(960)

Ajánlom ezt a novellát a Buda & Pest nagyregény alkotóinak

– Allah, a Felettébb Könyörületes és Irgalmas nevével¹!

Ahogy az ég alja egyre jobban kivilágosodott napkeleten, a Duna nagy folyó felé kanyargó út melletti tisztás is egyre hangosabbá vált az ébredező ligetek, mocsarak mindenféle élőlényétől. Boksu és az igaz hitet valló társai az út melletti tisztáson térdeltek a Szent Város felé fordulva, és próbáltak csak Allahra figyelni, kizárni minden mást, ami a magyarok földjén kerülte őket. Besenyők vigyázták a reggeli imát, akiket még a kisebbik folyó révénél fogadott fel a védelmükre. Boksu jól beszélte a nyelvüket és a havas hegyeken túli nagy pusztán is a rokonaiknak fizetett - nem keveset - a védelemért és a vezetésért. Szinte kézről-kézre adták a kereskedő drága holmikkal megrakott menetét. Vigyáztak is rá erősen: nem kevés sápot hagyott ott a hosszú úton már évek óta.

De jóval többet fog nyerni, ha célba ér.

– A dicsőség Allahot illeti, a teremtmények Urát, a Felettébb Könyörületest, a Felettébb Irgalmast, az Ítélet Napjának birtokosát.

A besenyők rövid, vakkantásnak tetsző hangon odaszóltak egymásnak. Az egyik lóra kapott és felajzott íjához pár vesszőt fogott, kiugratott az útra. Boksu a szeme sarkából csak egy pillanatra látta az egészet. Kényszerítette magát, hogy az imára figyeljen.

Csak az imára.

Ahogy újra meghajolt, érezte a gyomrát mardosó éhséget. Ramadán idejét töltötték, ha nem úton járt volna, még előbb megébrednek és ettek volna, amennyit csak tudnak, hogy ne szédelegjenek az éhségtől napnyugtáig. De most úton jártak és a Próféta szavai alapján nem kellett tartaniuk a böjtöt és a napi imákat is rövidebbre vehették. Kivéve a reggeli imát. Főleg úton, idegenek, a tévelygők közt járva.

Mit láthattak a besenyők, hogy fegyverre kaptak?

– Csak Téged imádunk, és csak Tőled kérünk segítséget. Vezérelj bennünket az Egyenes Útra! Azok útjára, akiket kegyedben részesítettél, ne azokéra, akiket haragvásod sújt, se az eltévelyedettekére!

Felült újra. Társai követték a mozdulatot, vele együtt ismételték az ima szavait. Hátulról lódobogást hallottak. Mintha a kövér fűszálak is rezegtek volna belé. Nem egy lovas tér vissza. De csak egy besenyő ugratott neki? Kik ezek? Boksu napkelet felé fordult, figyelte az ég alját: mire a nap vörös korongja felbukkant a bordó árnyaknak tűnő távoli fák fölött, be kell fejezni az imát. De gondolatait folyton elragadták a háta mögül érkező hangok. Tucatnyi ló lehet. Fegyver féme csörög rajtuk! A szeme sarkából látta a mellettük figyelő besenyőt. Az is az érkező felé nézett, de nem kapott a fegyverövéhez, csak a homlokát ráncolta.

A sarkára nehezedett, hogy a lábfejét feszítő fájdalom megfegyelmezze a gondolatait. Végre elmondhatta a reggeli ima záró szavait, fennhangon, férfimódra, együtt zengve az igaz hitet követő társaival:

– Allah dicsérje és üdvözítse! Béke legyen vele! Allah legyen elégedett vele!

Mikor felállt és megfordult, valóban jó tucatnyi lovassal találta szemben magát. Néhány lépésnyire álltak meg tőlük, hátasaik sörényére nehezedtek, úgy figyeltek. Nem tartott egyik sem fegyvert a kezében, fokosaik, tegzeik az öveiken lógtak, kopjájukat a hátukra vetették. Bőrpáncéljukon is látszott, jóval módosabbak a sötét tekintetű besenyőknél. A főjük mögött zászlójelet emelt magasba a széles vállú legénye.

Boksu minden fontos nemzetségnek, vezérnek és királynak ismerte a jelét a bulgárok nagy folyójától a frankok napnyugati országaiig.

Ezt is megismerte egyből.

– Áldás! – egyenesítette ki a hátát a lovasok fője a puszta nyelvén és lovaglóbotjával Boksura mutatott. – Taksony nagyúr elé viszünk.

Boksu végigsimított a kaftánján, hogy lesodorja róla a reggeli harmattól ragadós fűszálakat, majd kimérten bólintott és tiszteletet adott.

– Leány lett a gyermek – felelte Boksu kis hallgatás után. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a hétmagyarok nagyurának tekintete a csontjai mélyéig szúr. – Öröme és bánata a gyulának egyszerre.

– Fiút akart volna – bólintott Taksony. A kaftánjára varrt ezüstös díszek megcsörrentek a mozdulatára.

– Fiút, de az Isten leányt adott neki az ő akarata szerint – helyeselt Boksu. – De azt mondják, igen erős leányt. Hamar nevet is adtak neki a római papok, nem rejtették a gonosz lelkek elől.

