Novella: Hangház
2009. október 07. írta: szs.

Novella: Hangház

Megjelent: Ezüstlán antológia (megrendelés)

Karsay özvegyének arca csúnya grimaszba rándult, mikor előadtam neki, miért is jöttem.
- A rendőrség már feltúrta a lakást – közölte elutasítóan, s megragadta a kilincset, hogy rám csapja az ajtót.
- Várjon! – léptem egy kicsit közelebb. Az járt a fejemben, hogy nekem ez legalább annyira kellemetlen, mint neki. Bár talán mégsem, hiszen nem nekem halt meg a férjem... – Én nem nyomozok a férje után és nem érdekel semmiféle személyes holmi. Mindössze azokat a kutatási anyagokat szeretném elvinni, amiket a Házból hozott haza. Visszavinni – pontosítottam gyorsan. – Mindig is irigyeltük a férjét, hogy otthon annyi hangleletet tudott feldolgozni, s azt szeretnénk, hogy ha esetleg maradt valami eredmény a számítógépén, azt hasznosítani tudjuk a kutatásban. Azt hiszem, Kars... az ön férje is örülne neki, ha tudná, nem dolgozott hiába...
Karsay özvegye egy kínosan hosszú pillanatig a szemembe bámult, én pedig igyekeztem nem pislogni, se másfele nézni. Végül hátralépett s esetlenül biccentett.
- Csinálja.
Be sem kísért, döcögős léptekkel elindult egy ajtó felé, ahonnan ételszag áradt. Az egyik lábát húzta. Úgy tűnt, mintha félhangosan káromkodna, talán a Házat szidta, vagy a rendőröket, esetleg engem. Nem volt szép nő, főleg a körülötte megfagyó levegő miatt tűnt taszítónak. Nem csoda, hogy Karsay itthon is inkább a hangleletekkel bíbelődött...


A rendőrség valóban feltúrta a lakást. Karsay dolgozószobájában még a padlón is hanghullámminták papírjai hevertek, tetejükön egy gyűrött műanyag pohárral, amiben valaha kávé lehetett. A számítógépasztalt is félretolták. Egy pillanatra megijedtem, hogy a rendőrök nem hozták vissza az adathordozókat, de mikor kinyitottam a házat és belenéztem, megnyugodtam. Természetesen a Háznak átküldték a lefoglalásról és a visszaszolgáltatásról készült jegyzőkönyveket, ezek alapján küldtek ki engem összeszedni, amit találok. Jegyzőkönyvek ide vagy oda, azért az a biztos, amit az ember a saját szemével lát, még a rendőrséggel kapcsolatban is. A kábelekből ítélve úgy tűnt, hogy nem volt túl sok érzéke a hardverekhez annak, aki visszarakta a merevlemezeket, az egyik kábel csúnyán meg is tört. De mikor bekapcsoltam a gépet, működött.
Elkezdtem átmásolni a hangleleteket. A Ház munkanaplói szerint Karsay egy meglehetősen jó állapotú világháborús leletet talált, azt bütykölte. A hozzám hasonló fiatalabb kutatók közt jó híre volt az “öreg” zajszűrőinek, főleg, mert ő volt olyan nagyvonalú, hogy megosztotta velünk a legújabb programjait. A többi vezető kutató eléggé féltékenyen őrizte az ilyesmit, leleteket is csak olyat adtak át, amivel már nem tudtak mit kezdeni. Karsay nagyon ügyes volt programozás terén is, betegre kereshette volna magát, ha nem a Házban dolgozik. De semmi pénzért nem hagyta volna ott az intézményt, közhely, de igaz: ez volt az élete. Épp ezért sokkolt mindenkit az, mikor pár napja munkába menet megtudtuk, hogy Karsay egy elkötött teherautóval szét akarta zúzni a Ház csőrendszerét, s a biztonsági szolgálat lelőtte. Engem különösen bántott a lelkiismeretem: hónapok óta egy irodában dolgoztam vele és nem vettem észre, hogy becsavarodott.
- Talált valamit?
Karsay özvegye megállt az ajtóban, égett zsír szagát hozta magával. Úgy nézett rám, mintha valami besurranó tolvaj lennék, akit rajtakapott.
- Csak lemásolom az elmúlt hetek leleteit és a szűrőlevonatokat – feleltem udvariasan. A hideg futkározott a gerincemen ettől a nőtől. Talán benne tisztelhetem Karsay munkamániájának múzsáját? – A Házban majd kielemzem, itt nincs rá időm, s úgy látom, a letétbe kihelyezett perifériákat is visszavitték már az intézetbe...
- Ami az övék, azt vitték rögtön – morogta Karsay özvegye. – Ami meg idevalósi, azt széttúrták, aztán b...tak összepakolni maguk után. Pedig itt aztán rend volt, azt elhiheti.
- A... férje az intézetben is híres volt a rendszeretetéről – mondtam, hogy mondjak valamit. Nem úgy tűnt, mintha hallotta volna.
- Csak itt kellett volna rendnek lennie – bökött a nő a fejére. – Állandóan annak a Háznak a hangjait hallgatta, nem csoda, ha egy idő után már ő is hangokat hallott. Eh...
Legyintett, majd sarkon fordult. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, igyekeztem minél gyorsabban lemásolni a dolgokat, közben átnéztem a szanaszét heverő papírokat is. Az egyik valami levél volt az egyetemi csillagvizsgálóból, Karsay adatokat kért tőlük, s ez a levél az átküldött állományt kommentálta. Fogalmam sem volt, hogy mit akart Karsay a csillagászoktól, mindenesetre a levelet is összefogtam a földön szétszórt lapokkal, s beletuszkoltam őket egy mappába. Majd a Házban átnézem.
Miközben kifelé mentem, beköszöntem Karsay özvegyének a konyhába. Mikor kijött, hogy kikísérjen (megbizonyosodjon róla, hogy tényleg elmentem), nem fakanál vagy valami hasonló volt a kezében, hanem egy radiométer.
- Figyeli a jelentéseket mostanában? – kérdezte aggódva. Megráztam a fejem, az igazat megvallva megvolt a véleményem azokról, akik újabban mindig ezeket az érzékeny kis műszereket bámulták és a legapróbb rezdülésére is a pánik kerülgette őket. Nem is tudtam, hogy Karsay özvegye is radiofóbiás. Most, hogy belegondoltam, Karsaynak is volt mindig egy kis radiométer a gallérjára tűzve...
- Sokkal magasabbat mutat, mint az előrejelzés – szorongatta az ezüst dobozkát a nő. – Remélem, nem történt semmi...
Vajon mennyi az a sokkal magasabb, morfondíroztam magamban. Némelyik radiofóbiásnak fogalma sincs, hogy az erőműveken és a fegyvereken kívül még ezernyi forrásból érheti őket sugárzás, a lehető legtermészetesebb forrásokból. Mint például a Nap. Le merem fogadni, hogy a mostani “emelkedés” is akkora mértékű lehet, amit pár évtizede még nem is tudtunk volna észlelni. Hm, lehet, hogy ezért kérte Karsay azokat a csillagászati adatokat? Neki is elege lett a felesége mániájából?
- Manapság nem lehet elég óvatos az ember – magyarázkodott az özvegye pár perccel később, majd becsukta utánam az ajtót. Hallottam, hogy egyből kattan is a zár, majd valami sziszegő hang hallatszott. Minden bizonnyal túlnyomás alá helyezte a házat, megelőzendő a magasabban sugárzó levegő beszivárgását...


