Megjelent: Új Galaxis 9, időutazás-pályázat

- Nem semmi – csóválta meg a fejét a karbantartó. - Láttál már ilyet?
Kun Ede közelebb lépett az éjszakai viharban kicsavarodott fához. Valóban furcsa látvány volt: a szél nem egyszerűen kitörte a nem is olyan vékony törzset, hanem egy több méterese szakaszon szabályosan csigavonalat csavart bele, s úgy fektette a földre. A karbantartók egy láncfűrésszel éppen feldarabolták, hogy el tudják szállítani.
- Jól elkapta – értett egyet Ede. - Le kellene fényképezni.
A fűrész átvágta a törzset, s a levágott tuskó odébbgurult. Ede leguggolt mellé.
- Tisztára úgy néz ki, mintha még az évgyűrűi is összekeveredtek volna – mondta.
- A fűrész miatt lehet – vont vállat a karbantartó, majd újra fölpörgette a gépet. Ede az órájára nézett, majd sietős léptekkel az iskola felé indult. Valószínűleg a fűrész zaja miatt nem hallotta meg, hogy már több perce becsöngettek.

Beszaladt a tanáriba a naplóért és a könyveiért. Már kifelé tartott, mikor az igazgatóhelyettesi utána szóltak.
- Ede, van egy perced?
- Annyi még van – fordult vissza.
- Tegnap este érkezett egy új gyerek az osztályodba.
- Tegnap este? - csodálkozott Ede. - Kicsit furcsa időpont a beiratkozáshoz.
- Egy félárva fiú – magyarázta az igazgatóhelyettes. - Az édesanyja küldött faxot, amiben kérte azt, hogy vegyük át év közben. A legnagyobb vihar közepén ért be a vonata, csoda, hogy nem fújta el a szél...
- És már bent ül?
- Ha talált magának helyet, akkor igen. A törzslapba majd be kell írnod, meg az eddigi jegyei is hamarosan megérkeznek majd.
- Nagyszerű – mosolygott kissé kényszeredetten Ede. - Azt szeretem az osztályomban, hogy mindig történik valami...


Az új fiú egyelőre nem csinált semmi galibát. Vékony, inas gyerek volt, hullámos haját hátrafésült, s már a bajsza is kezdett kiütközni. Értelmesnek tűnt a tekintete, látszott rajta, hogy igyekszik figyelemmel követni mindent. Ez csupa pozitív vonás lett volna Ede számára, de óvatosságra intette az a tény, hogy az új fiúnak év közben kellett iskolát váltania. De majd kiderül, mit alkot: hagy induljon tiszta lappal. Ha nem idevaló, akkor úgyis nagyon hamar telerondítja majd...
Óra után váltott vele pár szót, bemutatkozott, majd megbeszélt a fiúval egy találkozót délután a könyvtárban. Addig meg kikérdezte az osztálya megbízhatóbb tagjait róla. Sokat nem tudott meg, csak a becenevét: Tempe. A rendes neve egyébként Kovács Zénó volt. A diákigazolványa szerint egész pontosan Kovács I. Zénó.





- Miért pont a Csokonait választottad? - szegezte neki rögtön a kérdést, amikor leültek beszélgetni.
- Nem én választottam – felelte a gyerek. Tetszett Edének, hogy bátran állja a tekintetét.
- Hát ki?
- Édesanyám. - Kevesen használják ma ezt a szót, jutott egyből Ede eszébe. - Azt mondta, van valami régi családi kapcsolat ezzel a sulival.
- Micsoda?
- Azt nem mondta. Biztos valami nagypapám unokatestvére járt ide annak idején.
- Vagy annak a szomszédja – tette hozzá Ede.
- Vagy a szomszédjának az ismerőse – vigyorgott Tempe.
Ede kinyitotta a naplót, gyors pillantást vetett a fiú alig félórája beírt adataira.
- De azért ismered ezt az iskolát, nem? - kérdezte. - Legalább egy kicsit?
- Pár dolgot tudok – ismerte el a fiú. - Mire gondol?
- A névadót ismered, ugye? Tanultatok róla?
- Olvastam róla egy könyvet – felelte a fiú. - Meg verseit is. Itt ez kötelező?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó – rázta a fejét Ede. - Bár lesz néhány plusz óra, amikor vele foglalkoztok, mondjuk a könyvtárban. Inkább a szellemiség... érted ezt a szót?
- Persze.
- Értékeljük, ha valaki kreatív, ha gondolkodik, igyekszünk családias körülményeket teremteni. Van egy Csokonai idézet a bejárat mögötti szélfogóban, azt olvasd majd el... A másik, legalább ilyen fontos dolog pedig az, hogy egyházi gimnázium vagyunk. Lesz olyan órád, ami eddig nem volt, heti kettő hittan, meg néhány egyéb gyülekezeti alkalom. Természetesen nem kötelező hinni ezekben a dolgokban, mert azt nem lehet kötelezővé tenni, de nagyon komolyan elvárjuk, hogy tartsd tiszteletben őket. Amiben egyébként semmi különös nincs, a mindenkori művelt és érett ember ismérve, hogy a tőle eltérő gondolkodásmódokat is tiszteletben tartja.
- Igen – értett egyet a fiú.
Hamar végeztek, Ede kérdezgetett még ezt-azt, majd megkönnyebbülten állapította meg, hogy talán nem került újabb púp a hátára ezzel a Tempével, vagy kivel.