– Hát mi nevet adtak neki?

Boksu tudta jól, hogy a híreknek nagy értéke van. Főleg a nagy urakról szóló híreknek más nagy urak színe előtt. Most mégis ingyen kellett adnia őket, sőt, még ő fizetett, hogy mondhassa. Tudta persze, jutalom várhat rá érte, de ez bizonytalan volt a puszta nagy vezéreinél, akik nem sokra tartották a hozzá hasonló kereskedőket. Egyelőre éppen elég jutalom volt, hogy a nagyúr színe elé kerülhetett és a nagyúr lövői óvták a sokféle árut, amivel napnyugat felé tartott. A legszebbjei most a kiterített prémen sorakoztak ajándékként. Fűszerszámok napkeletről, amik kellemesen csavarják az ember orrát és nyelvét az ételekre vetve. Ékszerek, borostyánkövek, ezüsttel és arannyal díszített kések, bíborszín kendők...

– Sarolt a neve – felelte végül Boksu. – Áldás legyen rajta!

– Sarolt – ízlelgette a nevet Taksony. Összenézett egy pillanatra a fiával. Gyevicsa², emlékeztette magát Boksu. Megjegyezte a nevet, amikor tiszteletet adott a díszes nemezházba lépve. Taksony elsőszülött fia. Még nem hallott róla. Sötét szeme volt a nagyúr fiának, keskeny, erős. Bő tucatnyi tavaszt élhetett meg, kicsivel többet is talán: már kardot kötöttek az oldalára és úgy vette magát, mint férfi a férfiak között. Remélte, a róla szóló híreket majd bőséges jutalom ellenében adhatja tovább a frankok és csehek között járva, vagy visszafelé az erdőn túli gyula udvarában.

Tudta, hogy a két nagy folyó közti magyar nagyúr igen éhes volt minden hírre Erdőelvéből. Egy vérből volt a nagyúr és a gyula, de nem követték egymás szavát. Boksu látott már elég ilyet a nagy pusztán vagy a kereszt jelét követő frankok között. De még a Próféta által tanított hitet követő kalifák is voltak hasonlóképpen. Óvatosan mérte hát a szavait, jól meggondolta, miket felel, miket sejtet, miket tagad. Kereskedő volt: mindent meg tudott számolni.

– Van-e még híred az erdőn túlról, Boksu? – kérdezte végül Taksony.

– Onnan nincs több.

– Gyarapodnak szépen? Kelendő, amit hozol nekik?

– Gyarapodnak. Kelendő erősen.

A magyarok nagyura nem hagyott neki pihenést. Kérdezte mindenről, amit útközben látott. A kisebbik, Tisza nevű folyó mellett lakó rokonairól: jó egészségben vannak-e, gyarapodnak-e szépen? Milyenek a szállások arrafelé? Nyugton van-e a nagy mocsárban lakó sárkány mostanság?

Taksony kimérten bólintott végül.

– Hát így – mondta. – Pihenj meg a szállásomon, Boksu! Nyerjenek erőt a hátasaid, szolgáid! Lövőim vigyázzák majd a békéd.

– Indulnék tovább, nagyúr – hajtotta meg magát tisztelettel Boksu, de gyomra megvonaglott, rossz sejtelem kerülte. – Nem akarok későn érni a nagy vásárba a csehek földjén. Hosszú még az út addig.

– Hosszú hát – mondta Taksony. – Ezért kell pihenned.

Intett és a vendége már nem szólhatott többet. Tiszteletet adva hátrált ki a nagyúr díszes nemezházából.

Amit gondolt, megmaradt az övének.

Szürke felhőfoszlányok szálltak a seszínű égbolt alatt. Némelyik felhő olyan alacsonyra ereszkedett, hogy beleütközött a Duna ágai fölé magasodó hegyekbe, hogy a sziklákat körülfonva ködös párává váljon.

Boksu némán követte a nagyurat és fiát, két csavart süvegű szolgája kísérte. Mögöttük, mellettük testőrök, fürkészek. Lovaik is csendben léptettek, néha horkantottak csak fel, ha az út mellett növő bokrok egy-egy kósza ága végigsimított rajtuk.

Az elővédet két szláv nemzetségfő vezette a folyó ágai között.

A sötét árnyékoktól terhes világ körbevette, szorította őket. A hegyekből kitörő Duna nagy folyó tucatnyi, talán tucatszor tucatnyi ágra bomlott és minden áradás után új utakat, csapásokat kellett keresni a göcsörtös fákkal, fekete földű mocsarakkal vagy éppen sívó homokból formált buckákkal teli vidéken. Elhaladtak egy olyan szállás mellett is, aminek szélét elragadta a jeges vagy zöldes ár, kiharapott egy nagy karéjt a víz melletti halomból, odébb szorítva a nemezházakat, karámokat, cserényeket.

Minden változott itt is. Mindenhol változik minden.

Nincs senki és semmi állandó, csak Allah és az Ő szavai.

Egy kisebb folyóág előtt megtorpantak. Boksu a nagyúr jobbján állt meg, onnan méregette. Nem tudta eldönteni, vendégként vagy rabként lovagol-e most Taksony mellett. Csak azt tudta, el nem mehetne mellőle semmi módon.

