(fejezet egy készülő regényből)

3.

Emese

Visszaemlékezem a téli hónapokra,

Az északi szélre és a három láb magas hóra:

Öreg vagyok immár, a hideget nehezen bírom,

Hogyan viselhetném el hát a hosszú éjszakákat?

(Po Csü-ji kínai költő (772-846): Búcsú a nemezsátortól és a kályhától)

A szíve már odaért a vezéri szállásra, így nem engedte, hogy a menet tábort verjen az este közeledtével. Űzte, hajtotta őket: reggel már Ügyek mellett akart ébredni.

Figyelte a velük tartó bők tekintetét, amikor másodszor és harmadszor is közölte velük a döntését. A férfiak komor tekintete Álmosét kereste, fia pedig határozottan bólintott, megerősítve anyja szavait. Ő érti, miért mondom. Senki más nem értette: sem ember, sem állat. A lovaik csodálkozva, majd ellenkezve feszültek a hajtóik akaratának, végül kelletlenül léptettek tovább és feküdtek bele a hámba; az éjszaka pedig körülölelte őket. A fürkészek, az oldalt védő lövők némelyike fáklyát gyújtott és a pusztán vándorló csillagokként mentek előre, mígnem a távolban felsejlettek a tarján szállás őrtüzei és az eléjük siető őrök árnyékai.

Az égi szekér rúdja már éjfélre fordult, mire nagy zörgéssel, nyögéssel bevonultak a téli szállás gerendaházai és megfogyatkozott nemezházai közé. Kiverték az álmot mindenki szeméből. Sok lövő fegyverre kapva került elő, azt hitték, valaki igen merészen rácsapott tarján népére. Emese büszkén figyelte a fiát, amint körbelovagolta őket és mindenkit üdvözölt, megnyugtatott és másnapra híreket és áldásokat ígért nekik és minden egyebet, amit a szent halom mellől és a hosszú útról a törzs válogatott népe hozni szokott. A lovászok és a málha mellé osztott szolganép ízes szitkozódásokkal látott neki a lovak leszerszámozásának és ellátásának, a szekerek lepakolásának. Hajnal hasad majd, mire végeznek és már kezdhetik is a következő nap teendőit. Az éjszaka harmatozni kezdő hűvösét csak az érezte, akinek nem osztottak dolgot.

Emese összehúzta magán a prémes szegélyű köpenyét, ahogy az érkezésükre összeverődött népségen átvágott a vezéri nemezház felé. Az ajtólap előtt őrködő lövők óvatos mosollyal köszöntötték, majd visszahajtották utána a lapot, ahogy belépett.

Bent az ősök tüzének fénye már várt rá. Csak azok maradtak odabent, akik Ügyek vezért vigyázták: egy ölében fokost nyugtató testőr a bejárat mellett és két szolgalány a vezér derékaljánál. A testőr kicsit megemelkedett, hogy meghajthassa magát a hirtelen megjelent úrasszony felé, a két szolgáló pedig sietve az asszonyok oldalának sötét sarkába húzódott, a nagy római faláda és a zsákok mellé, amiben az ezüstedényeiket tartották.

Emese leoldotta magáról a köpenyét, majd lassan letérdelt a férje mellé. Ügyek vezér nem aludt: árnyéklelke távol járt, a szellemek között, talán az égig érő fa ágain hágott felfelé, de testétől nem szakadt el teljesen. Háta mögé összetekert prémeket halmoztak, feje alá puha szövettekercset igazítottak. Ügyek néha ide-oda fordította az arcát, szája mozgott, halk szavakat szólt, halkakat ebben a világban. Néha még a kezét is felemelte, lelökve a hasára terített bundát és mintha tartani akart volna valamit, vagy az ujjaival mutatni. Emese visszahajtotta rá a bundát, majd gyengéden megfogta a kezét és óvatosan a férjéhez bújt. Megcsókolta a hideg, nyirkos arcát, hátrasimított pár csapzott, ősz tincset ráncos homlokáról. Az ősök tüzének fényében Ügyek vezér feje olyannak tűnt, mint egy vékony bőrrel borított koponya. Emese hagyta elhomályosulni a látását és ez a koponya mintha arannyá változott volna: arannyá, a királyok fémévé, Ügyek vérének joga szerint.

Igéző szavakat suttogott a férje fülébe, hogy visszacsalogassa az árnyéklelkét. Tudta, hogy hosszú útról kell visszatérnie és nem szabad sürgetni; kivárta, amit ki kellett várnia.