- Okos gyerek ez az új fiú – jegyezte meg a magyartanár.
- Igen? - mormolta Ede a jegyzetfüzete fölé hajolva.
- Nagyon jó hozzászólásai voltak az óra anyagához, sőt, úgy vettem észre, hogy elég sokféle könyvet olvasott is.
- És viselkedni tud? - érdeklődött Ede.
- Persze, semmi gond nem volt vele. Miért, történt valami?
- Nem... - ingatta a fejét Ede. - Csak ha okos is, meg jó is, meg minden, akkor miért váltott iskolát év közben, ráadásul ilyen messzire?
- Nem hogy örülnél, hogy jött valaki az osztályodba – nevetett Edén a magyartanár. - Kicsit lehetnél pozitívabb is...


Az egyik nagyszünetben az iskolaújság főszerkesztője kereste meg. Eleven, nagyhangú lány volt, sokszor beszélték meg Edével az újság dolgait, mert nem túl sokan segítettek neki benne.
- Na, mi a helyzet? - kérdezte Ede.
- Lenne egy kérdésem a versrovattal kapcsolatban – mutatott egy papírt a lány. - Két vers is jött a maradék fél oldalra, s nem tudom, melyiket válasszam.
- Na nézzük... - vette el tőle a lapot Ede. Gyorsan átfutotta a verseket, az ilyen írásokból mindig akad bőven egy iskolai laphoz, csak éppen alig olvassa el valaki az írójukon kívül. Ede azon vette észre magát, hogy tátva marad a szája.
- Ezt ki írta? - kérdezte harmadik átolvasás után. - Nagyon jó versek.
- Ezért nem tudok dönteni – bólintott a lány.
- De ki írta? Nincs alatta név.
- Így dobták be a szerkesztőségi ládába névtelenül.
- Pedig ilyen versek még egy felnőttnek is a dicsőségre válnának... Szerintem rakjuk bele mindkettőt.
- Nincs annyi hely, csak egynek. Most egész sok anyag összejött...
- Mutasd a tervezetet... - Látta, hogy ott van a lánynál az újság mappája is. - Na nézzük... Dobd ki annak a Tufay lánynak a versét, minden újságban van egy tőle, de senki sem olvassa, még talán ő se..
- Ki fog akadni, s nem küld több verset...
- Nagy csapás lesz ez mindannyiunk számára – vigyorgott Ede. - De persze te döntesz...


Az újság végül a két verssel s a Tufay lány nélkül jelent meg, s meglepő módon még a diákok közt is beszédtéma lett az egyik vers, ami egy tanárról szólt, egyfajta paródiaként, de valahogy mégsem bántóan. Nagyon jó vers volt, messze felülmúlta egy iskolaújság színvonalát. A tanári karban is találgaták, ki lehet a rejtélyes versíró, a főszerkesztő viszont nem volt hajlandó kiadni a mappájából a kéziratot. Ede is átnézte a szekrényében tárolt dolgozatokat, de nem talált olyat, ami hasonlított volna arra a kézírásra, amire emlékezett – persze nem emlékezett pontosan, hiszen nem nézte olyan sokáig a verseket, s akkor sem a betűk formájára figyelt. Nehéz ügy, de ez legyen a legnagyobb gondjuk...


