most ő van a másik oldalon. Hogy övé a lány - ha kéri. És szerette volna szépen kérni. Nem egy sötét lukba összeszorulva, zsibbad karokkal és lábakkal. Valami méltóbb helyen. Már ha ilyen mély és tiszta érzelmek bevallására létezik egyáltalán méltó hely az univerzumban.
Egy hét múlva megpróbálkoztak az expedícióval, ahogy Bessie nevezte. Nem emlékezett pontosan rá, hogy hova zuhant a mentőkapszula, de mindenáron meg akarta nézni még egyszer. És a férfi is kíváncsi volt arra, hogy vajon működik-e az automatikus vészjeladó. Bár arra is rájött, hogy a jelen helyzet annyira jó, hogy nem akar elmenni innen. Még nem. Majd talán egyszer. Bessie - vel , persze.
Elég sokat mászkáltak, mire végre megtalálták. Egy nagy, piszkosszürke színű jégfolt éktelenkedett a hómező közepén, alatta, vagy tíz méterre pedig egy sötét tömeg sejlett. A mentőkapszula.
Megálltak a jégfolt közepén és lefelé bámultak.
Bessie nem nagyon emlékezett konkrét dolgokra. Azt tudta, hogy egyedül volt benne, és a földet éréskor valahogy kiesett, biztos akkor tört el a lába. Úgy látszik, utána a súrlódástól fölhevült mentőkapszula beolvasztotta magát a hóba, s ennyi erővel akár a galaxis másik végébe is kerülhetett volna. Még jó, hogy a csatagépnek sugárelnyelő páncélja volt, ami a belsejébe vezette a hőt, s nem engedte annyira felhevülni. Akkor most nem állnának itt.
Sokáig álltak a piszkos jégen és hallgattak. Végül a férfi úgy döntött, hogy itt az idő, ennél szebb hely úgysem nagyon akad a környéken. Egy darabig köszörülte a torkát, majd csendesen megmondta a lánynak, hogy szereti, és megkérdezte, hogy hozzájönne-e feleségül.
Bessie egy hosszú pillanatig hallgatott. Végül a férfire emelte a ragyogó kék szemeit és igent mondott. Majd, óvatosan összekapaszkodva, a járókeret nyikorgásától kísérve megcsókolták egymást. A napfény, a kék ég, a jég és a hómező csillogása körülölelte őket...
- Kár, hogy nincs senki, aki összeadhatna minket - mondta kicsit később a lány.
- Dehogy nincs - ellenkezett a férfi.
- Kicsoda?
- Én.
- Te? - nevetett a lány.
- Persze - mosolygott a férfi. - A kapitányoknak joguk van ehhez. S mivel az OK - ZDE csatagépnek én vagyok a legénysége és a kapitánya egyszemélyben, ezért a Föld Űrflotta és a Szövetségi Kormány által rámruházott jogomnál fogva....
A lány félbeszakította. Újra megcsókolták egymást, majd megfogták egymás kezét. Felnéztek a kék égre, ahol Isten sejtették, s áldását kérték a házasságra. S meg is kapták.
- Most már a feleségem vagy. - mondta a férfi. Még álmodni sem merte, hogy egyszer majd kimondhatja ezeket a szavakat ennek a lánynak. S hogy pont egy ilyen sivár, távoli helyen, annyi szenvedés után... S biztos volt benne, hogy mindez megérte. Még kétszer ennyi is megérte volna.
Visszamentek a kabinhoz, amit a távozásukkor gondosan bezártak, hogy meleg várja őket. A járószerkezetet kint hagyták, majd bemásztak, s egy szerény ünnepi vacsorát rendeztek, gyertyafény nélkül.
Utána már nem is tűnt olyan rossznak, hogy szűk a kabin és csak egy ülés van benne...

3.