– Én vagyok az – fordította maga felé Ügyek arcát, mikor a férfi kinyitotta a szemét. Zavartan pislogott rá, egy pillanatra megfeszültek az izmai, de még egy asszony ereje is elég volt, hogy lefogja. Végül Emesére mosolygott.

– Hát te vagy – suttogta. Emese közelebb hajolt és megcsókolta az arcát mindkét oldalról. – Féltem, hogy már nem térsz vissza időben.

– Nap atya illatát érzem rajtad – mondta Emese.

– Kint ültem, míg az Atya odakint járt. Lábra álltam és kimentem.

– Hát megerősödtél.

Ügyek felnevetett, de a nevetése köhögésbe fúlt. Az egyik szolgáló kis habozás után megmozdult, melléjük térdelt és egy szürke kendővel megtörölte Ügyek vezér arcát. A kendőn sötét folt maradt utána.

– Látod, mennyire – csukta be a szemét Ügyek.

A szolgáló odébb húzódott.

– Levedi megszegte a szavát – közölte Emese. Ügyek nem mondott semmit, csak nehezen szedte a levegőt, talán sóhajtott. Emese megismételte: – Levedi megszegte a szavát. Megújította a csodafiú szarvas erejét és nem hirdette ki, hogy Álmosban is benne van. Új feleséget vett, Előd bő lányát és magot ültetett belé. Már gömbölyödik a hasa. Megalázott minket!

– Hát így tett – sóhajtotta végül Ügyek. Újra köhögnie kellett, a szolga újra mozdult. Emese elvette tőle a kendőt és türelmetlenül odébb hessegette a lányt.

– Mit mondasz erre? – kérdezte Emese.

– Mit mondhatnék? – kérdezte Ügyek. Valahova a távolba nézett. Talán a messzi napkeletre, ahonnan családja érkezett, királyok vérét és birodalmuk pusztulását hordozva. Talán magát látta, érett férfiként, erős, nemes harcosként, nép nélküli vezérként, akit a kazár kagánok egy kis magyar törzs legnemesebb lányához rendeltek. Talán a kis törzset látta, aminek új nevet adott, vezéri nevet, és megszaporította, megsokasította. Talán az égig érő fát látta, ahová már kívánkozott erősen és ahonnan most Emese visszarángatta asszonyi érintésével.

– Mit mondhatnék? – kérdezte újra Ügyek. – Ismerjük Levedi erejét és ismerjük a mienkét. Sötét szárnyakat láttál, mielőtt útra keltél. Hát jól láttad. De most fáradt vagyok.

Emese bólintott és átölelte az egykor erős testet. Becsukta a szemét és Ügyek vezért látta, amikor teljes fegyverzetben, csillogó vezéri díszekben bevonult a nemezházuk elé, ahol alig nővé érett lányként várta. Még a virágok illatát is érezte a hajában. Hogy csillogtak a díszek! Milyen kemény volt Ügyek vesszeje, ahogy először belé hatolt és asszonyává tette!

– Még egyszer be akarom fogadni a magodat – suttogta Ügyek fülébe. – Még egy fiút akarok szülni neked! Láttam…

– Mit láttál? – sóhajtotta a férje. Emese jobbja a vezér derekára vetett bunda alá csúszott, remélve, hogy a zsongó tavasz ereje immár visszaköltözött az öregedő testbe. – Fiút láttál még?

– Azt láttam… – mondta Emese és magában tudománnyal teli szavakat suttogott, életet és férfierőt igéző szavakat –, azt láttam, hogy már nem sokat jársz itt is és a szellemek között is. Azt láttam, hogy hamarosan csak odaát… De előtte még be akarom fogadni a magodat!

Ügyek becsukta a szemét és törődötten felsóhajtott.

***

– Nap atya mindenkire egyenlően árasztja a sugarait. Mindenkire árasztja, de nem mindenkinek a szívében lesz tőle fény. – Ügyek a folyó menti dombhát egyik fájának vetette a hátát és csukott szemén a zöld levelek árnyéka játszott. – De amikor meghal valaki és életében több volt a fény, mint a sötét, hát az az ember nem élt hiába.

– Egy kis pírt is látunk az arcodon, Ügyek vezér – jegyezte meg Hülek. Emese testvérbátyja ott ült mellettük vastag uszadékfán, amit a partról hoztak fel. – Nap atya visszacsalta beléd az életed, amit a tél szinte elvett. Vagy talán asszonyod visszatérése az oka?