- Az új gyerek majd jelentkezik nálad – vetette oda Edének a tesitanár, miközben elrohant mellette órára.
- Miért? - érdeklődött Ede, de nem kapott választ. Nagyszerű... Kíváncsi volt, hogy mi történhetett, bár tisztában volt azzal, hogy semmi pozitív, ha egyszer így vezetik be a dolgot...
Tempe valóban megkereste tanítás után, mikor hóna alatt a szétszakadás szélén tengődő táskájával az ebédlő felé indult. A fiú kezében ott volt az ellenőrzője, egy szépen becsomagolt, alig gyűrt példány, ami ritkaságnak számít a fiúellenőrzők között.
- Tanár úr, beszélhetnénk pár szót? - kérdezte.
- Ebédeltél már? - kérdezett vissza Ede.
- Még nem.
- Akkor gyere, kísérj el!
Egy darabig szótlanul ballagtak az iskola főépületét és az ebédlőt összekötő hosszú sétányon, körülöttük az ősi park fái susogtak. A domb alatti tónál pár kisebb fiú rohangált s ordítozott, az egyik padon pedig egy pár üldögélt, már amennyire ilyen messziről ki lehetett venni.
- Szóval? - törte meg a csendet végül Ede.
- Olyan dolog történt, ami legutóbb Mózessel esett meg – közölte a fiú.
- Mózessel? - Edének az egyik tizedikes lány jutott eszébe, akinek ez volt a családi neve, s fogalma sem volt, hogy milyen dolog eshetett meg vele legutóbb. Úgy tudta, nem az a fajta, akivel csak úgy megesnek dolgok... - Hogy érted?
- Hát... a testnevelő tanár úr látott egy bokrot, ami füstölt, de nem égett el.
- Ja, hogy az a Mózes! - esett le Edének. - Most ezt nem értem, próbáld érthetőbben megfogalmazni.
- Cigiztünk egy bokor mögött és lebuktunk.
- Ó... - Ede nem tehetett róla, nevetnie kellett. - Így valóban nem hangzik olyan szépen. Szóval cigizel.
- Néhanapján.
Tudtam, hogy gond lesz ezzel a gyerekkel, állapította meg bosszankodva Ede.
- Ismertettem veled röviden a házirendet, amiben benne van, hogy ez tilos, ugye?
- Természetesen, tanár úr.
- Akkor..?
Tempe lehajtotta a fejét, majd összeszedte magát, s nyíltan az osztályfőnökére nézett.
- Nincs rá mentségem, tanár úr.
Ede nagyot sóhajtott.
- Ezt utálom a legjobban az egész munkámban – közölte Tempével. - Te csinálsz hülyeséget, más buktat le, s mégis én vagyok a szemét, amiért beírom az osztályfőnökit.
- Egyáltalán nem gondolom, hogy ez szemétség lenne a tanár úr részéről – biztosította róla a fiú. Ede felhúzta a szemöldökét – nem tudta eldönteni, hogy szemtelenségnek vagy a helyzet érett kezelésének tudja be a gyerek szavait. Vagy mindkettőnek... Elvette tőle az ellenőrzőt s leült a sétány legközelebbi padjára. Toll mindig volt nála. Kinyitotta a kis könyvet, hogy a megfelelő helyre beírja a megfelelő szavakat, de az első oldalnál, ahova az iskola nevét, címét és a tanárokat írják be, megakadt.
Ez a kézírás...
Megnézte alaposan, közel emelve a szeméhez. Emlékezett pár betűre, a tipikus „m”-re, meg az épp csak jelzésként odapöttyintett „i”-re... Igen, ez az.
- Valami baj van, tanár úr? - kérdezte Tempe.
- Nem, semmi... - Letette az ellenőrzőt, kinyitotta a táskáját, s előhúzta belőle a iskolaújság egy megviselt példányát. Kinyitotta a két névtelen versnél, s Tempe orra alá dugta.
- Ezeket te írtad? - kérdezte.
- Miből gondolja a tanár úr? - kérdezett vissza a fiú.
- Láttam a versek kéziratát. Ugyanaz az írás, mint amivel beírtad az ellenőrződbe az adataidat. Te írtad őket?
A fiú lassan bólintott. Ede felállt s a fiú mellé lépett.
- Nagyon jó versek, Zénó! Nagyon tehetséges vagy. Miért nem adtad hozzá a nevedet? Helyből tudnék mondani tucatnyi rendszeresen publikáló mai magyar költőt, aki örülne, ha ilyet tudna írni, de soha nem fog!
- Nem is tudom... - meredt valahova a távolba Tempe. - Hirtelen ötlet volt, hogy nem írtam oda a nevem. Nem akartam, hogy esetleg bajom legyen belőlük. Az a tanáros...
- A fél tanári kar hangosan röhögött rajta, öreg! - gesztikulált hevesen Ede. - A fenébe ezzel a hülyeséggel... - Elrakta a tollát, s beírás nélkül visszaadta az ellenőrzőt. - Vedd úgy, hogy szóbeli figyelmeztetést kaptál. Helyette azt kérném, hogy írj egy verset a cigarettáról. Valami olyat, amit csak te tudsz. Mint az a tanáros volt. Hogy megmondod a véleményed, de mégsem durva, bántó, hanem találó – pont az olvasó szeme közé. Érted a feladatot?
- Persze – bólintott Tempe. - Amúgy ügyeletes vagyok a kollégiumban, s majd a provizorok hozzák el az ebédemet.
- Mindegy – legyintett Ede. - Várom a verset.
- Meglesz, tanár úr – ígérte a fiú.

Másnap reggel, áhítat előtt az iskola főbejáratánál várta a fiú.
- Jó reggelt, tanár úr! - köszöntötte, s egy papírlapot nyújtott át neki. - A vers, amit kért.
- Ó, ilyen gyorsan? - mosolygott Ede. - Hamarosan elolvasom, de most sietnünk kell, mindjárt csöngetnek...
A tanáriban ledobta a cuccait, a verset farzsebébe csúsztatta, majd felsietett a díszterembe, áhítatra. A zsebében lapuló papírlap azonban nem hagyta nyugodni, s az éneklés közben lopva előszedte s gyorsan elolvasta, három versszak volt az egész.
De milyen három versszak!
Áldás után zúdult kifelé a diákság a két ajtón keresztül, Ede ott állt köztük s Tempét kereste a tanulók közt, de nem látta. Megállított az osztyályából pár embert, egyik sem tudott róla, arra tippeltek, hogy másik osztályhoz ülhetett. Ez elméletileg tilos volt, de gyakorlatilag gyakran előfordult, főleg, ha valaki kicsit később érkezett. Érdekes, hol lehet?
Akkor látta csak újra, amikor a tanáriból kilépve, naplóval a hóna alatt ballagott órára a hetedikesekhez. Hallotta, hogy nyílik a főbejárat vastag ajtaja, majd a szélfogó üvegajtaja is, s belohol rajta Tempe, kipirult arccal, majd hármasával szedve a lépcsőfokokat eltűnik az osztálytermük felé. Mikor Ede az ajtó elé ért, mintha enyhe bagószagot érzett volna... Az ügyeletesekre nézett.
- Felírtátok? - kérdezte.
- Tempe már hét előtt itt volt – felelte az egyik ügyeletes.
- Nem baj, írjátok be későnek!
Ede megcsóválta a fejét. Jól fenéken kellene billenteni az ilyeneket.