Ebédszünetben leugrottam a sarki kifőzdébe, reggel úgy beszéltük meg Reával, hogy együtt ebédelünk. Majdnem egyszerre értünk oda, jót nevettünk a véletlen időzítésen. Miután üdvözlésképpen megpuszilt, megszagolta a galléromat.
- Mi ez a szag? – kérdezte.
- Milyen szag?
- Valami odakozmált zsíros dolognak tűnik...
Egyből beugrott Karsay özvegyének a képe. Miközben a hideg gyümölcslevest kanalaztuk, elmeséltem neki, hol jártam délelőtt, biztos ott itta be magát a szag az ingembe. Rea megcsóválta a fejét.
- Ez a sok szörnyűség, ami mostanában történik... Olyan szelíd, rendes embernek tűnt ez a Karsay, azután meg azt mutatja a tévé, hogy szedik ki abból az összetört teherautóból. Előtte meg az a sok közvetítés az asszuáni gátszakadásról...
Reát mindig is érzékenyen érintették az ilyen dolgok, ezért úgy döntöttem, hogy a Karsaytól átvett világháborús hangleletet egyelőre nem említem. Pedig ígéretes darab, majdnem tíz perc hosszú, s valamelyik bombázás hallatszik a háttérben, de a menekülő emberek hangjait is ki lehet venni, csak azt már nagyon torzítja a háttérzaj. Bár úgy láttam, Karsay pont ennek kiküszöbölésére piszkált bele az egyik zajszűrőbe, igazság szerint már alig vártam, hogy visszamehessek az intézetbe és kipróbáljam. Helyette megemlítettem, hogy délután érkezik egy új munkatárs, akit mellém osztottak be, mert Karsay halálával felszabadult egy hely az irodámban.
- Kicsoda? – kérdezte Rea két falat rántott sajt között.
- Valami csaj – vontam vállat. – Amcsi. Ösztöndíjas. Bizonyára eljátssza majd az ügyeletes okostojást. Frissen szabadult hangmérnök valami nevenincs egyetemről.
- Hm – nézett rám Rea. – Szóval valami csaj...
Szerettem, amikor ilyen hamiskásan nevettek a szemei.

- A szupervezető-elmélet gyenge pontjairól írtam a szakdolgozatomat. Azért hamis a párhuzam, mert az abszolút nulla közelébe hűtött fémek szerkezetében változás áll be, ezért marad meg bennük nagyon sokáig az áram, míg a HangHáz csőrendszere fizikai tulajdonságok tekintetében nem mutat eltérést egyéb csőrendszerektől. A szupervezető-elmélet tarthatatlanságát egy nagyon egyszerű példával lehet szemléltetni: akármilyen formájúra hajlítunk egy drótot, szobahőmérsékleten nem marad meg benne az áram.
Szóval az ügyeletes okostojás.
- Ez lesz a munkaállomása – mutattam Karsay székére. A lány megakadt, nem tudom, mit várt, hogy nekiállok vitatkozni vele, vagy buzgón bólogatok, hogy igen, milyen nagyszerű, bebizonyította egy hasonlatról, hogy sántít... Máskor talán jót somolyogtam volna a tanácstalan arckifejezésén, de most, hogy láttam leülni Karsay székébe, olyan érzésem volt, mintha egy sír meggyalázását kellett volna végignéznem. Karsay széke... és most ez a... csaj.
- Amúgy maga mit gondol a szupervezető-elméletről?
Azért nem adja fel könnyen...
Sóhajtottam.
- Én azon a véleményen vagyok, hogy az ilyen elméletek olyan példák, amik a laikusoknak világítják meg azt, hogy mi is lehet ez a HangHáz. Én a magam részéről inkább azzal foglalkozom, hogy ezt az érdekes jelenséget kutassam, amíg lehet.
Megigazította az orrán a szemüveget. Kis, pisze orra volt, aprócska szeplőkkel. A szemüveg vékony, ízléses darab, de ennek ellenére még jobban kiemeli az okostojásságot, állapítottam meg.
- Tehát maga abba a táborba tartozik, ami szerint a HangHázban tapasztalható hangmegmaradás bármikor megszűnhet?
- Nem zárható ki. Nem tudjuk, mitől van, mikor kezdődött, mi tartja fenn... csak azt tudjuk, hogy van és kutatható. Ennyi. De ha nem haragszik, szeretnék dolgozni. – Felcsillantak a szemei, ezért gyorsan hozzátettem: - Egyedül.


Egyre érdekesebbnek találtam a hangleletet. Darabokra cincáltam, úgy hámoztam le róla a rétegeket, mint valami hagymáról: igazából ezt szerettem a leletekben, hogy megfelelő érzékenységű műszerekkel és szűrőprogramokkal akár kilométeres körzetben is hallani lehetett mindent. Ez volt az egyik legjelentősebb különbség a HangHáz csőrendszerében keringő hangleletek és a régi rádió- és lemezfelvételek közt.
Persze a zajszűréshez rengeteg dolog kellett. Először is minél pontosabban be kellett határolni a lelet időpontját, az ideális a percre pontos lett volna, de sokszor csak következtetni tudtunk. Mindenesetre nem ártott, ha az ember tudta, milyen volt akkor az időjárás, hiszen az jelentősen befolyásolja a hang terjedését. A környező épületek is eltéríthették vagy torzíthatták a hullámokat, ezért a város építészeti hivatala külön kutatócsoportot hozott létre, ami lenyomozta az intézetünk által megadott időszakokban a HangHáz körzetének állapotát. Összetett munka volt kibontani egy leletet, de nagyon izgalmas. És persze fárasztó. Még akkor is, ha nem lóg állandóan az ember nyakán egy, az óceán másik oldaláról szalasztott nőszemély.
- Nem lehet csak úgy bemászkálni a házba! – Kezdett olyan érzésem lenni, mintha az én szavaim is csak keringenének a fejében, ahelyett, hogy eljutnának az agyáig.
Ráadásul úgy beszélt, hogy az nyafogásnak is beillett volna.
- Pedig úgy megörültem, amikor megkaptam ide a kutatói ösztöndíjat... Mióta csak hallottam róla, szeretnék bemenni a Házba, szerintem a világ legizgalmasabb helye...
A világ legizgalmasabb helye igazából egy ősrégi gyár és egy vele egybeépült harmadrangú irodaépület, foltos falakkal, rozsdától vastag csövekkel és a legutóbbi gázosításból visszamaradt patkánycsontvázakkal... És a hangokkal, amik közül nem egy már több mint száz éve ott kering a csőrendszerben, néha eltűnve, néha felbukkanva, felerősödve vagy gyengítve egymást. Jó tíz éve pedig egy tejüveghez hasonló kupola feszül az épületegyüttes fölött, kizárva a jelen hangjait, míg bent szuperérzékeny mikrofonok tízezrei fülelnek a csövekre tapadva, s apró karbantartó-robotok gurulnak óvatosan hangelnyelő, bundás kerekeiken. Ez a világ legizgalmasabb helye – igaza van az amcsi csajnak, valóban izgalmas, de sajnos évek óta ember nem tette be oda a lábát. A legutóbbi próbálkozás egy bizonyos Karsay nevéhez fűződik, de a szakértők szerint nem volt beszámítható állapotban, mikor nekiindult azzal a teherautóval. Karsay... Kicsit mérges lettem, amiért ez a nő újra eszembe jutatta.
- Nem lehet oda bemenni. De van több interaktív program, amit ha lefuttatsz, minden zugát bejárhatod – próbálkoztam, de úgy voltam vele, most utoljára.
- Semmi olyan nincs itt, amit ne tudnék odahaza csinálni – jött válaszul egy nyafka hang. – Ezeket mind át lehet küldeni interneten is. Ezért kár volt idáig eljönni...
Egyetértettem vele, szerintem is kár volt idejönnie.


Mégsem jött hiába, mert alig három órára volt szüksége, hogy felszedesse magát Mendével, aki nagy nőcsábász hírében állt, a képet az rontotta némileg, hogy ezt a hírt mindössze csak ő terjesztette. De az amcsi csajnak valahogy bejött, főleg, mikor Mende felajánlotta neki, hogy ha a Házba nem is, de az alá fúrt szervizalagútba be tudja vinni, ahol egy helyen bele lehet hallgatni az egyik főnyomócsőbe is. Mindez nagyot lendíthetett Mende sármján, mert a munkaidő végeztével kéz a kézben üldögéltek a bejárati társalgóban. Én siettem haza, épp Karsay csillagászati papírjait próbáltam begyűrni egy reklámszatyorba, mikor Mende utánam kiáltott.
- Izé... – motyogta, mikor megfordultam. – Megvan a legújabb Intruder, négyes béta...
Régebben tettem neki egy kisebb szívességet, minek követeztében nem rúgták ki, s azóta mindenféle módon igyekszik kifejezni a háláját. Például különféle játékprogramokkal, mert egyszer rajtakapott az irodámban egy repülőgép szimulátorral.
- Kösz, de mostanában kevés időm van – próbáltam elhárítani.
- Majd szakítasz rá, egy kis kikapcsolódás sosem árt. – Kelletlenül eltettem a vékony dobozt, de nem tudtam ilyen könnyen megszabadulni tőle. Valami papírt nyomott az orrom alá. – Te, ez a... szóval a barátnőm nagyon szeretné közelebbről megnézni a Házat, s arra gondoltam, a szerviz...
- Tudom – szakítottam félbe türelmetlenül. – Nem engednek be, ugye?
- De, beengednek, csak egy minősített kutató engedélye is kell.
- És az én lennék.
- Kerestem Karasszont is, de ő már hazament.
Én is követni akartam a példát, ezért nagyot sóhajtva az engedélyezési űrlapra firkantottam a nevem.