Két lovas gázolt át a folyóágon. A hátasaik szügyig merültek és homokot kavartak fel, de baj nélkül átértek. Ahogy felkaptattak a partra a túloldalon, visszakötötték fegyverövükre a tegzeiket, amit addig a mellkasukhoz szorítva vittek. Intettek a vezérüknek.

– Indulj! – parancsolta Taksony.

Óvatosan átgázolt mindenki a folyóágon. A végén a víz már sárgás-szürkés kavargássá vált, nem csak a lovak, de még a lövők is undorral fordították el az orrukat tőle. Majd még több hasonló ágon keltek át a szlávok mutatta utat követve. Volt, ahol csak csüdig gázoltak a lovak, volt, ahol pár rugaszkodást szinte úsztatniuk is kellett. A mélyebb részeket kerülték: oda már talpat³ kellett volna építeni, ágaktól megfosztott fatörzseket egymáshoz kötözni, hosszú rudakat, evezőket faragni. Boksu tudta, hogy a pusztáról származó, lovon járó büszke népek nem értenek az ilyesmihez, erdőlakó szlávokkal vitetik át magukat, ha békében vonulnak és nem harcolva kell átkelniük. Itt sem tehettek másként. A túlsó parti meredek hegyek alatt, két nagyobb sziget között egyetlen nagy ágba került a nagy folyó. Jobbról a sziklák szorították, balról homokbuckákon kapaszkodtak satnya bokrok, köztük fekete sarú, ártó dzsinnekkel teli laposok bűzölögtek és sekély, könnyen lábalható ágacskák keresték az útjukat vissza, a nagy víz medrébe.

Napkelet felől ide kanyarodott a széles út, hogy a Duna partján egy révhez érjen.

Ide tartott a nagyúr is a kíséretével, maguk mellé csapva Boksut és szolgáit is.

Ahol a Duna a homokos dombhátak és a túlpart sötétzöld partja közé szorult, szláv révészek szállásoltak. Boronaházaikat a szomszédos hátakra épített nemezházakból vigyázta egy magyar nemzetség. A nemzetségfő Taksony elé sietett tíz lovasa élén és tiszteletet adott neki.

– Mióta szállásolsz itt? – kérdezte tőle Taksony.

– Születésem óta – felelte a nemzetségfő.

– Hát ismered a környéket.

– Hát.

– Van-e még olyan domb itt a Duna mellett, ami szárazon maradt a tavaszi ár idején is?

– Akad… – felelte óvatosan a nemzetségfő. – Van egy itt pár nyíllövésnyire is…

– Ki lakik rajta?

– Nem lakja senki.

– Hát miért nem, ha száraz?

– Van elég hely laknunk a szállásunkon.

Taksony bólintott.

– Vezess oda!

Elléptettek a szláv révészek boronaházai mellett is. Az erdőlakók asszonyai és gyermekei elrejtőztek a díszes csapat érkezésére, de a férfiak felsorakoztak a keményre taposott út mellett, illő módon tiszteletet adtak a nagyúrnak. Taksony megállt mellettük egy pillanatra. A boronaházak tetején átszivárgó füst bántotta a lovak orrát, könnyet csavart a lovasok szeméből. De ha a nagyúr állt, más sem léptethetett tovább.

– Ki a fő itt? – kérdezte Taksony a szlávokat.

Azok zavartan egymásra néztek. Végül az egyik őszes hajú előrébb lépett. Széles vállú, barna képű férfi volt, alkarján is látszott, igen erős a fogása. Kell is, ha a fatörzsekből összeszorított talpat a nagy folyó hullámaival dacolva fordítani akarta.

– Vagyok én, nagy knyáz⁴ – mondta. Nem mert Taksony szemébe nézni.

– Készíts két talpat! Átviszel minket a túlsó partra!

– Szavadra, nagy knyáz!

Ahogy a révészek munkához láttak a hátuk mögött, a nagyúr és kísérete követte a megyer nemzetségfőt. A dombhát jó másfél nyíllövésnyire emelkedett a révészek füstszagú szállásától, a homokos földbe bokrok, néhány satnya fa kapaszkodott. A folyó felőli oldalán valami kövek sorakoztak, néhol embermagasságba emelkedve falként, néhol szétszóródva, a földbe süppedve. Sok ilyen helyet láthattak a Duna mentén, főként a másik oldalán. Ki tudja, kik és hogyan hordtak ide ennyi követ és miért tették, ha csak ennyi maradt az uralmukból?

– Gyere ide, Boksu! – intett Taksony a kereskedőnek. – Nézz körül!

– Nézek – bólintott gyorsan. Sűrűbben pislogott, mint korábban. Összehúzta magát, hátha elkerüli, ami rá leselkedik.

– Embereket küldök ide neked, Boksu – mondta Taksony. – Nemezházat tesznek ide neked erre a dombhátra.

Boksu még inkább pislogott.

– Miért kellene nekem nemezház ide? – kérdezte.