Ami viszont még jobban felmérgesítette, az a következő héten rendezett istentiszteleten történt. A kollégiumi csoportok be voltak osztva, hogy melyiknek melyik este kell elmennie az egész héten át tartó evangélizációs sorozat alkalmaira, Ede osztályának csoportja a szerdát kapta. A gimnáziumtól indultak, Ede gondosan ellenőrizte az övéit, hogy megvan-e mindenki. Megvolt, még Tempe is. Majd a már besötétedett utcákon átvonultak a kivilágított templomhoz s részt vettek a félórás istentiszteleten. Ede közben folyamatosan nézegette a gyerekeit, hogy bírnak-e magukkal, persze nem volt semmi gond. Hacsak az nem, hogy Tempét megint csak nem látta sehol. Biztos felült a karzatra. Mindenesetre a záróének után szinte rohant a főbejárathoz, hogy senki se mehessen ki anélkül, hogy ő látná. Ott szobrozott végig, és Tempét nem látta kimenni, vagyis nem volt ott istentiszteleten. Hát akkor hol a csudában...
Akkor akadt ki teljesen, amikor visszaértek az iskolához, s a fiú hogy-hogy-nem ott jött a többiek között. Ede biztos volt benne, hogy ha rákérdez, több tanú is lesz, aki bizonygatja majd, hogy ott ült mellettük, sőt, talán még az igehirdetés tartalmát is el tudja majd mondani neki.
Jól fenéken kellene billenteni az ilyeneket.


A farsangi bál hetében ismét csak Tempétől volt hangos az iskola, a szó legjobb értelmében. Kijött az iskolaújság újabb száma, ezúttal négy K. I. Z. aláírású verssel, köztük az Ede ihlette cigarettással (oda is volt írva a cím alá: „K.E. - nek”), egy „vezércikkel”, ami a kollégiumi szilenciumok megreformálásával foglalkozott, szerzője „Tempe”. A cikket engedélyeztetni kellett az igazgatóval is, aki hümmögött ugyan egy sort, de végül rábólintott, mindössze két mondatot húzott alá, hogy finomítsanak rajta egy kicsit. Végül az összes kollégiumi nevelő erről beszélt, a többség nem a legkedvesebb módon – bár az volt az idegesítő, hogy érezték, sok igazság van a cikkben. Majd elérkezett a farsangi bál, ahol Ede osztálya egy jelenetet adott elő Tempe írásában, rendezésével és főszereplésével, fergeteges sikert aratva s első helyezést érve el. Később kiderült, hogy a második és harmadik helyezett produkciót is Tempe dobta össze a két osztálynak. Egyértelművé vált, hogy új sztár született az iskolában: Tempe, azaz az isteni Zénó, nyolcadiktól lefelé minden lány belé volt szerelmes, kilencediktől fölfelé pedig minden második. És persze ette őket a sárga irigység a Julcsa miatt, akibe viszont Tempe volt szerelmes.
Ede napról-napra feszültebben szemlélete az eseményeket.