- Elfáradtál?
Rea óvatosan simogatta a homlokomat. Megfogtam a kezét és megcsókoltam. – Kicsit.
- Nekem se volt könnyű napom – suttogta. – Az asszuáni gátszakadásról kellett fordítanom egy anyagot... Nagyon sokan meghaltak, meg az a sok menekült...
- Nyugi – simogattam meg én is, majd fáradtan kutattam valami más téma után, ami kevésbé szomorú. Nekem Karsay özvegye volt a nap negatív pontja, azzal nem akartam terhelni. – Megjött a munkatársam.
- Az a csaj? – mosolygott rám Rea, de azért önkéntelenül is közelebb bújt. A takaró egy kicsit begyűrődött közénk, néhány esetlen mozdulattal megigazítottam.
- Ja, az a csaj.
- És? Milyen?
- Mint amire számítottam. – Megvontam a vállam. – Okostojás. Meg nyafogós. Nem tudja felfogni, hogy nem lehet bemenni a Házba. Értelmesebb dolgok is keringhetnek a csövekben, mint az ő nyafogása...
- Még mindig olyan zsírszagú vagy – birizgálta a hajamat.
- Zuhanyoztam már. – Kicsit rosszul esett.
- A hajadban megmaradt – birizgálta tovább. – De nem baj, nem azért mondtam... És amúgy hogy néz ki?
- Kicsoda?
- Az a csaj.
- Hát... olyan szemüveges... festett szőke... végül is, jó alakja van... Jaj!
Úgy megszorított, hogy meglepetésemben felkiáltottam.
- Nahát – mondta Rea, s fölém hajolt. – És az én alakomról mi a véleményed?
Muszáj volt állást foglalnom.


Kimerültem, de nem tudtam elaludni. Egyre csak Karsay járt a fejemben. Nap mint nap együtt dolgoztunk, ki nem mondva ugyan, de a mesteremnek tartottam, tiszteltem, figyeltem... Mindez kevés volt ahhoz, hogy észrevegyem, milyen komoly baj készül. Olyan lett volna ez az őrültség, mint a veszettség? Lappang, lappang, azután egyszer csak kitör? S ha igen, akkor miért pont a HangHáznak ment neki, miért nem a mániás feleségének adott pár fülest?
A halántékomhoz szorítottam az ujjaimat és dörzsölni kezdtem. Fáradt vagyok, gondoltam, ezért kerülget ez a sok hülye gondolat. Aludni kéne, akarok is, de már vagy másfél órája forgolódom álmatlanul, bezzeg Rea, milyen édesen alszik, szuszog, kis lábfeje kilóg a könnyű takaró alól...
Valahogy eszembe jutott Mende játékprogramja. Tényleg, a fickó most mit csinálhat? Gondolom attól függ, hogy az amcsi csaj milyen hamar akar bemenni abba a szerencsétlen szervizalagútba. Ha már holnap... Hát egészségére. Szóval a játék.
Óvatosan kimásztam az ágyból, majd fáradtságtól kóválygó fejjel átbotorkáltam a dolgozószobámba s behúztam magam mögött az ajtót. Kis keresgélés után megtaláltam a DVD-t, Karsay csillagászati papírjai közé tuszkoltam be, még tovább gyűrve az adatsorokat és a grafikonokat. Amíg a gépem installálta az Intrudert, szórakozottan nézegettem a gyűrött lapokat. Napkitörések, napsugárzások idő-sugáradag grafikonja, fel-le, fel-le. Bizonyára nagyon érdekes. De hogy egyesek emiatt rettegésben éljék le a napjaikat s a kis radiométereiket bütyköljék, mint mi gyerekkorunkban a tamagocsit. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, a radiofóbiát is az találta ki, mint a elektronikus állatkát. Valamiből neki is élnie kell. Ami engem illet, maradok a HangHáz hullámzörej-grafikonjainál, azoknak is legalább ilyen szép ritmusa van.
Végzett a gépem, nem is tartott sokáig. Elolvastam a játék leírását, majd egy könnyebb fokozaton elindítottam. Valami buta FPS volt, Mende teljesen beléjük van zúgva, s nem fogja fel, hogy az ilyenek engem annyira nem kötnek le. De álmatlanság ellen talán jó... Egy kommandóst alakítottam, akit ledobtak az ellenséges városra, hogy mérjen be bizonyos célpontokat, stratégiai fontosságú épületeket, ilyesmit, aztán lője fel az adataikat az égbe, hogy a bombázók legyalulják őket. Közben persze üldöztek rendőrök, katonák, beleakadtam civilekbe, minden ilyesmi, szerencsére volt egy jó kis brutál géppuska a kezemben, azzal rendezhettem a nézeteltéréseket. Aztán meg mindig elfeledkeztem arról, hogy nem azért vagyok ott elsősorban, hogy a jónépet ritkítsam, hanem hogy a bombázóknak átjátsszam az adatokat, ilyenkor valami kedves bombázótiszti hang figyelmeztetett a rádión, hogy lőjem már fel a koordinátákat, mert különben csúnyát mond. Fel kellett másznom valami épület tetejére, felállítani a kis állványt, aztán átlőni a dolgokat. Közben meg figyelni, hogy jön-e valaki. Mindig jött, azt mondanom se kell. Nem volt egy nagy szám a játék, de az állandó forgolódás, szemgúvasztás, koncentrálás megtette a magáét. Alig egy óra múlva szédelegve másztam vissza az ágyba, átöleltem Reát, s mindenféle lövöldözős álom előszelétől kisérve elaludtam.


- Ma este megyünk be – újságolta boldogan az amcsi csaj. – Már annyira izgatott vagyok...
Próbáltam nem zavartatni magam, bár mostanában jutott először eszembe, hogy kérvényezek egy egyszemélyes munkahelyet. Eddig azt hittem, hogy az milyen rossz, Karsay mellett jó volt dolgozni, egyáltalán nem zavartuk egymást, s bármikor segítséget kérhettem tőle, ha elakadtam valamiben.
- Fakítsa ezt ki nekem, kérem – löktem oda neki egy lemezt, rajta egy ősrégi hanglelettel, amit persze lehetetlen volt kifakítani, vagyis lehámozni róla a nem odaillő zajokat. Kedvelt beavató szívatás volt a részlegünkön, állítólag még Karsay találta ki. Emlékszem, én is hogy megszenvedtem vele, sehogy sem akartam elismerni, hogy rögtön az első feladatba beletört a bicskám. Ha másra nem is, arra jó lesz, hogy a csaj békén hagy egy darabig.
Ajkait harapdálva dolgozni kezdett, néha szórakozottan megtapogatta kiszívott nyakát. Megcsóváltam a fejem, s újra cincálni kezdtem a világháborús leletet. Az építészektől már megérkezett a korabeli helyrajzi térkép, amin napra pontosan le lehetett kérni a változásokat, ha egy várost bombáznak, bizonyos falak hajlamosak eltűnni, nem kis mértékben befolyásolva a hanghullámok terjedését. Arra kellett rájönnöm, hogy melyik bombázásról is lehet szó, jól ki lehetett venni egy épület összeomlását, ha rájövök, melyik volt az... De hogy ne legyen olyan könnyű dolgom, mindig belebotlottam valami furcsa zörejbe, ami elfedte a legfontosabb részeket és sehogy sem bírtam levakarni az eredeti leletről. Ráadásul még soha nem hallottam effélét, más volt, mint a megszokott szennyeződések. Hm, mintha Karsay is említett volna valami hasonlót, majd meg kell próbálnom az ő zajszűrőivel.
Vagy átadni ennek az új munkatársnak, hogy fakítsa ki...


