Egy, immár szinte klasszikus irányelv szerint a jó történelmi regény egy nagy csatában csúcsosodik ki a végén. Ezt nem feltétlenül követem, bár az Árpád vére sorozatban három kötet is ilyen, köztük az új megjelenés, az Árpád fiai is. Ez utóbbi több ikonikus csatát is bemutat, a 907-es pozsonyit, a 910-es (első) augsburgit, a 933-as merseburgit és végül, Bulcsú nézőpontjából a 955-ös (második) augsburgit. Egy kedves olvasó írta valamelyik molyos értékelésben, hogy a csataleírások nem tartoznak az erősségeim közé. Ezzel természetesen nem vitatkozom, de talán értem, mire gondolhat.

A sorozatban az uralkodók, vezérek történetét mutatom be az ő nézőpontjukból, és az ő helyük egy csatában a tábornok helye: távol a sűrűjétől, a kiomló vértől és belektől, harci szenvedélytől, lehetőleg egy magaslaton vagy nyílt ponton állva, ahol valamennyire át lehet látni a dolgokat. Zászlójeleket figyelni, hírhozókat fogadni és küldeni, kürttel, zászlóval, fegyver vagy kar intésével parancsokat adni, és közben agyalni, agyalni és agyalni. Egy korabeli magyar had, főleg, ha magas rangú vezér vezette, egy jól szervezett, fegyelmezett seregként működött, nem úgy, ahogy a népszerű filmekben a csatákat ábrázolják, miszerint a főhős eltorzult arccal (természetesen sisak nélkül, mert úgy jobban látszik a mimika és a fodrász, sminkes munkája) felemeli a fegyverét és ordítva az ellenségnek rohan, aztán jön a nagy kavargás és a végén az nyer, akinek a dramaturgia szerint nyernie kell. A magyarokról (és általában a pusztai íjfeszítő népek seregeiről) ellenfeleik is elismerően írtak, hogy milyen szervezetten küzdenek.

A csata előkészítése, a felderítés, a megfelelő helyekre vonulás legalább annyira fontos volt, mint a küzdelem maga. A tizedekre, századokra osztott lovas egységek nem kavaroghattak hősies ordítással akárhova, annak igen komoly rendje volt, ellenkező esetben igen hamar véget ért volna bármelyik hadjárat. Jele, rendje volt a fegyverváltásnak: a nyilazásnak (az sem volt mindegy, melyik oldalra), a kopjára, fokosra váltásnak, manővereknek. A korabeli viszonyok között a vezér sem látta át sokáig a helyzetet, a harcoló katonák meg talán csak a közvetlen társaikig láthattak, a testek kavargása, a felvert por eltakart minden mást. Az egyszerű lövő vagy tízfő nem tudhatta, hogy épp a legnagyobb diadalba vagy éppen halálos veszedelembe rohan: bíznia kellett a vezérektől érkező jelekben, engednie a parancsoknak, néha szinte vakon. A honfoglalást követő évtizedek magyar katonai fölénye az ellenfelek megosztottságán kívül ennek a bonyolult, gyermekkortól begyakorolt, vaskézzel fegyelmet tartó hadviselésnek is volt köszönhető.

A képen a második, vereségbe fordult augsburgi csata vázlata látható, ráhúzva a regényem szereplőire. Érdekes, hogy a viszonylag kevés adatból (a pontos helyszín sem biztos mind a mai napig) milyen részletes rekonstrukciót lehet készíteni, ha egy hadtörténethez, hadviseléshez értő szakember elemzi őket. A csata időpontja alapján a látási viszonyokat (napnyugta, holdkelte, holdfázis) is meg lehet határozni, ismerünk időjárási adatokat, egyes egységek műveletei. Tág hely marad a találgatásnak, de vannak szabályszerűségek, amit nem lehet átlépni (vonulási sebesség, logisztika). A 955-ös csatát mint nagy vereséget szokták emlegetni és az is volt, valóban, de a részletekben elmerülve kiderül, hogy nem lett volna (akkor) szükségszerű ez a vereség. Bulcsú a nemzedékkel korábbi augsburgi csatát akarta újravívni, amikor a német hadat csapdába csalták. A magyar had elfoglalta a leshelyet és az oszlopban vonuló német (sváb , bajor, cseh, stb) sereg majdnem bele is vonult. A csata mégis elveszett, bár jól indult. A (regényben Lél által vezetett) martalék a németek hátába került, szétverte a tábort őrző cseheket és elfoglalta a tábort, a málhát. Itt viszont fosztogatni kezdett, ami vagy azt mutatja, hogy azt gondolták, a csata már véget is ért, vagy a martalék fegyelme nem állt a legmagasabb szinten. Mindenesetre a hadrendjük szétbomlott és a visszaforduló svábok szétverték őket.

A főhad (zöm) még érintetlen volt, de mire harcérintkezésbe kerültek volna a közeledő német fősereggel, eleredt az eső, használhatatlanná téve az íjakat. (Láthatták-e előre az esőt? Biztosan figyelték, hiszen létfontosságú tényező volt, de augusztus lévén egy nyári zápor igen hirtelen is kialakulhat). A tagolt terepen a „tűzerejét” vesztett magyar had elkezdett visszavonulni, hogy alkalmasabb időben kezdje újra a csatát, de a németek ekkor érték el őket és így kioltották mindkét előnyét a magyaroknak: a nyilazást és a manőverezést. Közelharcban pedig a könnyűlovasnak számító lövők nem állhattak meg a nehezebb fegyverzetű bajorokkal szemben. A kitörő káoszt mutatja az is, hogy a magyar had három vezére is fogságba esett: rendes esetben ők a közelébe sem kerülhettek volna az első vonalaknak.

Mikor egy csata leírásán dolgozom, szeretek minden apró részletet összegyűjteni és legtöbbször le is rajzolom a mozgásokat, eseményeket. Ennek jó része nem kerül be végül a szövegbe, hiszen ott a történet, a szereplők tapasztalata a lényeg, de a háttérben ott van valahol minden. Hát így rakom össze, mit írok a csatákról, erősségem vagy sem.