– Ha szívesebben laksz boronaházban, azt rakatok neked az erdőlakókkal. Ezekből a kövekből akár meg is erősítheted, akár falat is tehetsz köré. Azt akarom, hogy itt vegyél szállást, Boksu! Küldess családodért, fivéreidért, asszonyaidért. Hozass szolgákat, akik ismerik a böszörmények⁵ számoló tudományát. Alád rendelem ezt a révet. Megyer lövői vigyáznak rád. A szláv révészek még több talpat építenek. Azt akarom, hogy híre menjen a többi böszörménynél, meg kazárnál, meg a Rusznál, hogy itt bizton átkelhet a nagy folyón. A hétmagyarok nagyurának lövői kísérik őket és ha megfizetik, a nagyúr révészei viszik át őket a Duna nagy folyón. Te szeded be tőlük a révért való fizetséget és a nagyúrnak járó ajándékokat. Ismered a kereskedők és a számaik tudományát. Földet kapsz itt a révnél, szavad lesz azok fölött, akik itt laknak és ide telepednek. Rész lesz a tied abból, amit a révből húzol, a többiért elküldöm az intézőmet. Hát így lesz, Boksu.

Boksu falfehérré vált.

– Nagyúr… – nyögte végül. – Én kereskedő vagyok… az út az én otthonom. Nagy városok között járok és…

Körbetekintett a félig víz, félig mocsár világon. A párás folyón túl méregzöld hegyek sejlettek, körülöttük víztől sötét törzsű fák lombjai susogtak.

– Hát ellentmondasz a szavamnak? – húzta fel a szemöldökét Taksony.

– Nem uram, nem… – mondta gyorsan, alázatosan Boksu. Feje belefájdult, olyan gyorsan cikáztak a gondolatai a kiutat keresve. – Csak… Nem tudok én egy helyen ülni. Igen nagy tisztesség, amit mondtál nekem, de…

– Járnád tovább az utad – bólintott Taksony kegyesen.

– Úgy van, uram! – csillant fel Boksu szeme. – Allah nagy bölcsessége lakik benned.

– Hát akkor figyelj rám, Boksu, a böszörmények közül! – villant Taksony tekintete is. – Ha nem hallgatsz a szavamra és nem veszel szállást itt ezen a dombon családoddal és szolganépeddel, ha nem vigyázod a révet és adod nekem a jussát, akkor te sem kelsz át itt többet! Amíg szavam lesz a hétmagyarok fölött, sem Boksu, sem senki a véréből át nem jöhet a gyepűn, nem járhatja az úrságaimat! Te is megfordulsz rögtön minden szolgáddal és javaddal és takarodsz a havasok felé, sietve, míg haragra nem gerjedek a látásodon!

Boksu még fehérebbé vált, talán a térde is megrogyott volna, ha nem a lova nyergében ül. Így is félő volt pár szívdobbanásnyi ideig, hogy nem szédül-e le róla a dombhát homokos földjére, ahova a nagyúr szava rendelte laknia.

De valahogy megtartotta magát. Lassan, kimérten bólintott.

– Így lesz hát, nagyúr – hallotta végül a saját hangját.

– Allah nagy bölcsessége lakik benned – bólintott Taksony is. Ahogy összenézett a mellette álló fiával, szemükben mintha diadalmas gúny villant volna.

– Allah, a Felettébb Könyörületes és Irgalmas nevével!

Boksu gyomra üresen sajgott, ahogy meghajolt a Szent Város felé. Sajgott vele együtt mindene. A szíve attól, hogy hatalom alá vetették, emberi hatalom alá úgy, mint még soha. Soha nem látta a déli puszták köves, homok szagától szúrós sivatagait, de a vérében hordozta az onnan kijött ősei vágyát a szabadságra. Mindenféle urak, királyok, vezérek, néha magukat úrnak képzelő rablók hatalmaskodtak felette, bármerre járt, de az ő hatalmuk múlandó volt. Boksu értett a nyelvükön akkor is, ha a kimondott szavak megfejthetetlenek maradtak a számára. Pillanatok alatt felmérte, kinek mennyi ajándékot kell adni, hogy szívét maga felé fordítsa, hogy fenyegetés helyett oltalommá váljon. Felismerte azt is, ki annyira ostoba, hogy pillanatnyi kapzsiságának engedve ki akarja fosztani a kereskedő menetét, eldobva magától a jövőbeni nyereséget. Az ilyenekkel is elbánt, ha arra volt szüksége. Fosztották már ki teljesen, sebet is ejtettek rajta néhányszor, de Allah mindig megkönyörült rajta és nem csak az életét adta vissza ilyenkor, hanem még több bölcsességet is hozzá.

De Boksu nem talált fogást Taksony szaván. A hétmagyarok nagyurán is érezte a kapzsiságot, de nem az ostoba fajtát. Ha az egész kereskedőcsapat összes vagyonát odaadták volna neki, akkor sem másította volna meg a rendelését: Boksu vagy örökre a rév mellett marad, vagy soha nem tér vissza. A magyarok és a többi tévelygő pusztai nép nem értette Boksu népének számoló tudományát, leginkább csak a négy lábon járó barmaik, az élelem meg a hadba vonuló lovasaik dolgait tudták felróni hasított lapjaikra. Taksony nagyúr mégis érezhette, hogy jóval többet nyer azon, ha Boksut nem kirabolja, hanem a révhez kényszeríti és onnan sápot szedet vele. Ha pedig Boksu nem enged a szavának, jön helyette majd más.