A félévi osztályozó értekezlet is váratlanul nevelési értekezletté alakult át, amikor Kovács I. Zénóhoz értek. Ede kint ült a tanári kar előtt, s igyekezett a lehet legmonotabb hangon olvasni a neveket és a javasolt magatartás és szorgalom jegyeket. Amikor Tempéhez ért, szinte megsűrűsödött a csend az amúgy mindig kicsit zúgó teremben, s érezte, hogy minden szem rá szegeződik.
- Kovács I. Zénó... szorgalom jeles, magatartás jó... Kreisch Béla... szorgalom...
- Álljunk csak meg! - szólt közbe hirtelen a kémiatanár. - Hallhatnánk még egyszer Zénó jegyeit?
Ede megismételte.
- Én a négyest nem támogatom – mondta egyből valaki. Több helyről is helyeslő mormogás hallatszott.
- Mi a javaslat? - szólt közbe az igazgató.
- Hármas – hallatszott az egybehangzó vélemény többfelől is.
- Csak egy beírása van – jegyezte meg Ede.- Dohányzásért. Egyszer hibázhat mindenki.
Mikor kimondta, rájött, hogy maga sem gondolja komolyan, amit beszél. De talán ennyit megérdemel Tempe. Bár nem biztos...
- Lehetne több is – közölte a testnevelő tanár. - Csak nem írtad be.
- A házirend lehetőséget ad méltányosság gyakorlására – védekezett Ede.
A méltányosság szó vörös posztóként hatott, mert majdnem mindenkinek akad egy-egy kis története arról, hogy mennyire érdemli meg Tempe a méltányosságot. A nevelőtanárok beszámoltak róla, hogy a szilenciumokról rendszeresen késik, betegségre hivatkozva, igazolása persze mindig van, de olyat szerezni nem nagy kunszt manapság szerezni. Szünetekben rendszeresen kint járkál a parkban, ami nem tilos, de rettentő bagószaga van utána, a bentmaradós hétvégeken gyakorlatilag egyszer sem volt még templomban, ilyen-olyan indokkal. Több tanár beszámolt arról, hogy szeret órákon vitatkozni, néha nem is mindig tisztelettudó hangnemben, de a legjobb története a hitoktatónak volt: őt egyesen megkérte arra, hogy ne kelljen hittant tanulnia, mert úgysem lesz rá később szüksége.
Ede jobbra pillantott, ahol az igazgató ült, s meglepetésére mosolyt látott bujkálni a főnöke szája szélén. Intett, hogy csöndet kér. Minden szem kíváncsian szegeződött rá.
- Azt hiszem, rövidre is zárhatjuk ezt a dolgot egy szavazással – emelkedett szólásra. - Jó és változó, ez a két jegy merült fel. Ki szavaz a jóra?
Senki sem emelte fel a kezét, még Ede sem. A „változó”-nál is sokan tartózkodtak. Ede kiradírozta a ceruztást négyest a naplóban, s tollal beírta helyett a hármast, majd a szorgalom ötöst is átjavította négyesre, mert a két jegy között nem lehet két jegy különbség.
- Pedig nagyon okos fiú – szólalt meg a magyartanár. - Annyi könyvet olvasott, ami szerintem még nekünk is becsületünkre vált volna. Milyen az átlaga?
- Az egyik legjobb az osztályban – felelte Ede. - 4,8.
- A magatartás jegy miatt nem lehet jeles a szorgalma – jegyezte meg az igazgató.
- Én ezt értem – bólintott a magyartanár. - Csak sajnálom, hogy egy ilyen jó eszű, tehetséges fiú így... elkallódik. Pedig ha ki tudna bontakozni...
- Na még csak az hiányzik, hogy kibontakozzon... - dörmögött közbe valaki. Majdnem mindenki nevetett.
- Valóban nagyon tehetséges fiú – értett egyet az igazgató is. - Nem csak okos, de el is tudja adni magát, népszerű, jóval több van benne, mint a kortársai többségében. Szerintem az lehet a gond, hogy az iskolai követelmények nem kötik le az energiáit, játszva megtanulja a leckéket, látja az összefüggéseket, s alig kell hozzá a fenekét koptatnia. Beszélgettem vele párszor, elmondta őszintén, hogy ezért nagy teher neki a szilencium. Ki kellene találni, hogyan köthetné le a fölösleges energiáit értelmes módon, hogyan adhatnánk neki olyan kihívást, amihez valóban fel kellene kötnie a gatyáját. Erre kérném a kollégákat is, hogy ha van valamilyen ötletük, akkor osszák meg Zénó osztályfőnkével, Ede tanár úrral... Na, akkor menjünk tovább, mi van azzal a Kreisch gyerekkel...?


A következő bennmaradós hétvégén Ede meghívta magához ebédre Tempét, az ebédrevalót az egyik tanárnő készítette el őket, nem akarta olyannal traktálni a fiút, amit maga számára szokott összeütni. Tempe kicsit tartózkodóan fogadta a meghívást, de mikor a megbeszélt időpontban beállított a lakására, már mosolygott. Ede körbevezette az apró legénylakásban, Tempe különösen a könyvespolcoknál időzött sokat, kérdezgetett, mesélt, két könyvet szeretett volna kölcsön is kérni, de Ede csak az egyikbe egyezett bele, a másikat, majd ha visszahozta.
- Persze – bólintott Tempe. - Nekem is lenyúlták már egy csomó könyvemet.
- Na gyere, menjünk enni – indítványozta Ede.
Miután végeztek s egész jól belemerültek a beszélgetésbe erről-arról, Ede elérkezettnek látta az időt, hogy rátérjen a lényegre.
- Azért hívtalak meg igazából, mert lenne számodra egy ajánlatom – nézett a fiúra. - Egy komoly dolog, amit nem nagyon szoktak diára bízni, de azt mindketten tudjuk, hogy nem vagy egy átlagos diák.
Tempe kíváncsian várta a folytatást.
- Régóta szeretnénk már színjátszócsoportot a gimnáziumban – mondta Ede. - Érdeklődés is lenne, meg hely is, meg pénz is, a legszükségesebbekre, persze... Csak éppen nincs, aki vezesse. A magyartanárok próbálkoztak, de valami miatt nem sikerült, legutóbb az én nyakamba akarták varni, de én meg egyszerűen nem érek rá, így is tele vagyok túlórával. De a farsangi bálon eszembe jutott egy ötlet: mi lenne, ha nem tanár vezetné? Elvégre ehhez nem kell tanári diploma, hanem inkább tehetség, karizma... Rád gondoltam.
Tempe csodálkozva nézett rá.
- Megbeszéltem az igazgatóval is, s támogatja az ötletet. Persze csak ha vállalod... Nem lesz kis feladat, gyakorlatilag a semmiből kell építkezned... de biztos vagyok benne, hogy jelentkezőben nem lesz hiány, termet adunk, időpontot egyeztetünk, amiben kell, segítünk... Mit szólsz?
- Hát... nem is tudom – ingatta a fejét Tempe. - Ez...
- Nem hoztam volna elő a dolgot, ha nem tudnád megcsinálni – közölte Ede.
Tempe még mindig nem tűnt túl lelkesnek.
- Ez legalább heti egy alkalom, de inkább kettő... - jegyezte meg. - Így is olyan kevés a kimenőidőm...
- Ezt is megbeszéltem az illetékesekkel – felelte egyből Ede. - A próbák napjain teljes szabaszilós lehetsz. Ami egyébként az átlagod alapján is meglenne, ha nem lennének állandóan a koleszos ügyeid, s miatta a szabadsziló megvonása...
- Hát... jó – egyezett bele végül Tempe. - De nem ígérhetek semmit. Ha nem fog menni...
- Menni fog – bíztatta Ede. - Ha meg nem, akkor mi van? Az a jó a te korodban, hogy bátran próbálkozhatsz, s ha nem sikerül, akkor sem dől össze semmi. Ezt irigylem is tőled, megmondom őszintén...