Mikor lementem ebédelni a sarki kifőzdébe, egyből észrevettem Mendét, palacsintát tömött magába, méghozzá egyedül. Rendeltem egy menüt, majd lettem a tálcámat az asztalára.
- Szabad itt egy hely? – kérdeztem. Morcosan felnézett, de mikor meglátott, széles vigyor öntötte el az arcát.
- Persze, dobd csak le magad! Jó étvágyat!
- Hogy - hogy egyedül? – érdeklődtem. – A barátnőddel mi van?
- Susy? – vakarta meg a tarkóját. – Valami ismerősével találkozik, csak este futunk össze megint. Az alagútra, tudod...
- Jó kis szűk járat – idétlenkedtem. Mende sóhajtott egy nagyot.
- Ha tudnád...
Kanalazgattam a levesem, ő pusztította a palacsintákat, a lekvár néha az abroszra csöpögött. Közben persze beszélt mindenféle dologról, köztük az elmúlt éjszaka eseményeiről is, bár egyszer figyelmeztetnem kellett, hogy minden részletre nem vagyok kíváncsi. Hogy értelmesebb mederbe tereljem a társalgásunkat, megkérdeztem, hogy Susy-n kívül min dolgozik mostanában.
- Ó, most az egész részleg ugyanarra a dologra gyúr – legyintett nagyképűen. – Bár azt meg kell súgjam, az isteni szikra ebből a fejből pattant ki annak idején.
Természetesen saját kopaszodó fejére mutatott.
- Miről van szó konkrétan? – érdeklődtem.
- Gyűrűzünk.
- Gyűrűztök?
- Ja. Mint a madarakat szokták, tudod. Hogy tudják, merre kóvályognak, ilyesmi. Azzal próbálkozunk, hogy valami apró gyűrűhangot lőjünk be bizonyos leletekbe, így tudnánk rögzíteni, hogy miért bukkannak fel, meg tűnnek el, hatnak egymásra... Tudod, a mi profunknak a mániája az, hogy több azonos lelet kering, azért vannak az apró változások, és nem azért, mert interferálnak. Van, aki azt mondja, hogy csak bizonyos különleges alkalmak hangjai ragadtak bent a rendszerben, nem minden hang... Ha a mi gyűrűnket hozzácsatoljuk az egyikhez, aztán rögzítünk egyet a gyűrű nélkül, akkor máris sokkal előbbre vagyunk a végső kulcs megtalálásához...
Megdöntöttem a tányéromat, hogy a maradék levest is a kanalamba tudjam venni. A végső kulcs... Érdekes, hogy pont Mende juttatja ezt eszembe. Mert ugyan az egész HangHáz meg a kutatóközpont arra próbál választ kapni, hogy mi lehet az oka annak, hogy évszázadokig megmaradnak bizonyos hangok a Ház csőrendszerében, úgy tűnik, hogy ez a titok örökre titok marad. Ezért a kutatások inkább oldalirányba mennek el, s történészi, hangmérnöki, technikai felfedezések morzsáit produkálják a végső kulcs helyett. Hogy a Ház csőrendszere miért mutat fityiszt a fizika általunk ismert törvényeinek, egyelőre homályban maradt...
- Szóval gyűrűztök – bólintottam. – Ezek szerint sikerült engedélyt kapnotok, hogy új hangállományt lőjetek be a rendszerbe?
- Ja – hümmögött tele szájjal Mende, majd mikor sikerült lenyelnie a falatot, folytatta: - Nem is volt olyan nehéz. A minisztériumnak kezd elege lenni abból, hogy igazán eget rengető eredménnyel nem tudunk előrukkolni, s zöld jelzést adtak a merészebb vizsgálatokhoz is.
Ennek viszont nagyon nem örültem, a végén majd tönkrevágnak olyan anyagot is, amit még nem rögzítettünk. De azt el kell ismerni, hogy érdekes fejlemény lenne, ha Mendéék tényleg tudnának egy idegen állományt csatolni bizonyos hangokhoz.
- Ja, azt még nem is mondtam, hogy a profunk megint kiszámolta, hogy mennyi energia kell ahhoz, hogy a Házban található hangok ennyi ideig megmaradjanak... Persze ez sem egyezik azzal, amit az igazgató annak idején megállapított, s most jól hajba is kaptak.
Ismertem az új számokat, meg persze a régieket is. Nem egyeztek ugyan, de a nagyságrendet mindegyik számítás egy atombomba energiája környékére tette. Az évek alatt összesen, persze. Ha rájönnénk, hogy honnan és milyen természetű energia ez...
- Visszatérve Susy-ra, azt még nem is mondtam... – lendült bele újra Mende. Elnyomtam egy ásítást és magam elé húztam a krokettet.


A sógornőm lebetegedett, Rea elutazott hozzá, ahogy azt meg is beszéltük korábban. Így lett volna időm ráhangolódni, de mégis nyomasztóan üresnek hatott a lakás a kedvesem nélkül. Próbáltam tévét nézni, de vagy gagyi filmek mentek, vagy tudósítások az asszuáni gátszakadás túlélőinek kereséséről. Itthonról is kiutazott egy kutyás mentőcsapat, hogy az összedőlt házak romjai közt kutasson. Unatkoztam.
Bár nem tartottam magam olyan munkamániásnak, mint Karsay, mégis a dolgozószobámban találtam magam kis idő múlva, s a világháborús hangleletet nézegettem, hallgattam. Fel akartam firkantani a papírra pár ötletet, de nem találtam sehol a tollam; némi tornázás árán fel sem kellett állnom a székből hogy magamhoz húzzam az aktatáskámat. Abban mindig akadt pár tartalék. Miközben kerestem őket, a kezemhez tapadtak Mende papírjai, amik a palacsintájából származó lekvártól voltak ragacsosak. A gyűrűzéssel kapcsolatos számítások meg egyéb anyagok voltak, amiket rám tukmált, mikor hangot adtam a kétségeimnek az egésszel kapcsolatba. Utálkozva rángattam le magamról a lapokat és a földre szórtam. Ekkor meg eszembe jutott, hogy a lekvár összemocskolja a bolyhos szőnyegem, amit még Reától kaptam, s a papírok után vetettem magam, mire sikerült az asztalomon felhalmozott összes könyvet és iratot magammal rántanom.
- Hülye Mende! - szitkozódtam, s legszívesebben jól megtapostam volna az egész halmot. De még maradt annyi lelkierőm, hogy ezt megálltam. Hagytam a fenébe az egészet, hátradőltem a székemen és mélyeket lélegeztem. Hülye Mende.
Közben persze szólt a világháborús hanglelet és vijjogott halkan az a furcsa zaj, amit nem bírtam kiszűrni. Már ez is idegesített. Vagy csak Rea hiányzik? Á.. Legyintettem, majd nagyot nyögve lehajoltam, hogy összeszedjem a leborult cuccokat. A könyveket visszatettem a polcra – mennyivel kevesebbet kellene pakolni, ha mindig visszatennék mindent, ha már nem használom -, a papírokat különösebb rendszerezés nélkül a matt irattartókba tuszkoltam. Mende hullámgörbéi persze összeragadtak valamivel. Egy pillanatra megijedtem, hogy fontos dolgot mocskolt össze a francos palacsintájával, de mikor alaposabban szemügyre vettem, megnyugodtam: csak Karsay csillagászati lapjai voltak. Egész pontosan a napkitörések okozta sugáringadozás, a radiofóbiások kedvenc horoszkóppótléka... Óvatosan lefeszegettem Mende hullámgörbéiről, majd ez utóbbit össze akartam gyűrni, hogy végre oda dobhassam, ahova való, de...
A két görbe úgy hasonlított, mint két tojás. Karsayé és Mendéé. Csodálkozva felhúztam a szemöldököm. Szabad kezemmel tisztára söpörtem az asztalomat, majd egymás mellé tettem a két papírt. Függőleges tengely: napkitörésekből adódó sugárzás, illetve az “új” hangok előbukkanásának gyakorisága. Vízszintes tengely: idő. Tényleg kísértetiesen egyezett a kettő, persze ez csak véletlen, hiszem a Hangház percekben számolja az időt, a csillagászok meg bizonyára csillagászatibb mértékben... Igen, ők napokban. Úgyhogy csak véletlen, ha az időt azonossá tennénk, akkor a HangHáz grafikonja kinyúlna, mintha átment volna rajta az úthenger, s senki nem találná hasonlónak. Hát ez van. Remélem, azért nem kente össze az asztalomat a lekvár... Nyúltam, hogy végre összegyűrjem és kidobjam, mikor észrevettem az időtengely mértékegységét.
Nap.
Mind a két tengely: nap.
Megráztam a fejem. Mi köze lenne a napkitöréseknek az “új” hangok előkerüléséhez? (Az “új” hang azt jelenti, hogy a Ház csőrendszerében nem azonos a zajszint, hanem hullámzik, egyszer erősödik, egyszer gyengül, s az erősödések során nem mindig ugyanazok a hangok jönnek vissza, amik elhalkultak.) A sugárzás nem befolyásolja a hanghullámokat, még ha halálos dózissal terhelnénk az egész rendszert, akkor sem... Bár az igaz, hogy az érzékeny mikrofonok elektronikájára hathat, de ennyire? Meg kellene kérni egy fizikust, hogy számolja ki, de meg lennék lepve... És különben is, a sugárzás maximum zajt okoz, nem adhat be hangokat, értelmeseket. Szóval a legvalószínűbb az, hogy véletlen egybeesés. Igen, nem is egyezik teljesen, itt például egy nagyon kicsit jobban felmegy az egyik, mint a...
Ahogy előrehajoltam, Mende papírja már megint hozzám ragadt. Szitkozódva téptem le magamról, Mende felmenőit emlegetve, akik nem voltak képesek megtanítani a fiukat kultúrált módon enni.
Na jó, döntöttem. Ebből elég. Mende papírját a padlóra dobtam, ahol már nem volt szőnyeg, s így talán nem tud semmiben kárt tenni, majd kiléptem a hangleletek programjaiból. Mára eleget dolgoztam, jobb híján Mende Intruderét indítottam el. Néhány újrakezdés után rájöttem, hogy azért van mindig nyakamon a fél város, miután leadom a célkoordinátákat a bombázóknak, mert bemérik az adómat. Mielőtt túlzottan fölidegesítettem volna magam azon, hogy mindig kinyírnak, belenéztem a súgóba. Mikor vázoltam a problémámat, azt javasolta, hogy kapcsoljam koncentrált nyalábra az adót, és akkor játsszam át az adatokat, amikor a bombázók a Nap irányában vannak, így az leárnyékolja az adásomat és nehezebben mérik be. Kipróbáltam, na meg persze más tippeket és s pár szelídebb csalást, s a végén annyira belemerültem, hogy három óra után kerültem csak az ágyba...


