2024 nyarán megjelent a Géza - Gyevicsa nagyúr című regényem és ezzel lezártam az Árpád vére sorozatom 5+1 kötetből álló első ciklusát. Hat évig írtam, évi egy nagyobb kötet, szerettem írni, de nem bántam, hogy lekerekítettem és fordulhatok valami más felé. A kérdés csak az volt, mi legyen ez a valami más?
Több tervem is volt. Mivel hobbiíró vagyok, nincs publikálási kényszerem, az Árpád-vére ciklust sem azért írtam ilyen (viszonylag) fegyelmezetten, mert a kiadó ostorral fenyegetett volna, hanem mert várták az olvasók és megígértem a könyvheti megjelenéseket, ígérni meg olyat szeretek, amit be is tartok. Ezt követve 2025-re nem is ígértem semmit és élveztem, hogy nincs határidő, nincs “kényszer”. Elkezdtem foglalkozni Karacs Teréz életével, ami tökéletesen lefedte a “valami mást”, vezérek, csaták, középkori események helyett egy viszonylag ismeretlen reformkori értelmiség család egyszerű, de mégis nemzedékeket, nemzetet formáló története alakulgatott. Itt már levéltári, még publikálatlan forrásokat is kellett (kell még) használnom és műkedvelő történészként nagy élmény volt cérnakesztyűben a regényhősöm eredeti levelét kezemben tartani, kézírását bogarászni.
Körülbelül a kézirat feléig jutottam, amikor kicsit elfáradtam benne, illetve esedékes lett egy újabb levéltárlátogatás Debrecenbe. De egy másik regényötlet is kezdett esedékessé válni: egy (talán öt, hat éve született?) projekt Schmöltz Margittal II. Lajos és Mária királyné közös éveiről, amiben én a király, Margit a királyné szemszögét írná. A Mohácsi csata évfordulójára terveztük eredetleg és 2025-öt jelöltük meg, hogy akkor már mindenképp neki kell látni. A nekilátás első szakasza az olvasás: elkezdtem regényíró szemmel foglalkozni a korabeli forrásokkal és a korszakról, személyekről szóló történelmi munkákkal. Közben egyébként a kiadóm is kérdezte, lesz-e valami jövőre, de nem tudtam mit mondani, egy témát is feldobtak, de az nem ragadott meg. Sőt, egy másik kiadónál is szóba került egy másik téma, de végül az is parkolópályára került - mindkét esetben leginkább miattam, mert hobbiíróként ahhoz tartom magam, hogy kell a szikra is, hogy nekilássak.
December elején az 1521-es eseményeket (amikor is a közös regényünk kezdődik) nézegettem és felfigyeltem Nándorfehérvár elvesztésére. Jó, persze, tudtam korábban is, hogy elveszett, de a részleteket nem ismertem és valami egészen másféle eseménysorra gondoltam. De ahogy utánanéztem jobban, a királyi pár regényének mellékeseményéből hirtelen előlépett főeseménnyé: egy hosszú, kemény és nem kevés hősiességet felmutató küzdelemmé, ami viszonylag jól dokumentált, részleteiben mégis ismeretlen. Megérintettek az emberi sorsok és megcsapott az a kontraszt, ami a hátország, a királyság vezetőinek és a Nándorfehérvár sorsukra hagyott védőiek hozzáállásában megmutatkozott. Pár óra alatt felvázoltam egy regénytervet és elküldtem a Goldbook szerkesztőjének, majd a zöld lámpát megkapva lendületben maradtam. Kérdés volt, meg tudom-e írni úgy, hogy könyvhétre kijöjjön, ezt nem is ígértem, de végül sikerült. Összecsapni nem szeretem az írásaimat, de itt egyrészt adta magát az események megtörtént menete, másrészt nagyon jól megírt forrásmunkákat használhattam és elkapott a “flow”: váratlanul írtam egy könyvet.
Hát így történt. Most pedig a “Nekünk Mohács” munkacímmel futó királyi történeten dolgozunk, ami az első társszerzős regényem és szintén egy érdekes történet, minden szempontból.
