Csepregi Tamás: Szintetikus álom Tuan kiadó, 2009 263 oldal Itt megrendelhető. Mit beszéljek mellé, ez egy korrekt módon megírt könyv. Se több, se kevesebb, és ez nem csak a felhozatalhoz képest jó dolog, de önmagában is. Nyilván nem fogja minden új SF kiadvány megváltani, vagy akár csak megrengetni a világot, de ha azt a – nem is olyan könnyű – minimumot hozza, hogy amit vállal, azt teljesíti, akkor én már elégedett vagyok. Csepregi Tamás novelláskötet-regénye pedig ilyen. A CP (cyberpunk, kiberpunk, és egyéb névváltozatai) nem foglal el túlzottan jelentős helyet az életemben, olvasottságom is elég kicsi a téren. Az egyik első ilyesmi egy „Kibermacák” (vagy hasonló) című írás volt egy Cherubion antológiában, hát, inkább lépjünk tovább... Szintén ebben a sorozatban találkoztam még Richard Hell egy regényével és novellájával (Ars Una, Álmod is tudom), ezek már jóval komolyabb művek voltak, a szerző mégis hamar kiesett a kiadó csapatából és azóta egész más területen fut be karriert. Meg persze próbálkoztam Gibsonnal is, most is ott figyel a polcomon a Szukits -féle féltégla, de bevallom férfiasan, már kétszer kiesett a kezemből. Harmadszorra viszont menni fog, ígérem. Ja, és volt Hiperballada is, állítólag az is CP pozitív.

Lényeg a lényeg, a CP-hez még annyit sem értek, mint a SF-hez úgy általában, szóval könnyen lehet, hogy a Szintetikus álom a létező összes klisét a lehető legsablonosabb módon írta meg, nem tudom, de annyira nem is érdekel. A kötetet önmagában nézve számomra nagyon egyben volt. Itt-ott éreztem pózokat, amik még nekem is rémlettek máshonnan, meg a kötelező gyakorlatoknak a szerepe is kimerült sokszor az elengedhetetlen komor hangulat megfestésében, de a CP az CP. Napszemüveg, eső, keleti kaja. A XXI. század vége felé járunk, Budapesten, amit most Pest-Buda Agglomerátum Rt.-nek hívnak, posztjárványos világ, kínaiak, szintetikus mindenek, céges mindenhatóság, tehát a szokásos alapanyag, ezúttal hazai formára gyúrva. Lehet azt mondani, hogy igazából bárhol máshol is játszódhatnának a történetek, max. a neveket kellene kicserélni, talán még igaz is lenne, de sose értettem azt, hogy ha van egy magyar szerző, aki olyan regényt/történetet ír, ami akárhol játszódhatna, akkor miért nem teszi ezt automatikusan magyar helyszínre. Szerencsére már túlestünk azon az időszakon, ahol az SF-ben a magyar szál csak a Dévényi-féle humorkodással volt elképzelhető, ma már nem kell extra és nagyon súlyos indokokat csatasorba állítani ahhoz, ha valaki a jövő (vagy alternatív egyéb kor) hazai ízeivel akar foglalkozni. (Mármint akadnak olyan kiadók, ahol nem kell.) Egyébként Gáspár András mondta az egyik író-olvasó találkozóján, hogy a Vogel-történeteket is megírhatta volna valami külföldi helyszínen, de akkor ma már a kutya se emlékezne rájuk. A Szintetikus álomból valószínűleg nem lesz olyan kultuszkönyv, mint a Kiálts farkast-ból, de ennek ellenére szerintem nagyon jól tette a szerző, hogy nem mozdult ki fővárosunk kies falai közül, még akkor is, ha a hazai vonatkozás inkább csak színesítő elem. Ez így a természetes.

Regény vagy novellafüzér? Úgy tudom, hogy a Zsoldos-díj zsűrije befogadta regénynek, ami akár érdekes kérdéseket is felvethet a „mi a regény nekik” témában, ismerve az előzményeket, de ez most mellékszál, majd pampogok máshol a pályán kívülről. Legyek következetlen: szerintem jól tette, mert ez a kötet egyben szemlélve egész más képet ad, mintha kiragadnánk valamelyik novelláját. A történeteket nem csak a közös világ és pár közös szereplő kapcsolja össze, hanem van egy laza ív is, ami szép fokozatosan kirajzolódik, majd a végén teljesen kifeszül, bár azért egy regény szerkezetétől messze áll. Személyes perverzióm, hogy pont szeretem az ilyen megoldásokat is, sokszor úgy érzem, hogy többet el lehet mondani egy szorosabban összefűzött történetfüzérrel, mint egy überprofin szerkesztett, dekára kiszámolt regénnyel. Olvasóként szeretek barangolni a kitalált világokban, benézni olyan sarkokba is, amik kimaradnának, ha a szerző végighajszolna az általa kitalált történetíven. A novellafüzérbe beleférnek a kis hangulatfestő írások is (amire a Szintetikus álomban is látunk példát), egyes szereplők rövidebb ideig ugyan, de jobban a fókuszba kerülhetnek, lehet ellenpontozni, és még számtalan egyéb lehetőség nyílik, ha nincs annyira megkötve a szerző keze. Épp ezért nem is emelnék ki külön írást, írásokat. Az eleje kicsit lassan indul be, emlékszem, az első novellát könyvtárban olvastam és annyira nem győzött meg, hogy folytattam volna a kötetet, de később, mikor saját példányhoz jutottam, a következő írások már beszippantottak a világba. (Szintén oldalszál, de a kötet egy „kocsis” példány volt, vagyis az autóban tartottam és olyankor vettem elő, amikor valami miatt várnom kellett fél órát-egy órát, ilyen helyzetekre pont ideális egy novelláskötet.)

A karakterek is élnek annyira, amennyire egy ilyen műben élniük kell, a kétdimenziós figurák is a helyükön vannak és nem akarják átvenni a plasztikusok helyét (ezt a szokást szintén nem ártana szélesebb körben elterjeszteni), a jelenetek ritmusa is a legtöbb helyen jó, néhány novella felütése pedig kifejezetten erős – még egy érv amellett, hogy miért jobb egy ilyen szerkezetű kötet, mint egy átlagos regény. Mindent egybevetve - meg a keretes szerkesztésnek is adva – a Szintetikus álom egy korrekt módon megírt könyv, soha rosszabbat egy első kötetes szerzőtől, sőt, a hazai SF kiadványoktól sem, a következő Csepregi kötetet sem fogom kihagyni.