- Fölkeltettem?
Dagadt szemekkel pislogtam az előttem álló alakra. Határozottan olyan formája volt, mint Karsay özvegyének. De mit keresne itt Karsay özvegye? Ő üvöltette volna a csengőt olyan eszelős módon, hogy a frászt hozta rám, egy békésen alvó emberre? S én vajon miért hittem azt, hogy Rea érkezett vissza és nyitottam ajtót?
- Á, nem, dehogy – feleltem, s feljebb rángattam a pizsamanadrágomat, amiben már vagy hónapja elszakadt a gumi, bár eddig ez nem zavart senkit.
- Az intézetben mondták meg a címét – magyarázta Karsay özvegye -, meg azt is, hogy szabadnapos, különben megvártam volna bent. Meg nem tudtam felhívni.
- Ki van kapcsolva a mobilom – nyomtam el egy ásítást. – Mégis, mit óhajt?
A nő aggodalmaskodó arckifejezést öltött.
- Figyelmeztetnem kell – közölte megrendült hangon. – Jobban oda kellene figyelnie magára. A lakásomban megemelkedett a sugárzás, és nem tudtam rájönni sokáig, hogy mitől, hiszen a sugárjelentések nem indokolták volna, és mindent megmérek, amit behozok. Azután lokalizáltam a fertőzött gócokat és kiderült, hogy arrafelé magasabb az érték, ahol maga járt.
Kezdtem felébredni. Most, hogy Karsay meghalt, nem talált mást, akit a fóbiájával nyaggathat, csak engem? Legalább olyan bosszantó, mint Mende lekváros palacsintája. El tudtam képzelni, mekkora dózis volt az, ami miatt kivert az ágyamból. Ezer veszélyesebb dolog miatt aggódhatna, teszem azt, rák, mérgezés, influenza, rablótámadás, terroristák, amit akar, de nem, neki az a bután csillogó radiométer kell, mert az a divat. De engem hagyjon ki ebből! Nem, nem veszek össze vele, szuggeráltam magam. Már csak Karsay iránti tiszteletemből sem.
- Köszönöm, hogy figyelmeztetett, jobban oda fogok figyelni – mondtam udvariasan.
- Van radiométere? – kérdezte.
- Ö... hát ö... a feleségem most nincs itthon... biztos elvitte... valahol volt...
- Semmi gond – mosolygott rám kedvesen. – Nálunk sajnos felszabadult egy pár, amíg nem találja meg a magukét, addig használja ezt nyugodtan!
Mire kapcsoltam volna, a kis ezüst gömb máris a nyakláncomon fityegett.
- Köszönöm, igazán rendes magától – köszöntem meg gyorsan, mielőtt máshogy reagáltam volna.
- Beépített adatrögzítője van – fontoskodott tovább a nő. – Ha este letölti, akkor megtudja, hogy hol szedte össze a dózist, s másnap már el is kerülheti azt a helyet. De ha mindenképpen arra kell járnia, akkor használja ezt a flakont, semlegesítő permet van benne, még a férjemé volt...
Mikor végre elment, a szürke flakont a sarokba vágtam. Ez a szabadnap is jól kezdődik, magamtól még legalább három órát aludtam volna...
Később mégis bementem a HangHázba, kíváncsi voltam, hogy vajon hosszabb távon is egyezik-e a csillagászati sugárzás-grafikon és a Mende féle részleg “újhang” térképe. Nem akartam, hogy nyoma maradjon az adatkérésnek – ha árnyékra vetődöm, körberöhögnek -, ezért inkább személyesen látogattam meg Mendét, s valami buta fedőszöveggel megszereztem, amit akartam. Közben kiderült, hogy az amcsi csajt végre bevitte a szervízalagútba, s Susy teljesen elolvadt, aztán később is, de az már egy szállodában történt. Hülye ez a Mende, az ő korában már nem futó kalandokat kellene hajszolnia, hanem ideje lenne megállapodni valahol. De hát ő tudja, engem meg annyira nem is érdekel... A csillagászati adatokat a Planetárium honlapjáról töltöttem le, majd buzgón összehasonlítottam őket.
Két évre visszamenően szereztem adatokat, és két évre visszamenően egyezett.


Nem volt semmi ötletem, amivel meg tudtam volna magyarázni ezeket a grafikonokat, úgy döntöttem, majd összedugom a fejem valami szakemberrel, akiben meg lehet bízni. Ez utóbbi különösen fontos volt, mert ha valami fontos összefüggésre jöttem rá, akkor nem mindegy, hogy kinek a neve áll a felfedezés mellett. Szakmailag sem, de anyagilag főleg. Ha rájövünk, honnan szerzi a Ház az energiát a hangok keringetéséhez, s ezt reprodukálni tudjuk, akkor a bombaüzlet nem lesz kifejezés arra, amit a szabadalom birtokosai művelnek majd...
Levezetésképpen a szokásos világháborús hangleletemmel bíbelődtem. Sikerült beazonosítanom a hullámok szórásképe alapján, hogy melyik ház összeomlását hallhatjuk a háttérben, s innentől kezdve már egy jó audiografikai programmal akár egyes emberek mozgását is vissza tudjuk modellezni, szerencsés esetben. De a szerencse elkerült, mert az a hülye vijjogó szennyeződés állandóan keresztbetett nekem. Végül elegem lett és szent bosszút esküdtem: addig nem megyek tovább, amíg ezt az idegesítő hangot le nem fakítom a leletemről. Van képe belepiszkolni, mikor ez csak az enyém...
Ráeresztettem a szűrőprogramokat, s azok rendre kudarcot vallottak. Egy egyszerű filterrel semmire sem mentem, ott volt szinte minden frekvencián. Manuálisan is megpróbáltam kipucolni egy félszekundomos mintát, hogy az alapján az intelligens takarítóprogram kiszórja a felesleges dolgokat a többiből, nem kevés energiámba került, aztán az első próbánál kiderült, hogy feleslegesen dolgoztam. A vijjogó hang nem követett semmiféle azonosítható mintát. Ilyet még nem pipáltam.
Miközben tanácstalanul a tollam végét rágcsáltam, eszembe jutottak a Karsay gépén talált dolgok. Mintha lett volna köztük egy új szűrőprogram, s Karsay fejlesztéseinek legendás hírük volt. Ami azt illeti, a kudarcot vallott programok közt is akadt jó néhány Karsay gyártmány, de azok régebbi verziók voltak. De hol is van ez az új?
Kis kutakodás után megtaláltam és felinstalláltam a gépemre. Ráeresztettem a hangleletre. Megkérdezte, hogy alapértelmezés-e a grafikai konvertálás. Ezt nem igazán értettem, de végül azt mondtam, hogy igen, elvégre én is audiografikai képet akartam készíteni (ez olyasmi, mint a tengeralattjárókon a szonár, a hanghullámok visszaverődése alapján képezi le a környezetet). Bár a program nem volt olyan nagy, hogy kinéztem volna belőle az audiografikai funkciót, de ki tudja, lehet, hogy Karsay még ezt is megoldotta. Alapértelmezés be, nyomás dolgozni!
Elbabrált egy darabig, majd hirtelen kiírta, hogy kész, s konvertál, addig lehet hallgatni. Gondoltam, konvertáljon nyugodtan, s meghallgattam, mit művelt. Elismerően füttyentettem egyet. A vijjogó zaj eltűnt, már ez is figyelemre méltó teljesítmény, de minden más szennyeződéstől is úgy kipucolta az egészet, hogy úgy éreztem, mintha kint az utcán hullanának a bombák és rohannának fedezékbe az emberek. Ez a Karsay... Ez aztán tudott. Már csak ezért is nagyon nagy kár érte...
Azután hirtelen elsötétült a képernyő, majd megjelent rajta egy hatalmas épület, erőműnek néztem, azon belül is nukleárisnak, mert csak néhány vékony kéménye volt. A kamera körbemozgott, elképesztően jó minőségű felvételt készített. Furcsa vonalak és jelek villantak fel, pókhálóként fonták körbe a reaktorblokkok kupoláit, majd vörös vonalak vájtak bele a vasbeton födémbe. Tétován az egérhez nyúltam, mire újra visszajött Karsay programja. Kívánja rögzíteni a képet?, érdeklődött. Rákattintottam, hogy igen. Nem tudtam, milyen kép volt ez s honnan került a képernyőmre, s mi köze ennek Karsay programjához. Talán valami vicc, fiatalabb koromban mi is csináltunk ilyet. Mikor feltörtük a játékprogramokat, jó kis szaftos bejátszásokat tettünk be a játék eredeti intrója helyére, nyilván azt gondoltuk, hogy ez mekkora poén. Karsay meg az erőművekre bukik. Lehet, hogy a radiofóbiás felesége kiábrándította a szaftos dolgokból, s helyette a nukleáris reaktorok...
Keserűen mosolyogni kezdtem, majd lementettem a megtisztított hangleletet is. Az órámra néztem. Ideje lenne lefeküdni, holnap munka, este pedig végre visszajön Rea is.