Tempe belevetette magát a munkába. A magyartanár meg is jegyezte, hogy „ez a gyerek vagy sehogy sem csinál valamit, vagy minden erejével”... Március elejére kész volt egy félórás előadás, egy humoros versösszeállítás Csokonai költeményeiből, tökéletesen alkalmas arra, hogy két kisbusznyi szereplővel nyakukba vegyék a környéket s az előadással népszerűsítsék az iskolát. Az igazgató nagyon elégedett volt, Ede kevésbé, mert egyre több kolléga morgott a fiúra folyamatosan – a szereplők sokszor a színjátszásra hivatkozva nem készültek rendesen órákra, volt, hogy egy órát is késtek a kollégista szereplők szilóról, ráadásul mindenféle pletykák keringtek az iskolában arról, hogy milyen dolgok is folynak azokon a próbákon, ahol nincs tanár. Márpedig jó pár ilyen próba volt, Ede eleinte bejárt, majd mikor látta, hogy Tempe ért a dologhoz, lassan elmaradozott. Mikor kérdőre vonták, hogy miért nincs felügyelet minden próbán, kicsit indulatosabban válaszolt a szokottnál:
- Ha ott dekkolok minden alkalmon, amikor próbálnak, akkor annyi erővel én is vezethetném a színjátszócsoportot! Miért nem ültök be ti?
A kollégái egymásra néztek.
- Te tudod, hogy miket művelnek, amikor nem vagy ott? - kérdezte a kémiatanár.
- Hallottam pletykákat – bólintott mérgesen Ede. - Semmi sincs belőlük bizonyítva. És ha az eredményeiket nézzük...
Látták, hogy nem lehet vele tárgyalni, így inkább legyintettek s otthagyták. Ede a fogát csikorgatta mérgében. Legszívesebben kitörölte volna az életéből ezt a gyereket; ha sokkal rosszabb lenne, vagy sokkal kevésbé tehetséges, sokkal könnyebb lenne minden.


Két nap múlva szóltak neki, hogy a nagyszünetben jöjjön az igazgatói irodába.
- Miért? - kérdezte.
- Mert most már minden bizonyítva van – hangzott a válasz.
- Tempe?
A kérdés feleslegesnek bizonyult.


A nagyszünet rövidnek tűnt, de annál kínosabban. Az amúgy barátságos irodában ott ült az igazgató, a kollégiumvezető, két nevelőtanár, Ede, mint osztálynfőnök, s velük szemben ott állt borzasan s bevérzett szemekkel Tempe.
Csak egy előzetes kihallgatás volt, még semmiről sem született döntés. Mindössze annyi történt, hogy a tegnap délutáni próbára véletlenül benyitott az éppen hazafelé igyekvő nevelőtanár, s érdekes dolgokat tapasztalt. Az asztalon félig kiürült borosüvegek álltak, az egyik sarokban egy kisebb csoport fiú cigarettázott, a másikban két pár csókolózott, Tempe pedig a zongora tetején állva egy tanárt parodizált éppen. A riasztott többi nevelő elkobzott néhány telefont is, amiket hasonló tevékenységek fényképei és rövid videói rejtőztek, a kollégiumi eljárás során pedig elég érdekes vallomások születtek. S mindennek az origójában Tempe állt, vagyis most már csak Kovács I. Zénó, akit Ede javasolt a színjátszócsoport vezetésére.
Zénó legalább nem tagadott semmit, bár volt egy gyenge próbálkozása, miszerint egy modern diákéletről szóló darabot próbáltak éppen. De szerencsére nem ragaszkodott ehhez a verzióhoz sokáig, tartott tőle, hogy körberöhögik a tanárok.
Miután az igazgató intett a fiúnak, hogy menjen ki, majd értesítik, mi lesz vele, fáradt tekintettel nézett végig a kollegáin.
- Nos? - kérdezte. - Javaslat?
- Fegyelmi tárgyalás, eltávolítás – vágta rá egyből a nevelőtanár.
- Osztályfőnök úr?
- Nem tudom – sóhajtotta Ede. - Az én hibámnak érzem... elvégre én... Azt hiszem, ez az én személyes kudarcom.
- Most nem erről van szó – rázta a fejét a kollégium igazgatója. - Hanem hogy mit tegyünk vele.
- A próbákat a mai naptól megszüntetjük – határozott az igazgató. - De a fegyelmit egyelőre nem hívnám össze... Maradjunk igazgatói figyelmeztetésnél, nem csak Tempe esetén.
Jól fog mutatni az igazgatói dicséretek mellett, amit a szereplésért kaptak, állapította meg keserűen Ede. A maga részéről úgy érezte, hogy végzett a Tempével kapcsolatos reményeivel. Több esélyt nem kap. Nem érdemli meg.