- Ott van!
A radar jelezte fémtömeg egy fekete folttá nőtt a hómező közepén. A pilóta lassított, majd leírt egy kört a roncs fölött.
- Ez lesz az - bólintott a leszállóegység parancsnoka. - Egy RB - 12-esnek néz ki.
- Él még a fickó? - kérdezte a pilóta.
- Lehet. Bár már elég rég eltűnt. Tiszta véletlen, hogy ráakadtunk.
A leszállóegység ereszkedni kezdett. A parancsnok hátrament a raktérbe és megnézte a mentőcsapatot. Mindent rendben talált.
- Gyorsnak kell lennünk - mondta végül. - A tnopok bármelyik pillanatban bemérhetnek minket, és nagyon nem szeretnék összeszaladni a naszádjaikkal. Megnézzük, hogy él - e még a pilóta, s elhozunk pár dolgot. A fekete szondát mindenképp.
- Ha már meghalt? - kérdezte az egyik.
- Azt majd akkor megmondom. Ha lesz időnk, elhozzuk a holttestet. Vigyetek zsákot is.
Egy apró döccenéssel földet értek, a széles leszállótalpak majdnem teljesen elmerültek a hóban. Felpattant az oldalajtó, s a mentőosztag kirohant a gépből. A vastag hóban botlatozva nagy nehezen eljutottak a félig elsüllyed csatagéphez. Ketten bakot tartottak, s a harmadik felkapaszkodott a kabinajtóhoz. A negyedik a csatagép fekete szondáját kezdte kiszedni egy lézervágóval. Közben kinyitották az ajtót.
- Jelentsen, mi van bent? - türelmetlenkedett a parancsnok.
- ÉL! - felelte a rádió. - Aludt, felébresztettem. Elég rossz bőrben van... Tiszta meztelen! Valamit takar előlem, nem látom mit... Hé, jóember, segíteni jöttem, nyugodjon meg! Nagyon izgatott, ordibál valamit. Valami feleségről. Nem értem, nincs itt senki, csak ő...
- Mit takar maga elől?
- Semmit!
- Ne hülyéskedjen, most mondta, hogy takargat maga elől valamit!
- Igen, igen, takargat, de... de az semmi! Nincs ott semmi. Úgy csinál, mintha lenne, és beszél is hozzá. Nyugtatgatja. Velem meg ordít, hogy tűnjek innen. Hé, higgadjon már le, a megmentésére jöttem!
A parancsnok összenézett a pilótával. A pilóta bólintott.
- Hall engem? - szólt bele a rádióba a parancsnok.
- Persze.
- Kábítsák el a fickót. Minden bizonnyal megőrült. A többiek segítsenek neki.
- Értem... Á, te állat! Elnézést, ki akart lökni a kabinból... Istenem, de ronda a keze! Lehet, hogy majd amputálni kell... Még mindig a feleségéről ordítozik valamit. Most meg mintha egy sisakot fogna, de semmi nincs a kezében! Ilyet még életemben nem láttam... Nyugalom! Azt üvölti, hogy hagyjam békén, nem akar elmenni... Na, végre, belelőttem a kábítót...
- Hozzák a hajóba! Megvan már a szonda?
- Egy pillanat és kész.
- Nézzenek körül a kabinban, keressenek valami személyes tárgyat, az majd segíthet ennek a szerencsétlennek.
- Van itt egy fénykép valami szőke macáról. Más nem nagyon. Hacsak a pisztolya...
- A képet hozza. És igyekezzenek vissza!
Az ajtóba állt és segített bevenni a melegítőzsákba csomagolt ájult férfit, majd a jéghideg fekete szondát. Lerázták a havat a lábukról, majd beugráltak a gépbe. Az ajtó becsukódott, s felszálltak.
- Fektessék le, adjanak rá valami ruhát, meg kössék ki. Mindjárt jövök - mondta a parancsnok, majd előre ment a pilótafülkébe.
- Na? - kérdezte a pilóta.
- Csoda, hogy még él - felelte - Csont és bőr, s tele van fagyásokkal. Nem is lehet máshogy, ha meztelenül rohangál...
- Bekattant?
- Eléggé. Úgy csinált, mintha ott lenne vele a felesége. Rátámadt az egyik emberemre is.
- Csak a tnopok ne kövessék a példáját... Hát igen, előfordul az ilyen. Nem mindenki bírja az egyedüllétet.
- Hát nem - bólintott a parancsnok. - Szerencse, hogy idejében megtaláltuk...

2000 05. 17.