- Itt szedett össze valami fertőzést, a nyaralásukon, az Államokban.
Rea a rokonoktól hozott s frissen kinyomtatott fényképeket mutogatta, én meg úgy tettem, mintha érdeklődve szemlélném őket, pedig igazából Reát néztem. Pedig csak pár napot volt távol, mégis úgy hiányzott…
- Itt voltak kenutúrán, tök szép, nem?
Sógornőm egy szál bikiniben evezgetett egy fakérget utánzó festésű lélekvesztőn, napszemüvegén a parti fenyők képe tükröződött.
- Ja, szép, jó kis hely – bólintottam.
- Ez meg George, az ismerősük, aki meghívta őket – jött a következő fénykép. Tipikus jenki vigyorgott velem szemben, laza farmercucc, kalap, csak a pisztoly hiányzott az övéről. Bár arra nem mertem volna fogadni, hogy nincs nála egy a farmerkabát alatt. – Jó fejnek tűnik, nem?
- Ja, ja – hümmögtem,
- Valami mérnök, ebben az erőműben dolgozik, Anitáékat is bevitte, pedig állítólag nem lett volna szabad, de neki mégis megengedték…
Riadtan pislogtam párat. George vagy ki a nyavalya a szokásos vigyorát eresztette meg a kamera felé, ez nem is lett volna különös, de a mögötte húzódó bekötőút végén ott terpeszkedett az az erőmű, amit a világháborús hanglelet tisztítása után láttam. Bizonytalan mozdulattal a képért nyúltam.
- Megnézhetem?
- Persze, de még van egy csomó, amit nem láttál – mosolygott rám Rea. – Nézd, ez tök vicces, gardenparti volt, és Anita belelépett a…

Rea édesen szuszogva aludt, gömbölyű vállai kikandikáltak a takaró alól. Közelebb hajoltam s megigazítottam a takarót, majd óvatosan megpusziltam a fülét. Végre itthon van. Mennyire más így az egész lakás.
Későre járt, mégsem éreztem magam álmosnak. Felálltam az ágyról, vigyázva, hogy ne csapjak zajt, felhúztam egy alsógatyát, s átballagtam a dolgozószobámba. George fényképét az erőműről már korábban áthoztam, most újra előhívtam azt a képet a gépemen, hogy megnézzem, tényleg egyezik-e a kettő. Továbbra sem volt semmiféle ötletem, hogy mi lehet ez az egész, de szerettem volna rájönni. Sajnos még azt sem sikerült kiderítenem, hogy milyen erőmű ez, Rea nem emlékezett rá, melyik államban is jártak a sógornőmék, Arizonában vagy Pennsylvaniában, vagy valami ilyesmiben… Ezzel sokra mentem. De legelőször is azt nézzük meg, egyezik-e a kettő, vagy csak nekem rémlett úgy. Ezek az erőművek annyira egyformák…
Egyeztek. A Karsay féle felvételen még apró embereket is lehetett látni, ahogy az épületek között mászkálnak. Ha ki lehetne nagyítani, bizonyára George is ott lenne köztük, s a szokásos bájvigyorával nézne az égre, nyilván ő is látta a helikoptert, amiről filmeztek. A kamera mozgása alapján helikopternek tűnt… Már csak arra kellene rájönni, hogy mik azok a különféle színű vonalak, na meg hogy kerül ez az egész kép a világháborús hanglelet tisztításába? Vagy Karsay programja ezt mindenhez lejátsza?
Tényleg, ezt még nem is néztem meg! Ráeresztem ezt a programot egy másik hasonlóan problémás hangleletre, aztán megnézem, hogy lejátszik-e valamilyen filmet a végén. Ha megint ez az erőmű jön be, akkor máris megvan a megoldás, Karsay egyik buta poénja, és kész. Az igazat megvallva ezt tűnt a legvalószínűbbnek, de azért inkább bizonyosodjunk csak meg róla…
Előkerestem egy hangleletet, amit egy osztályvezetőtől kaptam. Nem tudott mit kezdeni vele, így nagy kegyesen lepasszolta nekem, én meg továbbpöcköltem az archívumomba, tapasztalatból tudtam, hogy ez a legokosabb dolog, amit kezdeni lehet az olyan leletekkel, amikbe egy osztályvezetőnek is beletörik a bicskája. Belehallgattam, s felfedeztem, hogy ebben is van egy olyan vijjogó zaj, ami az én világháborús leletemben volt. Hát lássuk, mire megy vele a program… Beállítottam és ráeresztettem. Most várni kell egy kicsit.