Csak én veszítek el mindent, gondolta.

Nagyúr szava volt, hogy mostantól ez a folyó és pangó vizek közé szorított dombhát lesz az otthona. Már egy nemezházat is tettek rá és karámokat építettek a kereskedő málhás állatainak. Egy boronaházat is elkezdtek rakni mellé, hogy a szolgák, kísérők ne a szabad ég vagy a rögtönzött cserények alatt aludjanak. Boksu mégis dacosan úgy tartotta magát, mintha még mindig úton járna. Megtörte a Ramadán böjtjét, hiszen azt akkor kell csak tartani, ha az igazhitű a lakóhelyén él. A besenyőket sem bocsátotta el, hiába vigyázott rájuk egy egész nemzetség megyerből, a legnagyobb magyar törzsből. Unokaöccse már kétszer kérdezte tőle, nem indítja-e tovább a drága áruval megrakott hátasokat a csehek nagy vására felé, hiszen időben oda kell érniük, ha jó nyereséget akarnak. Ha Boksunak maradnia is kell, van sok jó embere, akik viheti tovább a menetet.

Boksu nem felelt ezekre a szavakra.

– Csak Téged imádunk, és csak Tőled kérünk segítséget. Vezérelj bennünket az Egyenes Útra! Azok útjára, akiket kegyedben részesítettél, ne azokéra, akiket haragvásod sújt, se az eltévelyedettekére!

Felült újra. Tudta, hogy ha ez a sivár dombhát a körös-körül nyögő fákkal és zizegő nádasokkal, a nádban tekergő mindenféle vaddal az otthona, akkor Allah haragját veszi magára azzal, hogy megtöri a böjtöt. De mitől lesz az otthona egy hely? Egy ember szavára?

Mikor befejezte a reggeli imát, odaült a nemezház közepére rakott tűz mellé. Épp csak annyira rakták meg, hogy égjen, de így is jól esett neki a melege. A reggel sem volt annyira hűvös, de a mindenféle vizek nedves kipárolgása mintha a csontjaiba ette volna magát. Intett a szolgájának, hogy tegye elé az ételt. Látta a barna arcon a kelletlenséget. Tegnap már Boksu volt az egyetlen, aki napkelte után ételt vett magához. Rájuk is parancsolhatott volna, hogy egyenek vele együtt, de nem merte megtenni. Ha ő szegül ellene Allah rendelésének, az is súlyos dolog. De ha mást kényszerít rá, nem menekülhet meg az ítélettől semmiképp.

Megtörte a kenyeret és a szájába tette. De ahogy rágni kezdte, a forró kövön frissen sült kenyér keserűvé vált a nyelvén. Megdermedt, hátán hideg félelem kúszott végig. Nem nyelte le a falatot. Tanácstalanul forgatta a szájában, végül a tenyerébe köpte. Szolgája félrenézett. Boksu végül az apró lángok közé ejtette a nyálas, formátlan, tisztátalan gombócot.

Ahogy az sisteregve elfeketedett, Boksu is döntésre jutott.

– Vigyél át! – intett az elé siető révésznek.

Az őszes szláv értetlenül nézett rá. Tudta, hogy a napkeletről idekeveredett böszörmény úr fölötte, Taksony a szava alá rendelte az egész révész szállást, de a szavait ettől még nem értette. A Boksut kísérő egyik megyer ugratott előre és kiáltott rá valamit, lovaglóbotjával dühösen felé suhintva.

A révész újra jól megnézte magának Boksut, majd füttyentett egyet. A révészek szállása mind kisietett Boksuék érkezésére a boronaházaikból, félbehagyták a parton vagy a tüzeik mellett végzett munkát. Most az egyik nyurga fiú lépett elő és az öreg keményen pattogót szavaira a partra húzott, vastag fatörzsekből kivájt, kiégetett csónakok felé indult.

– A talpon! – szólt rá Boksu. – Mindenkit átvisztek, lovastól, mindenestül.

A megyer harcos átadta a szavait. Az öreg révész bólintott, még több férfit hívott elő és a félig a Duna zöldes vízében hagyott széles talpakat kezdték előkészíteni.

– Nézd! – szólalt meg hirtelen Boksu unokaöccse.

Az egyik kis zátonyra mutatott, ami éppen csak kiemelkedett a folyó vizéből jó két nyíllövésnyire tőlük. A zátonyon egy szürke folt látszott. Ahogy Boksu kipislogta a homályt a szeméből, a szürke folt farkas állat formáját öltötte. Ott állt a víz fölött és őket nézte.

Az elmúlt éjszaka többször hallották a farkas állatok vonyítását a dombhát körül. Biztos a karámba zárt hátasaik szagát érezték, kerülték, próbálgatták őket. De eddig csak a hangjukat hallották. Most alakot öltöttek.

– Hej! Hej!

Két szláv legény botokat ragadva a zátony felé kezdett futni. Az egyikük egy öklömnyi követ talált, a régi romokból sodorhatta a fövenyre a víz. A farkas állat vicsorgott rájuk. Az elhajított kő ártalmatlanul hullott a fodros hullámokba. Ilyen messziről egy tevét sem talált volna el ez a sedre erdőlakó fiú, gondolta Boksu.

Öregedő szemével nem látta jól az állatot, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy nőstény és őt figyeli, legalább annyira lapos és sötét tekintettel, mint amivel a révészek öreg fője méregette, mióta csak a nyakára ültették.

Nem is vicsorgott a legényekre: inkább csak kinevette őket. Csak akkor ugrott a vízbe és úszott ki a partra, mikor két megyer harcos indult meg felé és készített íjat-nyilat a keze ügyébe. A farkas állat talán a lovak dobogását félte, talán tapasztalta már, hogyan ejtenek távolból sebet a lovasaik. A partra érve megrázta magát majd egy ugrással eltűnt a folyót övező sötét fák sűrűjében.

Két talpat készítettek elő a révészek. Mikor Boksu szolgái felhajtották rájuk a málhás állataikat, a hosszú rúdnak feszülő, öreg révész felvonta a szemöldökét, mikor észrevette, hogy a lovakra és a két tevére kötött zsákokban faágak és homok van csupán. Fürge kezekkel oldották meg a szíjakat, bogozták ki a csomókat Boksu legényei: sok száz alkalommal vitték már át terhüket kisebb-nagyobb folyókon. Még az Etel nagy folyó alsó részén is, ahol ágakra szakadva ér a Kazár-tengerbe⁶, közel a kagánok nagy városához. Egyre többször dúlta háború már azt a vidéket. A kazárok uralma talán végleg meggyengült, a folyókon utazó varégok egyre inkább szorongatták őket. Pedig milyen gazdag földek voltak azok, milyen nagy haszonnal lehetett eladni az árukat! Prémeket, borostyánt, míves varég fegyvereket északról, délről fűszerszámokat, keletről selymet és mindenhonnan rabokat, főleg leányokat, asszonyokat, akiknek idegen szépsége sokat ért a messzi földek gazdag urainak. Ennek talán örökre vége. A Rusz varégjai feldúlták a pusztát, a folyókat, megvadították a besenyőket, szétzúzták a kazárok rendjét. A magyarok földje ezért is lett fontos Boksu számára, ezért is fordult egyre többször erre és még rokonát, Billát is meggyőzte. Billa később indult, de hamarosan érkeznie kell, ha nem fordult másfelé.

Boksu némán figyelte, ahogy a révészek ellökik a talpat a parttól és erős, hosszú rúdjaiknak feszülve a folyó sodrásába fordítják. A vastag fatörzsek kicsit mozogtak a talpuk alatt, ahogy a hullámok próbálgatták a kötelek, hurkok erejét, amikkel egymáshoz kötözték őket. Az értéktelen ágakkal és homokkal teli zsákokat a talp közepére, kiterített nemezlapokra tették, hogy amennyire lehet, óvják őket. Boksu meghagyta a szolgáinak, úgy vigyázzanak rájuk, mintha a legdrágább kincsekkel lennének tele. Az állataik egykedvűen nézték a vizet. Megszokták már az ilyesmit. Az Etel némelyik ága szélesebb volt, mint a Duna itt, a hegyek alá szorulva.

Boksu most másképp nézett mindenre. Korábban csak az érdekelte, hogy biztonságban és elfogadható áron átvigyék őket, ha a maguk erejéből nem tudtak átkelni valami vízen. Most sok minden mást figyelt, szinte már a gazda szemével. Nem tetszett neki az öreg révész szemében megbúvó sötétség. Nem tudta, hogy került oda. Talán az a sötétség volt, amivel az idegeneket méregeti mindenki. Talán valami féltékeny keserűség, hogy egy jöttment böszörményt tettek a nyakába, akinek engedelmeskednie kell, ha nem akarja Taksony nagyúr haragját magára vonni. De az is lehet, az a düh öltött ilyen árnyat, amihez hasonlót Boksu is érzett. Ezidáig a révész a maga ura volt, Taksony távol járt, talán rá se nézett, a révet úgy intézte, ahogy gondolta. Valószínűleg nem túl jól, mert akkor nem rendelték volna ide Boksut.

Egy pillanatra összevillant a kereskedő és a révész tekintete.

Látták egymáson, hogy összekötötték őket akaratuk ellenére.

Boksu a túlpart felé fordult. Régi romokat látott ott is. Talán út is van valahol. A rómaiak mindenhol utakat építettek, amik megmaradtak azután is, hogy Allah elvette tőlük az uralmat. Tudta, hogy a révészek csak arra figyelnek, minél könnyebben, minél biztosabban átvigyék a terhüket a folyón, a víz minden szeszélye ellenére. Jól is teszik. De a kereskedőt más is érdekli. Van-e alkalmas hely, hogy megszálljon az átkelés előtt vagy után? A hitetlenek földjein nem építenek járónapnyi távolságra olyan helyeket, ahol nem csak ételt-italt vehetnek az úton járók, hanem éjszakára biztonságot adó fal közé húzódhatnak és szívüket teljesen az imára fordíthatják. Van-e olyan út, amit könnyen járhatnak, ami nem sérti fel a málhás állat lábát, ami nem töri össze a szekereik kerekét, tengelyét. Nincs-e olyan sár, amibe beleragadnának? Laknak-e olyan vezetők a közelben, akik megmutatják nekik az utat és segítenek szólni azokkal, akikkel szólniuk kell majd?