Beszélt pár jól bevált informátorával, hogy lenyomozza Tempe egyéb dolgait. Maga sem gondolta volna, hogy mennyi minden össze fog jönni, Tempének nem csak „rajongói” és népszerűsége volt, hanem irigyei is akadtak bőven. Ede eleinte utálta magát azért, amit csinál, de végül azzal indokolta meg, hogy ő minden segítséget és lehetőséget megadott Tempének, de ha ezt csak arra használta fel a fiatalember, hogy belerondítson az osztályfőnöke munkájába, akkor viselje a következményeket. S eddig még senki sem húzta sokáig, aki Edével szórakozni kezdett...
Kis cetlikre írta az infókat. Megtudta, milyen módszerekkel húzta ki magát a templomlátogatások alól, hogyan falaztak neki a barátai az áhítatokon, melyik orvossal íratja a kamu betegségigazolásokat, s az iváson s dohányzáson kívül mi egyebeket művelek még a próbákon, nem egyszer azután, hogy Ede megnézte az első fél órát, majd elment.
Azt is megtudta, hogy Tempe ki van rá akadva, úgy gondolja, hogy Ede személyes bosszúja az, hogy lebuktak, s persze nagy ívben tesz arra, hogy igazgatóit kapott, s példája nyomán a többi szereplő se veszi komolyan a fegyelmi fokozatot. Na persze... de ha ő így akarja...
De a legfájóbb pont egy rövid kis video volt, amit infrán töltöttek át a mobiljára – ezen Tempe őt, az „orrszájfőnökét” parodizálta. Pedig Tempének van a legnagyobb orra az egész osztályban...
Életemben nem ért még ekkora kudarc, mint ezzel a Tempével, állapította meg keserűen Ede.


Következő hét elején érkezett egy meghívó a nevére, a Hajdúsági Kulturális Egylet küldte, meghívták egy két hónap múlva rendezendő Csokonai-emlékkonferenciára, s felkérték egy előadásra is, a költő fiatalkorával kapcsolatban. Régebben publikált ugyan pár cikket kisebb honismereti lapokban, de úgy érezte, hogy helyből azért nem tud ilyen előadást tartani, bár természetesen megtisztelőnek érezte a feladatot. Az egyik szünetben beszaladt a könyvtárba, s kivett három életrajzot is, a változatosság kedvéért mindhárom köteten ugyanaz az arckép virított, bár mi mást lehetne egy életrajzra tenni...
Mikor végzett az utolsó órával, táskáját a hóna alá csapta, s elindult hazafelé. A kollégium igazgatója csatlakozott hozzá a folyosón, beszélgetni kezdett. A parkon, a domboldalon levezető út helyett a gesztenyesorral beültetett főtéren mentek inkább keresztül, mert a tegnapi ónos eső miatt nem akarták a meredek sétányt kockáztatni. Mikor az ifjúsági kávézó elé értek, hirtelen kivágódott az ajtó s kizúdultak rajta a kipirult arcú színjátszók, Tempével egyetemben. Mikor meglátták Edét és a kollégiumi igazgatót, egy emberként kapták ki a szájukból a cigarettát s tapostak rá. A mozdulatban kevés rémület volt, de annál több kivagyi szemtelenség.
Ede mérgesen nézett Tempe szemébe.
- Még mindig nem sikerült felfogni, hogy tilos a dohányzás? - förmedt rá.
- Elnézést, tanár úr – nézett vissza dacosan a fiú. - De itt bent a kávézóban csak a tizennyolc éven aluliaknak van megtiltva a dohányzás, s én már betöltöttem ezt az életkort. Nagykorú vagyok.
- Úgy? - vörösödött el Ede. - Akkor a kedves felnőtt fiatalember odáig is eljuthatna, hogy annak az iskolának a házirendje arra is vonatkozik, aki történetesen elmúlt tizennyolc éves! Már csak azért is, mert a mellékelt ábra is mutatja, hogy holmi tizennyolc évnek semmi, de semmi köze nincs a felnőttséghez.
Tempe erre összehúzta magát s lesütötte a szemét. Néma csönd telepedett közéjük, zavaróan néma.
- Most mit csinálsz? - kérdezte Ede.
- Éretlen tacskó vagyok, tanár úr – felelte Tempe, tekintetét továbbra is a földre szegezve. - Nem vagyok méltó arra, hogy felnőtt emberek szemébe nézzek...
A többi fiú halkan, de azért hallhatóan kuncogott. Ede érezte, hogy a dühtől megremeg a lába.
- Ennek következménye lesz! - fenyegette meg ujjával a földre bámuló fiút, majd a kollégiumigazgatóval együtt otthagyta az egész társaságot.
- Elképesztő – jegyezte meg a kollégája. - Legszívesebben felpofoztam volna.
- Mondasz valamit – morogta Ede, majd a telefonjáért nyúlt. - Most rögtön felhívom a főnököt.
Még be sem ütötte a számot, hátuk mögött felhangzott nyerítő-kamaszos hangon egy ének, amiről köztudott volt, hogy Ede kedvenc éneke. Ede úgy érezte, hogy menten megpukkad, de már nem fordult vissza. Füléhez emelte a telefont.
Másnap reggel már minden érintett megkapta az idézést a fegyelmi tárgyalásra, s senki sem kételkedett benne, hogy mi lesz az eredmény.