Emese óvatosan elmosolyodott. Nem látok több tavaszt már benne. Álmos is ott ült édesapja mellett, könnyű, családi jelekkel hímzett kaftánban, ölében díszes veretű karddal. Varkocsai hátrakötötte és ezzel kiemelte szép ívű homlokát, társainál barnább bőrét. Anya gyönyörködött a fiában.

– Az asszonyok erőt öntenek a férfibe – jelentette ki Ügyek vezér. – De aztán ki is veszik belőle hamar.

Erre már többen felnevettek, fél szemmel az úrasszonyt lesve. Nem volt azt olyan könnyű kivenni. Emese velük nevetett és önkéntelenül is a hasára csúsztatta a kezét. Elkapta Hülek tekintetét is és tudta, hogy testvérbátyja is örülne újabb fiúknak. Fiúknak, akik nem csak megfogannak és megszületnek, de megérik a sokadik telet is és nagyra nőnek, mint Szovád és Kadocsa, akik most szintén könnyű kaftánban, de karddal az ölükben ültek atyjuk mellett itt kint, a kis Don partján. A folyó már kezdte visszaadni azokat a földeket, amiket tavasszal elárasztott, sár és vízzel, hallal teli laposokat hagyva maga után. Lassan visszahúzódott nyári medrébe, amit még egy gyermek is könnyűszerrel át tudott lőni. Kissé odébb lovakat itattak, hátrébb pár tized gyakorlatozott. A paták tompa dobogása és a tízfők kemény parancsszavai, a kürtösek jelei körülfonták a folyóparti fa hűsébe kiült vezetők beszélgetését.

A nevetés lassan elhalt és minden szem Ügyek vezérre szegeződött. A vezér szeretett a fénnyel teli Atyáról beszélni és tréfálkozni mielőtt rátért azokra a dolgokra, amiért összegyűltek. Mindig is így tett. De mikor a vonásai megkeményedtek, mindenki tudhatta, a vidám szavak ideje lejárt.

– Levedi szent vezér ígéret szavait szólta – törte meg végül a sűrűsödő csendet. – Vedd az íjad, Szovád!

Hülek kisebbik fia megfordult és leakasztotta a közeli bokor ágáról a tegzébe bújtatott íját. A fegyvert az ölébe fektette és megpendítette a húrját. A zengő hang távolra vitte őket, ahogy Szovád az ismert ének szavait kezdte mondani:

Besenyők népe tör ki a pusztából,

Kitör a pusztából ádáz nagy erővel,

Besenyők vezére lovagol a tömény¹ élén,

Erős tömény élén, vérre és zsákmányra vágyva!

Az íj húrját egyre erősebben, egyre gyorsabban pengette, megidézve a támadó had dübörgését, erejét. Emese számtalanszor hallotta már az éneket, de szíve mégis együtt kezdett dobogni az íj pendülésével. Szovádot figyelte. Mennyivel finomabb az arca, mint a bátyjáé. Mindig elcsodálkozott azon, hogy az azonos vérből, ugyanazon szülőktől származó gyermekek mennyire különbözőek tudnak lenni. Náluk is Álmos a napkeleti királyok vonásait viselte, szinte még jobban is, mint atyja, Ügyek, míg lányaik a tarján, hétmagyar nemesi vért mutatták erősen. Álmos erős volt, születésétől fogva erős, igen hamar elhagyták az óvónevét és hívni kezdték a valódin. Az előtte és utána született fivérei gyengék voltak és pár évet éltek csak. Ha még egyszer megfoganok, nem lehet így...

Besenyők népe, puszta ádáz…

Ügyek felemelte a kezét. Rég láttak tőle ennyire gyors, ennyire erőt sugárzó mozdulatot. Arca még annál is jobban kipirult, mint mikor az asszonyokról beszélt.

– Elég!

Szovád becsukta a száját és lefogta a rezgő íjhúrt.

– Elég – nézett rá szelídebben Ügyek. – Mind ismerjük az ének szavait. Csak az íjad pengesd!

Szovád bólintott és lassan pengetni kezdte.

– Kilovagoltunk – mondta lassan Ügyek vezér. Nem foglalkozott a szavak, a pengetés ritmusával. – A hétmagyar együtt kilovagolt. Jöttek népek a kagánoktól is. Még a fényes páncélú lovasai is. Míg déli véreinktől is jött egy század. Jászok az oldalunkon. Kabarok előttünk járva. Igen nagy sereg volt, sok had. Nem láttam még ekkorát. Talán nem is fogok. Levedi szent vezér vezette és jól vezette, igen jól. Átkeltünk a Donon, éjszaknak fordultunk és megütköztünk velük, az erdők lábainál. Nagy csata volt, erős verekedés. A kabarok szétfutottak. Megyer előretört, tarján a nyomában. Kürt-gyarmat rohamát nem állták a besenyők, megfutottak, ők meg utánuk. Levedi vezér oldalán nem maradt senki és az ellenség visszafordult. Hej, de visszafordult!

A sok beszéd mégis kifárasztotta. Ügyek elhallgatott, nehezen szedte a levegőt, majd köhögni kezdett; felköhögött vére baljós foltokat hintett kaftánja ujjára. Nehezen intett Álmosnak, aki gyorsan egy ezüstkancsót nyújtott felé, benne gyógyító füvekkel áztatott borral. Némán figyelték, ahogy az öreg vezér iszik, sovány, aszott bőrű torkán le-föl jár kiugró csutkája. Majd újra köhögnie kellett. Álmos gyorsan megragadta az ezüstkancsót, továbbadta, megtámasztotta atyja vállát. Végül Ügyek intett neki, hogy már jól van.

– Nekikmentek – folytatta rekedt, erőtlen hangon. – Levedi szent vezér századát elsodorták, elszakították a zömtől. Látták a zászlós jelét és a csodafiú szarvas vérét akarták. Zúgtak a kürtök. A besenyő lófarkas jelek körbetáncolták a szent vezér vörös zászlóját. Minden fegyver a szent vezért kereste. Két fia saját testével védte az atyját, halál adva és halált nyerve. Ekkor fordítottam tarján hadát arra. Hátranyomtuk a besenyőket. Nem volt irgalom, nem volt szánás. Átvágtuk magunkat a szent vezérig. Lándzsával vontunk falat köré. Megfordult a csata és az erdőbe futottak.

Újra felemelte a kezét. Szovád nem pendítette meg többé az íját.

– Ott ígérte meg nekem – mondta lassan Ügyek. – Ott, azon a magyar és besenyő vértől ázott földön. Két fiat vesztettem, Ügyek vezér, mondta. Két fiat vesztettem, de a szarvas állat ereje igen erős itt, az erdők lábánál. Nemes tettedért, Ügyek vezér, fiadat, Álmost fiammá fogadom. Fiammá fogadom, és ha férfivá érik és megáldom a csodafiú szarvas erejével!

Elhallgatott. Hallgatott vele együtt mindenki, mereven a dús, zöld füvet figyelték. A távolból a tizedek, a lovak zaja hallatszott, mintha a megidézett csata hangjai lennének.

– Ezt mondta Levedi szent vezér – zárta le végül a hallgatást Ügyek. – Álmos immár férfivá érett és nem kapta meg a csodafiú szarvas erejét. Jól van ez így?

Lassan végignézett mindenkin. Micsoda erő van a tekintetében! Emese büszke volt, hogy ennek a férfinek a felesége lett és fiút szülhetett neki. Nem törődött az elgyengült, vért köhögő testtel, sem az erőtlen hangú szavakkal. A tüzet figyelte, ami a napkeleti királyoktól származó vezér szeméből áradt és tudta, hogy ez a tűz elég lesz mindenre, ami előttük áll.

– Nem jól van ez így – jelentette ki fennhangon. Többen odakapták a tekintetüket, nem várták asszony szavát a férfiak erős hallgatásába törni. – Nem jól van ez így. És mivel Levedi vezér így tett, ami eddig köztünk és közte volt, immár az nem lesz.

Állta a férfiak tekintetét és egybefonta az övét Ügyek vezérévé.

– Immár az nem lesz – ismételte meg Emese.

***

Ahogy Nap atya túljutott a delelőn, Ügyek vezér elgyengült, elálmosodott: szolgáktól kísérve visszatért a vezéri nemezházba aludni és az égig érő fa ágait járni. Emese számára is lett volna hely és lett volna dolog a nemezház asszonyi oldalán, de úgy érezte, nem tudna most Ügyek elfogyó testével egy nemeztető alatt lenni. A férjem már szinte nem férfi, pedig én még asszony vagyok. Megigazította vállán a drága prémgallért és testőreitől kísérve körbejárta a szállást. Néhány nemesebb asszony csatlakozott hozzá, őket is kísérték a szolgáik, hamarosan egy kisebb had élén járta az útját. De még ez is jobb volt annál, mint odabent ülni, Ügyek szellemektől zavart szuszogását hallgatni és az ősök lángjait nézve arra gondolni, hogy hamarosan minden megváltozik. Nem az zavarta, ami az egykor erős vezérből lett. A fájdalom zavarta, az elvesztésének fájdalma, amivel még nem akart szembenézni. Senki sem kerülheti el a sorsát.

Az asszonyokat kurta kérdésekkel faggatta: családjukról, a nyári szállásokra kivonultakról, asszonyi dolgokról. Mikor egy-egy üres helyhez értek, ahol télidőben nemezház állt, az ottaniakról kérdezgetett, kiről mit tudtak. Többekről mondták, hogy az állatok előtt haddal vonultak ki, hogy kiterjesszék a tarján legelőket fentebb, a kis Don mentén, és napkelet felé, ahol szeverján nemzetségek laknak. Inkább őket nyomják odébb a megsokasodott jószág és nép miatt, mintsem a többi törzs módjára a hétmagyarok kijelölt gyepűin marakodjanak.

Hamar körüljárták az üressé vált szállást és Emese érezte, hogy a vére továbbra is nyughatatlan. Soha nem maradt ilyen sokáig a téli szálláson, mindenki tudta, hogy amikor itt az idő, menni kell, vinni kell a jószágot, fegyverrel kell járni a határt, hátrahagyni a bevetett földeket, amik nélkülük is termik, amit teremniük kell. Szolgáknak való dolog itt maradni a tél után is.

A szállást övező palánkfalon túl Hülek és Álmos lövői készülődtek. Mennyivel több élet van odakint. Emese maga is szívesen lóra kapott volna, hogy kiléptessen az útra készülő harcosok közé, figyelje, hogy rendezik a fegyvereiket, málháikat, hogyan mérik össze egymással az erejüket és legfőképpen azt, hogy Álmos hogyan jár köztük úgy, ahogy egy vezér jár, hogyan figyelik minden szavát, mozdulatát, de még tekintete villanását is. Van ennél szebb látvány egy anyának? De odakint a férfiak világa volt, idebent a nőké és öregeké.

Végül az egyik gerendaház oldalában telepedett le, a többi asszony köré, a szolgák kicsit odébb és néhány gyermeket figyeltek, akik bokacsontokkal játszottak. Emese nem ismerte azt a játékot, amivel elfoglalták magukat, miközben az asszonyokkal beszélgetett, próbálta kitalálni, hogy mi alapján lépnek az apró csontocsákkal előre, mit jelentenek a dobások, amiket szinte követhetetlen gyorsasággal olvasnak meg és alkalmaznak a pálcákkal kijelölt pályán. Nemrégiben még Álmos is csontokkal játszott.

Most pedig…

Elege lett az asszonyokból, az üres, szomorú szállásból és abból, hogy el van zárva onnan, ahol történik valami. Váratlanul, még a szavát is félbehagyva lábra állt és megigazította a vállán a ruháját. A többi asszony zavartan felpattant, látta, hogy riadt tekintetek keresik egymást.

– Maradjatok itt – mondta nekik, de ugyanúgy állva maradt mindenki. – Maradjatok itt! Visszamegyek a tüzem mellé.

– Láttál valamit? – kérdezte a legidősebb asszony.

Emese felnevetett.

– Látó vagyok – közölte vele. – Mindig látok valamit.

***

– Hát itt vagyunk.

A szürkület beborította a tarján tábort. A két útra készülő csapat már nem húzódott be éjszakára a palánkok közé, őrtüzeik csillagkoszorúként fonták körbe a magas dombhátra épült téli szállást. A tüzek körül lövők guggoltak, tenyerüket, széltől cserzett arcukat melegítve és a rájuk váró kalandokat mérlegelték vagy az idősebbek szavait hallgatták. Az őrök kintebb vigyáztak, távol a tüzek csaló fényétől. Senkiről sem gondolhatták, hogy rá merne támadni tarján vezér szállására, de vigyázni azért kellett. A tízfők már úgy rendelkeztek mindenről, mintha odakint járnának, adót szedni a szlávok erdői, mocsarai között, vagy a másik irányba, csatlakozva a hétmagyar hadakhoz, erőt mutatni az ottani népeknek. Nem háborúba készültek és azt akarták, hogy mindenki hazatérjen.

Csak a két hadnagy hiányzott a csapatok éléről: Álmost és Hüleket Ügyek vezér nemezházában érte a leszálló sötét. Emese kiküldetett mindenkit, aki nem volt a vérük, sőt, még Szovádot és Kadocsát is; amiről beszélniük kellett, nem volt akárki fülének való.

– Hát itt vagyunk – mondta újra Emese. Kezében azokat a bokacsontocskákat tartotta, amikkel még Álmos játszott annak idején. Sokáig kereste őket az öreg ládában, míg meg nem találta őket egy bőrtasakban. A birkacsontok sárgásra vénültek és formáik is megkoptak, de ahogy ujjai között forgatta őket, még ki tudta tapintani az oldalaikat. Úgy forgatta őket, hogy mind a „ló” oldalával simuljon izzadt tenyerébe. Hűvösödik az idő, mégis izzadunk.

– Miért vagyunk itt? – kérdezte Hülek. Emese testvérbátyja fáradtnak tűnt, talán kicsit kelletlennek is. Homlokán mély ráncok futottak és egy hosszú, vörös duzzanat, ahol a nehéz fémlapokkal védett süvege megnyomta a bőrt az egész napi viseléstől.

– Beszélnünk kell az eljövő dolgairól – mondta Emese.

– Azt hittem, már elég szót szóltunk róluk – felelte Hülek. – Elosztottuk a tizedeket a két hadba és felkészítettük őket az útra. Maholnap neki is tudunk indulni. Én vezetem a nagy hadat, ami éjszaknak vonul. Álmos vezeti a századokat, amik az erdőlakók adóját szedik be. Talán meggondoltátok magatokat és mégis Álmosnak akarjátok adni a nagy had vezetését?

Ügyekre nem mert nézni. Emesére sem. Így szigorú, összeszűkült szemeiből sugárzó tekintetét Álmosra vetette. A fiatal úrfiú rezzenéstelen arccal állta nagybátyja tekintetét. Milyen bátor. Túlságosan is az.

Emese békítőleg rájuk mosolygott.

– Tartogasd arra érdemesekre a haragodat, bátyám – mondta. – Te vezeted a nagy hadat, hiszen Álmos még nem látott eleget hozzá. Ezt nem kétli senki, még ő sem. Így van?

– Így, anyám – bólintott Álmos. – De el tudnám vezetni őket, ha kellene.

– De nem kell – csitította Emese. Hülek vonásai megenyhültek, halkan felnevetett, majd hátba verte Álmost.

– Te aztán nekifeszülsz bárkinek, öcsém!

– Bárkinek és bárminek – bólintott mosolyogva Álmos is.

– Elég! – szólalt meg Ügyek. Hiába ült az ősök tüze mellett, láthatóan fázott, mióta délután megébredt, azóta fázott. Gyógyító főzettel kevert bort adtak neki, vastag bundákba burkolták, hogy lélegzetet is alig tudott venni a súlyuk alatt, de mindez keveset segített. – Csodálkozom a szavaidon, Hülek. Miért másítottuk volna meg akaratunkat? Szomorú vagyok, hogy erre gondoltál.

– Sajnálom – hajtotta meg az öreg vezér felé a fejét Hülek.

– A fény és a sötét erősen birkózik ebben a világban – folytatta Ügyek. Lassan, megfontoltan mondta a szavait, némelyiket olyan halkan, alig lehetett érteni. Emese behunyta a szemét és erőért fohászkodott. – Te is vezéri vér vagy, Hülek, akárcsak nővéred, aki fiút adott nekem. De felismerted a fényt Álmosban, aki vezéri vér a családodból és királyi vér az én családomból. Elfogadtad, hogy tarján törzsét ő vezényli majd, mikor én végleg áttérek a másik világba. Jól mondom, Hülek fő, kedves nászom?

– Jól mondod – felelte gondolkodás nélkül Hülek.

– A mi családunkat arra hívta el az Égi Atya, hogy a fényt hordozzuk – folytatta Ügyek. Emese örömmel nézte, hogy férje arca kezd kipirulni, erővel megtelni, mint mindig, ha a fény dolgairól beszélt. Bár ne látnám ott őt, ahová hamarosan elindul. – Nem adhatunk helyet a sötétségnek. Ezért kérlek, Hülek fő, kedves családom, ha mégis vannak benned neheztelő szavak, mondd ki őket!

Szinte suttogva szólt, de mikor elhallgatott, a rájuk telepedő csönd szinte fokosként csapott rájuk a süketségével. Mindeni Hülek arcát figyelte, a ráncos, sok téltől és kilovaglástól cserzett arcon pedig az ősök tüzének fénye táncolt. A tűz fénye, amiben az egykor apró tarján törzs és a napkeletről érkezett Ügyek királyi tüze egyesült és együtt megsokasították Hülek és Emese népét.

– Nincsenek bennem ilyen szavak – közölte végül Hülek. – Nem adok helyet a sötétnek. Ügyek az én vezérem és ha megtér őseihez, fia, Álmos lesz a vezérem és fiaim vezére. Nem jár nekem több és nem kívánok többet. Nővérem látja, hogy igazat szólok.

– Igazat szólsz – mondta Emese. Valami facsarta a szíve körül. Szívesen utat engedett volna a könnyeinek, szívesen odalépett volna testvérbátyjához, hogy megölelje, de tudta, most nem ennek van itt az ideje. Tovább ült a sarkain az asszonyok oldalán, egyedül.

– Hát igazat szólsz – nyugtázta Ügyek is, majd tiszteletet adva meghajtotta a fejét Hülek felé, mire az zavartan viszonozta a szokatlan gesztust. Utána az öreg vezér Álmost felé fordult. – Most hozzád szólok, fiam.

– Hallgatlak, atyám.

– Jól tudod, honnan származunk – mondta Ügyek. – Gyermekkorod óta tudod és őrzöd a szívedben. Királyi vér vagyunk, a kilenc törzs birodalmából napkeletről, akikre a fényt bízták és akiknek a birodalma akkorára nyúlt, hogy talán még a Nap Atya is elfáradt, mire végignézett rajta.

– Tudom ezt jól, atyám – mondta Álmos.

– Hát azt tudod-e, hogy miért kellett a kilenc törzs hatalmas birodalmának elbuknia és miért kellett atyád megmaradt családjának napnyugatra menekülnie?

– Mert így akarták a szellemek – felelte Álmos.

Ügyek egy hosszú pillanatig meredten nézte, majd nehézkesen felnevetett. Nevetése hamar köhögésbe fordult. Emese felkapta a szürke kendőt és Ügyek szája elé tartotta, mígnem a felszakadó vér átütött a meggyötört szövet túloldalára. Belülről foszlik szét! Majd az ezüstkorsót emelte a férje kicserepesedett, szürkének tetsző szájához és beleerőltetett pár kortyot.

– A szellemek! – nyögte végül Ügyek. Kereste a hangját. Feszítették a szavak belülről de az egész naptól fáradt teste visszatartotta őket; szinte remegett belé. – Igen, így akarták. Bármi van, mondhatjuk, hiszen így akarták. De miért akarták így? Miért akarták így, mit mondasz erre?

– Azt nem tudhatjuk – felelte Álmos zavartan. Óvatosan Emesére sandított. – Talán a látók láthatnak valamit.

– Igen – hagyta rá Ügyek. – De aki nem látó, az sem vak teljesen. Te láttad már a Nap atya fényét?

– Mindenki látta.

Álmos egyre zavartabbnak tűnt, mintha egy gyermek lett volna, akit nehéz kérdésekkel tesznek próbára. Hát felelj meg rájuk jól, fiam. Emese letörölte Ügyek vérét az ezüstkorsó szájáról.

– Igen kevesen látták – ingatta a fejét Ügyek. – És aki látta, az is megvakult belé, hisz ember szeme nem állhatja azt a fényt, talán csak egy pillantásig vagy addig sem. De mindenki láthatja az Atya fényét, amint megcsillan valamin. Víz tükrén. Fegyver vasán. Fehér kövekből épült falon. Érted ezt, Álmos?

– Értem.

– Hát így van a népekkel is. Nem kaphatja mindenki az Atya fényét, ezért rendel ki szent vezetőket, akiken megcsillanhat mindaz az erő, amivel a másik világ táplálja ezt itt lent. Hívhatják ezt az áldást sokféleképpen. A kagánok Élohim áldásának hívják. A rómaiak Krisztusénak. Mi a csodafiú szarvas erejének. De mind a fényről szól. Ha pedig az a szent vezető, akinek a fényt kell sugároznia, sötétséggé válik, akkor a szellemek sem akarnak mást, csak a bukást. Érted ezt, Álmos?

– Értem.

– Atyáim nem tették meg – sóhajtotta még Ügyek vezér.

– Mit nem tettek meg? – kérdezte halkan Álmos.

– Amit meg kellett volna tenniük. Amikor látták, hogy az, aki a fényt hordozná, sötétségbe fordul. Erősebb volt számukra a vér szava. A tisztelet szava. A félelem szava. A…

Újabb köhögés tört rá, nem tudta befejezni a mondatát. Emese a véres kendőt tartotta férje szája elé, de a sötét színben csillogó cseppek így is szanaszét repültek, a vezért fedő bundákra, némelyik az ősök tüzébe esett, halk sziszegéssel válva eggyé a szellemekkel. Emese a szemével intett Álmosnak, hogy segítsen. Együtt fektették hátra az öreg vezér, megitatták. Emese ráolvasott meggyötört homlokára. Mivé romlik a férfi teste! Ügyek beszélni akart, de csak halk hörgés jött ki belőle. Emese egészen a szürke, kicserepesedett ajkaihoz hajolt, mígnem megértette, amit Ügyek mondani akart. Bólintott és megcsókolta férje nyirkos homlokát.

– Láthatjátok, amit látnotok kell – fordult végül Emese Hülek és Álmos felé. A két férfi bólintott. Szemükben mély rettenet hallgatott. – Ügyek vezér megerősítette akaratát, amit már ismertek: tarján nemzetségeinek vezetése szálljon Álmosra és vére, Hülek fő támogassa mindenben és kapjon épp annyi tiszteletet ő is, mintha maga is vezér lenne. Adjátok szavatokat!

– Szavunkat adjuk – mondta Hülek elsőként, az idősebb jogán.

– Szavunkat adjuk – mondta Álmos is.

– Hallottátok azt is, amit hallanotok kellett – folytatta Emese. Hangja egyre komorabbá vált. – Hogy mi lesz a sorsa annak a népnek, ahol a szent vezér ereje a sötétségbe vész.

A két férfi bólintott. Nagyon sokáig csak hallgattak, magukban forgatva mindazt, amiről szó esett és főleg azt, amiről nem. Emese Ügyek homlokán nyugtatta a tenyerét. A sovány, a benti vöröses homályban is fehérnek tetsző homlokon kidudorodott néhány ér és Emese érezte bennük a férje szívének lüktetését. Milyen lassú, túl lassú…

Végül úgy érezte, eleget hallgattak már.

– A neved Álmos – nézett a fiára. – Mert szent vérből származol és álomban láttam, hogy fiam fog születni és a fiam megéli a férfikort. Tudjátok ezt.

A két férfi bólintott.

– De nem mondtam el az egész álmomat – folytatta Emese. – Hát most elmondom és a szavaim itt maradnak bent. Értitek?

Óvatosan elengedte Ügyek homlokát és egy vékonyabb ágat tolt az ősök tüzébe. Figyelte, ahogy a lángok örömmel belékapnak és pattogva, szikrát vetve emészteni kezdik.

– Éreztem, hogy megfogantam – kezdett bele. – Az asszonyok megérzik ezt. Kezemet hasamon nyugtattam, ölelve a formálódó magzatot. Ekkor álomba émelyedtem és egy szent madarat láttam, amint leszáll rám az égből. Turulforma madarat, de más volt, ahogy látásban minden más. Leszállt rám, mellemre és ekkor tudtam már, hogy fiút fogok szülni és ez a fiú férfivá fog érni a turulforma madár erejét hordozva. Hát ezt láttam.

– Nem szóltál a turulforma madárról annak idején – jegyezte meg Hülek.

– Nem.

– Miért nem?

– Még nem volt ezeknek a szavaknak az ideje akkor – felelte Emese. – Most itt van. Tudd meg, Álmos vezér és tudd meg, Hülek fő, hogy Álmosban a turulforma madár ereje van és ez az erő egyre fényesebb. Hát így lovagolj majd ki és így tegyed, amit tenned kell!

És még mindig nem mondtam el az egész álmomat.

Intett Álmosnak, hogy nyújtsa oda a kezét. Mikor megtette, Emese feltűrte a kaftán ujját a fia alkarján, majd mutatóujját a szürke kendőbe nyomta, ami Ügyek vezér vérétől volt nehéz. Az alvadni kezdő vérrel egy félkört rajzolt Álmos alkarjára, majd egy hosszú vonalat húzott át rajta, a vonal végére egy nagy, elmosódott pöttyöt tett.

– A turulforma madár jele – nézett a fia szemébe. – Akit álmomban láttam és aki atyád vérén át az erőddé lett.

– Köszönöm, édesanyám – mondta Álmos.

***

Kép forrása: https://live.staticflickr.com/7509/15856747565_2e81e83154.jpg