Boksu így nézett már mindenre. Volt, ami tetszett neki. Volt, amit majd formálnia kell.

Így járták körbe az újra felmálházott lovaikkal és tevéikkel a túlpartot. Az őket kísérő megyerek nem értették, mit csinál a böszörmény, de nem is kellett érteniük. Megálltak a kisebb-nagyobb szigeteket szegélyező folyóágaknál. Megnézték a sokfelé álló romokat. A sűrű, zöld ligetekben, bokros bozótokban még több lehetett. Nagy város állt itt valaha. Akkor pedig útnak is kell lennie. Meglelték azt is.

Lentebb, talán Boksu szállásával szemben meredek oldalú hegyek emelkedtek, alig maradt hely köztük és a Duna sűrű növényzettel teli partja között. A hosszabbik hegy tetején valamikor talán erősség állhatott. Boksu csodálkozott volna, ha nem így volt.

De az igazi csoda akkor várta, mikor a következő hegyhez értek. Barlang nyílt a hegy oldalában és a barlangból párába öltözött vízfolyás tört elő és kisebb-nagyobb gödrökbe, medrekbe esve végül a nagy folyóba érkezett. Ösvények vezettek a gőzölgő medrekhez, nem olyanok, amiket állatok taposnak ki.

– Pest! – mutatták a megyer kísérőik⁷.

Boksu sokáig nézte. A fürdők jutottak eszébe, amikről ősei beszéltek, ahol a Próféta tanításai szerint megtisztulhatnak az igaz hit követői. Micsoda kincs lenne egy ilyen hely egy olyan városban, amit igazhitűek laknak és fürdőt építenek a heves források fölé!

Visszatértek végül a talpakon. A homokot a folyóba szórták, az ágakat a fövenyre dobták. Rakjanak belőle tüzet a révészek, ha akarnak.

Visszatértek végül a nemezházba, amit Taksony küldött Boksunak. A kereskedő leszállt a lováról, megigazította a kaftánját, az övét, a rajta függő görbe kést. Napnyugat felé kémlelt: a gőzölgő vizet fakasztó hegy már sötét tömeggé vált az alkonyatban. Itt az esti ima ideje.

Ahogy becsukta a szemét, már erős, tágas kőházat látott a nemezháza helyett, mellette raktárakat, karámokat, falat, ami védte mindet. Kicsit odébb, a révészek mellett egy másik fallal körülvett házat, ahol kereskedők szállnak meg, egyre többen, egyre több áruval, ahogy híre megy, hogy itt jó átkelni a Dunán, érdemes a magyarok földje felé indulni. Talán akad másik révnek való hely is, ha egy nem lenne elég. Talán…

Talán mégis Allah akarta, hogy ez a hely legyen az otthona.

De nem olyan könnyű belenyugodni Allah akaratába.

Boksu újra és újra felriadt, hiába sajgott minden tagja a fáradtságtól.

Ha pattant egyet a tűz: felpattant az ő szeme is.

Ha a szél belekapott a dombhát melletti liget fáiba: a zúgás mintha egyenese a fülébe harsogott volna.

Dzsinnek üldözték, hiába menekült előlük. Ide-oda forgolódott, dobálta magát. Ha el akart futni előlük, utolérték. Ha elrejtőzött, megtalálták. Ha könyörgött nekik, kinevették. Ha harcolni akart volna velük, szétzúzták. Verejtékben úszva ébredt meg, újra és újra, majd szédült vissza az álomba később.

Farkas vonyított fel és lovak riadt nyihogása felelt rá.

Ez már nem álom volt.

– Gyertek! Gyertek!

– Fegyvert!

– Huj! Huj!

A dombhátra tett hitvány kereskedőtábor felbolydult. Boksu ledobta magáról a takarót, a tőréhez kapott, a csupasz pengén megcsillant a pisla tűz fénye. Egyik szolgája széles pengéjű kardot kapott elő a zsákok mögül, egy másik izzó faágat a tűzből.

Kirontottak a nemezházból. Az egyik besenyő ott tántorgott előttük, kaftánja széthasadt, combját szorította, amiből ömlött a vér.

– Vigyázz!

Az őrtűz fénykörén túl alacsony, sötét, sebesen mozgó alakok sejlettek.

Boksu az övébe tűzte a kését és felkapta a besenyő elejtett, vértől ragacsos kopjáját. Ahogy a jó tucatnyi ember, besenyő, megyer, böszörmény tűzzel és fegyverrel a karámba szorult állatok védelmére kelt, a könnyű zsákmányt remélő falka elbizonytalanodott. Némelyik vérmesebb farkas állat már úgy megvadult a vér ízétől és szagától, hogy a feléje csapó fáklyára sem akart meghátrálni, de a többség már vonyítva, kaffogva húzódott az éjszaka sötétjébe, a bokrok sűrűjébe.