A tárgyalás előtti estén Ede kínjában, hogy ne mindig azon a Zénó gyereken járjon az agya, nekiült a Csokonai életrajzoknak, hogy megírja az előadása vázlatát. Sikerült egész jól elterelnie a gondolatait. Azon gondolkozott, hogy vajon mit szólna hozzá a közönsége, ha kifejtené azt a véleményét, hogy a „víg poéta” mai nyelven szólva egy „lúzer” volt. Ugyanis miután kicsapatta magát a védelmet, egzisztenciát s előbb-utóbb sok lehetőséget adó debreceni Kollégiumból, csak kétségbeesett s reménytelen vesszőfutás volt az élete, míg ha kicsit kiegyezett volna az egyáltalán nem betarthatatlan szabályokkal, nem csak nagy költő, de normális életvitelű, boldog ember is lehetett volna, aki esetleg többet is él, mint huszonyegynéhány év...
Hirtelen gyanús lett neki valami. Zavartan, remegő ujjakkal kereste ki a Bertók-féle életrajzból azt a részt, ahol Csokonai a nagyerdei énekéssel végleg magára haragítja egykori pártfogóját, Szilágyi professzort.
- Ilyen nincs – suttogta. Becsukta a könyvet, s sokáig nézte a fedőlapon látható fekete-fehér arcképet. Az a jellegzetes nagy orr... A serkenő bajusz... Előszedte az asztalfiókból a pár hete készült osztályképet. Az az orr... Ha adunk még hozzá pár évet, leveszünk róla pár kilót, hogy kiütközzenek az arccsontjai... kicsit hosszabbra vesszük a haját.
- De... hogy?
Még soha sem remegtek annyira a kezei, mint mikor beütötte a mobiljába a kollégium számát.
- Tempe ott van? - szegezte neki a kérdést az ügyeletes nevelőnek.
- Ki?
- Kovács Zénó. Az a bajkeverő, tudod...
- Persze, hogy itt van. Hol lenne?
- Pár percen belül ott vagyok, majd engedjetek be!
- Mert szerinted kizárnánk? - nevetett az ügyeletes.
Gyorsan magára kapta a kabátját, a sálat ki se szedte a zsebéből, de mikor kilépett az utcára, egyből a nyakára tekerte, erős, metsző szél gyötörte a várost. A széllel birkózva sietett át a kollégiumhoz. Az ügyeletestől egyből Tempe felől érdeklődött.
- Épp most vitte le a kukát – felelték neki. - Itt bent megvár...
Kirohant az udvarra. A kukát általában azért szokták levinni, hogy cigizzenek közben, bár akadtak kétségei, hogy ebben a szélben rá tudnak-e gyújtani. A vihar közben egyre erősebb lett, pár kósza hópehely is kavargott a lámpák fényében. A kukát vivő fiúk már jöttek visszafelé, jól ki lehetett venni Tempe sziluettjét.
- Hé! - kiáltott nekik oda Ede. Elindult feléjük. Alig tett pár lépést, mikor valami földöntúli recsegés harsogta túl a szél zúgását, s a múltkor kidőlt fa párja egyenesen a fiúkra dőlt.
- Te jó ég! - suttogta Ede. A kolesz ablakaira csapott: - Gyertek, segítsetek!
A kidőlt törzshöz rohant. Hárman vitték a kukát, abból ketten teljesen sértetlenül, bár némileg sokkos állapotban állt a járdán. Tempe és a kuka hiányzott.
- Hol van? - ordított rájuk Ede. - Hol?
A fiúk a lábuk előtt heverő fa törzsére mutattak. Ede a telefonjáért nyúlt s a mentőket hívta, majd a tűzoltókat. Alig negyed óra alatt kiértek, addig a koleszosokkal emelőket rögtönöztek mindenféle rudakból és csövekből. A darabokra tört kukát hamar megtalálták. Tempe viszont eltűnt.

Az igazgatóhelyettes a könyvtárban talált rá Edére.
- Ehhez mit szólsz? - rakott két papírt Ede elé.
- Mik ezek? - kérdezte Ede.
- Egy levél az okmányirodától, egy másik a rendőrségtől. A fiú igazolványszáma nem takar semmit. Nem létezik. A rendőrök pedig kimentek arra a címre, amit nekünk a beíratkozáskor megadott, de olyan utca nincs arrafelé. Ilyet még nem láttam...
- Én nem csodálkozom ezen – vont vállat Ede. - Magunkon csodálkozom, de azon nagyon. Nagyon-nagyon...
- Ezt hogy érted?
Ede a kezében tartott könyvre bökött, ott is két sorra, a Bertók-féle életrajz záró versére:

„És mindenki vallja:
Csokonai él!”

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte az igazgatóhelyettes.
- Semmit – ingatta a fejét Ede. - Tényleg semmit. Lényegtelen.
Becsukta a könyvet s visszatette a polcra.

2006.01.14.