Kimentem a konyhába, hogy lefőzzek egy kávét. Tudtam, hogy nem a legokosabb dolog az éjszaka közepén kávézni, alig tudok majd elaludni, reggel meg fel kell kelni, s olyan leszek, mint a mosott rongy, de hajtott a kíváncsiság. Le akartam zárni ezt a dolgot, a végére járni. Mindig felvillanyoztak az ilyesféle “rejtélyek”, talán ezért is lettem kutató.
Ahogy a csészét akartam kivenni a szekrényből, beleakadtam a nyakláncomon fityegő radiométerbe. Egyből eszembe is jutott Karsayné, na meg az, hogy holnap első dolgom lesz visszaküldeni ezt a vackot neki, azzal a flakonnal együtt, amit a sarokba vágtam. Majd azt írom, hogy visszajött a feleségem és visszahozta a családi felszerelést, vagy valami ilyesmit. Még csak az hiányzik, hogy a nyakamra járjon s érdeklődjön a kütyü hogyléte felől.
Megittam a kávét s visszamentem. A program még mindig dolgozott, így kerestem egy borítékot, ráírtam Karsay özvegyének a címét, majd lekapcsoltam a radiométert a nyakláncomról, hogy beletegyem. Az utolsó pillanatban jutott eszembe az, hogy ha rajtahagyom a mai adatokat, akkor meg azért fog idejönni, hogy a nem létező sugárfertőzésem felől aggodalmaskodjon, így gyorsan kerestem egy USB kábelt és rádugtam a gépemre, hogy letöröljem a memóriát. Az adatok egy pillanat alatt átmentek a merevlemezre, majd egy gombnyomással kipucoltam a radiométert. Jó, így már mehet.
Bosszankodva állapítottam meg, hogy a hanglelettel még mindig nem végzett a program. Kínomban lehívtam a radiométer jelentését, megnézem, mi minden ment át rajtam ma, mielőtt kitörlöm az egészet, hogy ne foglalja a helyet hiába. Okos kis szoftver ketyegett a radiométerben, mert az adatokat úgy mutatta, hogy összekapcsolta a merevlemezen terpeszkedő térképprogrammal.
Igen, a hetes buszon elég magas volt reggel a szint, majdnem meghaladta az egészségügyi határérték tíz százalékát, azt a mindenit… Eszembe jutott az a hülye tüntetés, amit a radiofóbiások rendeztek pár hónapja a hetes busz ellen, nekiestek festékszórókkal és rápingálták a sugárveszély jelét. Tíz százalék… Egy hevesebb nyári napon több éri az embert a strandon, de így legalább van miért tüntetni, kell a buli a radiofóbiásoknak is… Szóval a hetes buszon rendesen beszívtam, amíg elértem az intézetbe. Az intézet pedig…
Egy darabig csak néztem. Mi a fenétől van ilyen magas sugárzás az intézetben? Megráztam a fejem, s kínomban magamon mosolyogtam. Ilyen magas… Kezdek úgy gondolkozni, mint egy radiofóbiás. Nem egészen hatvan százaléka az egészségügyi határértéknek, méghozzá a legszigorúbban vett határnak, nem a réginek. Bár egy radiofóbiás már ennyitől is szívrohamot kap, az igaz; engem viszont az érdekelt, hogy miért válik el ennyire az intézet a környezetétől sugárszint szempontjából? Tudtommal semmiféle nukleáris vagy hasonló jellegű berendezés nem üzemel a közelben…
Nem gondolkozhattam ezen sokáig, mert a program végre elkészült a hanglelet szűrésével. Kitakarította belőle a vijjogó hangot, ahogy vártam, de igazából nem is erre voltam kíváncsi. Megkerestem a képkonvertáló gombot s rákattintottam.
Egy hatalmas, piszkossárga víztükör jelent meg a képernyőmön, majd emelkedett a kamera, s elém tárult egy gigantikus gát pormarta betonfala. Ismerősnek tűnt, túlontúl ismerősnek… De a neve csak akkor ugrott be, mikor megjelentek a zöld vonalak, pókhálóként befonták a hatalmas betontámokat, ismeretlen, furcsa jelek villantak mellettük, majd vastag, vörös egyenesek vájtak bele a képbe.
Asszuán.


A helikopter egyre jobban pörgött, a vijjogó hang majd’ szétszaggatta a dobhártyámat, közben Karsay özvegyének radiométere is – egy ormótlan, nehéz, égett zsírszagot árasztó nehéz lábas a nyakamban – visítozott, lent az asszuáni gát romja közt őrjöngött a Nílus, az egyik betontömbön Mende állt a gyűrűzött hangok diagramjaival és a fejét próbálta eltakarni a perzselő napsugarak elől. Ujjaim elfehéredtek, ahogy ülésem karfájába kapaszkodtam, de jól tudtam, hogy minden hiába, végem, megsütött a sugárzás, s most még a helikopter is lezuhan, de legalább én nyertem, nem tudtak időben elkapni, felállítottam a kis átjátszó antennát, koncentráltam a sugárnyalábot s mikor a bombázók a nap felé szálltak, átjátszottam nekik a bemért gát adatait, soha nem buktam volna le, ha az a nyavalyás amcsi csaj nem vesz észre és nem kezd el sikoltozni, soha, de így helikoptert kellett értem küldeni és azt meg eltalálták, zuhanunk, zuhanunk, Mende is lekuporodik a hülye diagrammjai alá, mintha azok megvédenék, pedig még értelmük sincsen, egyre közelebb a romok közt zubogó Nílus, közelebb és…

Három óra.
Rettentően fájt a fejem. A nyakam is elfeküdtem.
Megdörzsöltem a halántékaimat. Micsoda marhaságokat álmodom össze, ha bekávézom, ahelyett, hogy időben lefeküdnék… A mosott rongy hozzám képest a fittség világbajnoka lehetne… Pedig nem is aludhattam olyan sokat, még a monitor sem kapcsolt ki, csak a képernyővédő ugróegere bóklászik a sivatagban rajta. Aludtam… Aki ilyeneket álmodik, az nem alszik, az csak kínlódik.
Megragadtam a szék támláját, hogy felálljak, s Rea mellé botorkálva megpróbáljak pihenni is valamit reggelig. Úgy éreztem, hogy kiesnek alólam a lábaim, mindig ilyen rosszul voltam, ha hirtelen ébredtem fel kevés alvás után. Kicsit meg is tántorodtam a hirtelen mozdulattól, oldalra kellett lépnem, hogy ne essek el. Valami megzörrent a lábam alatt.
Mende papírja. Ami alá a gát romjai közt akart bújni. Akarom mondani, amit összelekvározott a palacsintájával s én még nem dobtam ki, mert ahhoz előbb ki kellene ürítenem a papírkosaramat, ahhoz meg eddig nem volt hangulatom. Szóval Mende lekváros hullámgörbéi. Amik megugranak a napkitörésekkor, utána meg visszaállnak.
Visszaállnak?
Egyszeriben kitisztult a fejem. Visszaállnak? És ez még nem tűnt fel senkinek? És nekem miért csak most? Visszaállnak?
Izgalomtól remegő kézzel ültem vissza a székemre, s magam elé terítettem Mende papírját. Igen, ez nem csak az “új” hangok számát mutatta, hanem a HangHáz zajszintjét is, vagyis a bent keringő hangok összességét, ami szintén hullámzott, a hullámeffektusoknak megfelelően, de a napkitörések elmúltával drámai módon esett a szint, s ezt nem értettük, ezért akarnak Mendéék is “gyűrűzni”… De hogy az nem tűnt fel eddig senkinek, hogy a HangHáz azért HangHáz, mert a csőrendszerben megmaradnak a hangok, nem úgy, mint mondjuk ebben a szobában, ahol ha ordítok egyet, emelkedik a zajszint, majd ha nem ordítok többet, elmúlik! Az elképzelhető, hogy a napkitörések valahogy bezavarnak, vagy a mikrofonokba, vagy a csőrendszerbe, elvére egy csomó más mindent is zavarnak, de ha egyszer bekerülnek azok a hangok, akkor azok ott maradnak vagy száz évig, nem tűnnek el a hangforrás megszűntével! Épp ezért zártuk le az egész épületet a hangszigetelő kupolával, hogy a mai kor hangjai ne zavarjanak a régiek elemzésében. Nem tűnhetnek el csak úgy hangok egy pillanat alatt! És ez miért csak nekem jut eszembe, ráadásul ilyenkor, egy holdkóros álom után?
Kéne még egy kávé…