Boksu a kopját szorongatva ért a karámhoz. A lovak megvadultak, ki akartak törni, hiába kiáltott rájuk, hiába próbálta őket csitítani. Amikor az egyik megyer katona odaért Boksu mellé egy rögtönzött fáklyával, a kereskedő akkor látta meg, hogy egy farkas állat a lovak közé ugrott és a karámba szorult. Megtaposhatták megrúghatták, mert hátsó lábát csak húzta maga után és véres fogaival vicsorgott menekülés helyett. Több lóba is belekapott már. Ahogy hirtelen Boksu elé sodródott a kavargásban, a kereskedőben felébredt valami ősei harcos lelkéből és a kopjával odadöfött a karám falán át, az egymáshoz kötözött, karnyi vastag ágak között.

A nőstény farkas állat felvonyított, ahogy a véknyába szaladt a fegyver vashegye, feldobta magát, kicsavarta a kopja nyelét Boksu kezéből.

De mikor visszaesett a véres, megtaposott földre, már csak néhány vonaglásnyi ereje maradt.

– Allah, a Felettébb Könyörületes és Irgalmas nevével!

Ahogy az ég alja egyre jobban kivilágosodott napkeleten, a Duna nagy folyó melletti dombháton is egyre inkább formát öltött mindaz, ami az éjszakai vérengzés után maradt.

Boksu nem akarta látni. Még nem. Sok földet érintett imaszőnyegét kiterítette a Szent Város felé és az igaz hitet követő rokonaival és szolgáival együtt fennhangon imádkozott. A reggeli ima ugyanolyan, akár úton járnak, akár otthonukban ébrednek.

Most mégis más íze volt minden szónak.

– A dicsőség Allahot illeti, a teremtmények Urát, a Felettébb Könyörületest, a Felettébb Irgalmast, az Ítélet Napjának birtokosát.

Sokaknak nem jött álom a szemére a farkas állatok elűzése, a lovak, tevék lenyugtatása és a sebek bekötözése után. Boksu mégis elaludt valahogy, a kinti őrtűz mellett ülve, ölében a vértől iszamós kopját nyugtatva. Elaludt és nem is riadt fel hajnalig. Pedig álmot látott. A déli, mesés sivatagban járt, ahonnan ősei kijöttek és megküzdött az régi énekek varázserejű, nőstény farkas állatával, ami a sivatagban szállásoló emberek sátrait kerülgette és rémisztette. Szembenézett vele és legyőzte, puszta kézzel, akaratával, Allah irgalmával.

Mikor pedig felébredt, a nőstény farkas állat teteme ott feküdt a nemezháza mellett. Egyetlen fenevadat öltek csak meg, bár a besenyők állították, ők kopját döftek még kettő másikba is. Azok nem voltak sehol. A fegyver helyett számokhoz értő, túl sok tavaszt látott Boksu volt az, aki elejtett egyet: tudta mindenki, őt illeti a bőre, őt illeti az állat ereje és a dicsőség.

De Boksu addig nem akart ezzel gondolni, amíg meg nem adta Allahnak, ami Allahé.

Végül a sarkára nehezedett. Elmondhatta a reggeli ima záró szavait, fennhangon, férfimódra, együtt zengve az igaz hitet követő társaival:

– Allah dicsérje és üdvözítse! Béke legyen vele! Allah legyen elégedett vele!

Felállt. Imára mellé gyűlt társai vele együtt. Megigazította a kaftánját. Összehajtotta az imaszőnyegét. Elkapta szolgája tekintetét: egy kenyeret tartott a kezében, urát figyelte.

Boksu inkább azt a megyer legényt intette maga mellé, aki a szavait adta át a társainak és a révész szlávoknak.

– Két fürge lovast adj nekem! – mondta. – Rokonom, Billa felé küldöm a szolgámat, üzenetet küldök neki, Taksony nagyúr rendelése szerint. Őt kell kísérniük. Még ma elindulnak.

A megyer lövő bólintott.

– Várj még! – emelte fel a kezét Boksu. – Ismersz-e olyat, aki lenyúzza és kikészíti nekem a farkas állat bőrét?

A megyer a nemezház mellé kiterített dögre nézett, majd újra bólintott.

– A révész nagyobbik fia – felelte. – Elviszem neki a farkas állatot a szavaddal együtt.

– Jól van. Mondd neki, ne csak a szavamra dolgozzon! Megfizetem, ami jár.

– Megmondom.

– Úgy készítse el, hogy a vállamra tudjam teríteni a prémet!

– Úgy lesz.

– Jól van.

A megyer maga mellé füttyentette a lovát, nyeregbe kapott és már ott sem volt.

Boksut még mindig figyelte a szolgája.

– Tedd el azt az ételt! – förmedt rá a kereskedő. – Ramadán van! A nap már felkelt! Mit gondolsz?

Majd mikor a szolga sietve egy zsákba rejtette a lapos kenyeret, Boksu hozzátette:

– Otthon kell legyünk.

A Duna felé madarak szálltak a reggeli pára kavargása fölött.

***

„Taksony vezér Magyarország főembereivel együtt élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta országának minden jussát. Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből. Ugyanis Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte.”

Anonymus: Gesta Hungarorum

2024.04.02.