Rea továbbra is nyugodtan aludt, ki tudja, mit álmodott, kis orra néha úgy mozgott, mint egy nyuszié. Én pedig egy újabb adag feketével gubbasztottam a gép előtt és próbáltam terelgetni a gondolataimat, amik úgy áradtak, mint a leomlott asszuáni gát romjain átcsörtető Nílus.
Valami vagy valaki kivesz hangokat a Házból. És ha kivesz, akkor be is tehet. Az, hogy ez mindig napkitöréskor történik, lehet azért, mert a napkitörés teszi be az új hangokat, amiben nem hiszek, az is lehet, hogy a napkitörések idejére időzíti a betevést/kivételt, ki tudja miért, így talán nem annyira feltűnő, vagyis…
Valami kommunikáció folyik az orrunk előtt és nekünk fel sem tűnt.
Csak azt tudjuk, hogy valami rejtélyes módon keringenek a hangok, és fogalmunk sincs arról, honnan veszik az energiát.
És a intézet körül sokkal magasabb a sugárszint. Na jó, nem sokkal, de radiofóbiás mértékkel mérve sokkal. De ez nem is meglepő, a HangHázra sokkal jellemzőbbek a finom, apró rezdülések, energiaértékek, hangerősségek, mint a nagyok. És bemennek hangok, kijönnek, és valami vijjog bennük, és ha kiszedjük a vijjogást és átkonvertáljuk Karsay programjával, akkor épületek képei bukkannak elő, mindenféle vektorokkal.
Épületek képei…
Pár kattintással ellenőriztem a dátumokat. Egy külön mappában megvolt minden, amit Karsay gépéről lementettem, az asszuáni képet hordozó hangleletet azon is megtaláltam. Ezen már meg sem lepődtem. Karsay is átszűrte, méghozzá két nappal a gátszakadás előtt. Két napra rá megrepedtek a betontámok és a Nílus ledöntötte a gátat. Az első jelentések éjfél után értek el hozzánk, ezt Reától tudom, mert ő is egy csomó anyagot fordított róla. Karsayt pedig aznap éjszaka kettő előtt lőtték le a biztonságiak.
Kezdtem furcsán érezni magam. Talán a fáradság, a buta mód lehajtott kávék, vagy a fejemben lüktető fájdalom… Ezért ment volna neki Karsay a HangHáznak? Meglátta a gát képét a hangleletben, utána meg a katasztrófát a tévében, s ennyire kiakadt volna? Vagy… arra gondolt, hogy valami köze van a kettőnek egymáshoz? Karsay nem arról volt híres, hogy hirtelen felindulásból meggondolatlan tetteket követett volna el. De tényleg, mik ezek a képek? Az ép gát, az erőmű, s még ki tudja, mi, át kellene nézni a leleteket, vagy megnézni Karsay mappáját, szerintem már kiszűrt egy jó párat. Megjelennek, vijjognak, eltűnnek…
És leomlik egy gát.
Mint az álmomban. Annyira életszerűnek tűnt.
Bemértem a gátat és a Nap segítségével álcázva átküldtem az adatokat a bombázóknak. Akárcsak Mende játékjában, az Intruderben, vagy miben. És a gát…
Valami kommunikáció… Adatok be, majd ki, közben napkitörés, emelkedik a sugárszint, így még a legérzékenyebb műszereknek sem tűnik fel a forgalom, egy egész intézet figyeli a HangHázat és senkinek sem esik le…
Hirtelen összeálltak az apró mozaikok, a hátamon végigfutott a hideg. Kezdtem megérteni, mi is történt Karsayval.
Fejembe újult erővel hasított bele a fájdalom, torkomat valami tehetetlen félelem szorongatta, mint mikor fogadásból elmentem ejtőernyőzni, s tudtam, hogy ki kell ugrani, mégsem mertem sehogy sem…
Azt kívántam, hogy bárcsak ez is még álom lenne, de tartottam tőle, hogy ez hiú ábránd csupán.


Bátorítást keresve óvatosan leültem Rea mellé, aki az igazak álmát aludta s igencsak csodálkozott volna, ha tudja, én még mindig nem alszom, sőt…
Oké, gondoljuk végig nyugodtan. Azt hiszem, tudom, mi történt Karsayval. Átszűrte a leleteket, nyilván nem csak ezt az egyet, és úgy találta, hogy van valami összefüggés a leletekbe beleszőtt képek és a mostanában történt katasztrófák között. Volt egy pár, azt meg kell hagyni, bár igazából csak az asszuáni esetet kapta fel a sajtó, a többi megmaradt egy kis hírnek az esti híradó végén. Ráadásul ezek a hangok felbukkannak, majd eltűnnek, eddig azt hittük, hogy a hanghullámokra vonatkozó törvények szerint, bár voltak jócskán szabálytalanságok. De hát nem egy nagy szabálytalanság ez az egész HangHáz? Évtizedekig keringő hangok, mint valami rossz kísértethistória, de kísértet persze nincs egy szál se. Bár igaz, azt az öreg éjszakai portást, aki valamikor a nagyapám idejében felfigyelt a hangokra, először idegszanatóriumba utalták… És ebben a furcsa házban különböző stratégiai épületek, objektumok képei keringenek hangokba csomagolva – meg kell jegyeznem, olyan hangokba, amiknek az égvilágon semmi közük hozzájuk. Ráadásul mindenféle vonalakkal, mint az a célkereszt, amit Mende játékában teszek rá a bemért képekre… Hát ez is az lenne?
Nem, teljesen meg vagyok hülyülve… Kimerülten ledőltem Rea mellé. Persze, hogy hülyeség, de azért gondoljuk végig. Nem lehet, mert először is ez rettentően bonyolult. Ezernyi módja van, hogy titkosítva adatokat játszunk át, különben is, ezek a képek olyanok, amiket egy turista is simán el tud készíteni és e-mailben hazaküldeni, a földi informatikai rendszer tökéletesen alkalmas arra, hogy képeket küldözgessünk, nem egy ilyen hang…
És ha nem a Földön belül?
Jaj, ne…
De, de, vigyük végig, ha már belekezdtünk…
Mint az Intruder… Bemérjük a célokat, elraktározzuk, majd ha alkalmas az idő, álcázva átjátszuk a csapásmérő erőknek… A HangHáz nagyon jól tárolja a hangokat, sőt, még egy külön intézet is épült azért, hogy óvja őket… Amikor pedig napkitörés van, s elnyomja a műszereket, lezajlanak a tranzakciók… Ha közvetlen módon sugároznák fel, akkor előbb-utóbb tutira kiszúrnák, ma már annyira kiépült a lehallgató hálózat a második hidegháború és a terroristák miatt, hogy egy kézi adó-vevőn nem lehet diszkréten tárgyalni. Így viszont lehet. Kimegy a kép, s utána…
Ez túl logikus ahhoz, hogy igaz legyen. Aludni kellene már.
Persze ott van még a kérdés, hogy hogyan is csinálják? Mert akkor ezek szerint ők keringettetik a hangokat, egy rakás ballasztot a pár információhordozóért, s mi aztán hiába keressük, ennyi erővel az ókorban is vizsgálhatták volna a nukleáris energia mibenlétét, korszakok választanak el attól, hogy megértsük. Nem is beszélve arról, hogyan robbantották fel a gátat.
De kik?
Hát ez az…
Karsay is rájöhetett minderre, de nem állt neki bogozgatni a gordiuszi csomót, egyszerűen csak el akarta vágni, szétzúzni a csőrendszert és tönkretenni az átjátszást. Talán a gátszakadás képei borították ki; mindenesetre nem sok értelme volt az egésznek. Sokkal jobb módszerek is vannak ahhoz, hogy hazavágjuk…
Hazavágjuk?
Lassan kezdett leesni, mibe is tenyereltem bele. Akárkik is állnak emögött, földiek, kormányok, terroristák vagy valamik-valakik odakintről, én hozzájuk képest… Karsay, a szobatudós magára vette az emberiség hőse, megmentője szerepet, szét akarta zúzni az átjátszót. És ha sikerült volna neki? Mit mondott volna? Elhitték volna neki? Hagyták volna, hogy elmondja egyáltalán? És ha az egész intézet mögött azok állnak, akik… Hiszen nem olyan nehéz rájönni, elég, ha valami rémleni kezd és összeáll a kép. HangHáz… Ha teszem azt, belopakodom a szervizalagútba, ahova Mende is bevihette az amcsi csajt, s onnan felgyújtom az egészet… Meg tudom csinálni, biztos vagyok benne, de utána? Hogy nem tapsolnának nekem, az biztos. Nem, nem, ez nem az én asztalom. Sőt: nekem ehhez semmi közöm.
Kutató vagyok, fiatal házas, előttem az élet.
Nem vagyok hős.
Karsay talán az volt. Mire ment vele?
Én gyáva vagyok. Mondjuk így.
- Édes… - szólalt meg mellettem halkan Rea. Összerezzentem, mint aki valami rémisztőt lát. Meglepett. – Te nem alszol?
- Ö… de – feleltem tétován. – Csak… felébresztett a tévé. Nem kapcsoltuk ki.
- Még mindig van műsor? Hány óra? – pislogott nagyokat bedagadt szemeivel.
- Nem tudom. Éjfél után valahogy – kászálódtam ki az ágyból. A készülékhez mentem, ahol a CNN tudósítója hadart valami szörnyű balesetről, ami egy nukleáris reaktorban történt Arizonában. Nem néztem oda, úgy kapcsoltam ki. Agyamban őrülten dörömböltek a gondolatok és a félelmek.
- Valami hülye katasztrófafilm – vetettem oda Reának, majd bebújtam mellé. – Gondolom, nem érdekel.
- Elég nekem a valóság is – sóhajtotta álmosan Rea, majd megpuszilta az arcomat. – Aludj, szívem.
- Jó éjt – pusziltam vissza. Holnap letörlök mindent a gépről, a papírokat is elégetem. És elfelejtek mindent. Mindent. És keresek másik állást. És nem kapcsolom be a tévét. Nem olvasok újságot. Engem hagyjanak békén. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá.
Fejemre húztam a takarót és aludni próbáltam, de tartottam tőle, hogy agyam tekervényeiben még évtizedekig fognak keringeni a hangok s a beléjük kódolt képek.


2003-08-17
 

Hangház kritika 

A bejegyzés trackback címe:

https://szabosandor.blog.hu/api/trackback/id/tr801434788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása