„A nagy túlélő”

- Kasztovszky Béla, aki a hazai SF nagy túlélője…

- Először is, essünk túl ezen a „nagy túlélő” rangon. „Rang”-nak nevezem, mert benne van a „nagy” jelző is. Szóval essünk túl rajta, és aztán gyorsan felejtsük el.

- Felejtsük el?

- Felejtsük el, hiszen nem jogos, nem hiteles – szerintem. Legalábbis nem úgy, ahogyan az ilyesmit értelmezni szokták. (Néha úgy is mondják: „visszatérő”). Egészen másról van szó, megpróbálom megmagyarázni... Németh Attila, a Galaktika irodalmi szerkesztője találta ki ezt a megtisztelő címet számomra, és egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ő. Hiszen „feltámadásom” közvetlen és cselekvő tanúja, részese volt! Sárdi Margit, a neves SF-irodalomtörténész javaslatára Attila kért fel, hogy küldjek valamit egy antológiához, amely a „magyar SF tükre” alcímet viselte. Ez 1999-ben történt. Meg is jelentem az Idő hídján-ban, 2000-ben. Eszméletlenül boldog voltam. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy ezután – a 21. századdal együtt – valami (számomra) csodálatos „diadalmenet” következik…

- Hogy érted ezt a „diadalmenetet”?

- Ha a Puskás Hírmondót (MATÁV, Internet), az ott 2000-2001-ben közreadott tíz-tizenöt novellámat nem is számítom ide (ezek már rég nincsenek kint a Neten), újra-felfedeztetésem megtörtént. Egy bánatos levelem nyomán Sárdi tanárnő ajánlotta nekem a Galaktika-pótló ÁTJÁRÓ-t is, azután pedig már magamtól is megtaláltam az új Galaktikát. Mindezt (MÖBIUS, ÁTJÁRÓ, GALAKTIKA) Attila „hatáskörében”, támogatásával, szerkesztésével, stb., aki természetesen az SF irodalomtörténetből azt is tudja (noha akkoriban sci-fit még nem igen olvashatott), hogy én benne voltam a Galaktika 27-esben, és 5 évvel később, 82-ben – egy egész kötetnyi novellával - a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban (Kétszemélyes világ). Aztán 18 évig szinte semmi!

- Mit jelent az, hogy „szinte”?

- 1997-ben megjelent ugyan egy nem is kis terjedelmű novellám egy nemzetközi antológiában (A találkozás, IPM könyvek, Pharma Press Kiadó), de erről engem a szerkesztő és a kiadó „elfelejtett” értesíteni. Öt évvel később szereztem róla tudomást az interneten csámborogva, meg is haragudtam nagyon! (Már csak azért is, mert ma már képtelenség megszerezni azt a könyvet.)

- De hát akkor már javában folyt a túlélő program…

- Mármint az Olvasó szempontjából. Ez az egyetlen hiteles nézete a nagy visszatérésnek. Én magam nem így néztem erre. Mindig is írtam valamit. A „kiadás” oldalról sem igaz. Hiszen mindig volt „valakinél” kiadatlan novellám. Nem is egy. Viszont a „bevétel” oldalon tényleg egy kerek nulla állt, majdnem húsz évig. Ennek is megvan a – sokak számára valószínűleg teljesen hihetetlen – magyarázata. Én ugyanis lényegében egész életemben „magamnak írtam”. Jó hülyén hangzik, igaz…? Soha nem kilincseltem kiadóknál, szerkesztőségeknél. Tényleg! Írásaimat kizárólag bizonyos személyeknek küldtem el, postán.

- Kik voltak ezek a bizonyos személyek?

- Kuczka Péter, Trethon Judit, Sárdi Margit, Németh Attila, Hargitai Henrik, Michaleczky Péter. Kész. Ennyi. Szinte gyermekkorom óta úgy képzeltem (álmodoztam, reménykedtem), hogy ezek a neves SF irodalmárok úgyis felismerik majd nem hétköznapi írói méreteimet, és akkor már jöhet a világhír…! Közben teltek-múltak az évtizedek, nekem pedig mindig volt olvasnivalóm. Újra meg újra megkönnyeztem, emellett persze minden esetben többé-kevésbé át is írtam a történeteimet - és vártam a startpisztoly dörrenését. Én lényegében egy lépéssel többet sem tettem ennél soha. Mint az a borosgazda, aki évtizedekig érleli (és iszogatja) kedvenc nedűjét. A startpisztoly eddig kétszer dörrent: Kuczka és Sárdi kezében. Kábé huszonöt évenként. Hát tehetek én erről…?

- Hát, egyedi marketingstratégia…

- Na, még valamit talán… Több évtizede már, hogy hallottam (olvastam) egy nagyon fontos gondolatot. Már nem emlékszem, kitől – talán James D. Watson, a DNS kettős spirál felfedezője, vagy Szentgyörgyi Albert, vagy valaki más ebből a „nagyságrend”-ből… Valahogy úgy hangzott: „Az ember körülbelül harminc éves koráig képes a szellemi alkotásra.” Új gondolatokra, ötletekre, felfedezésekre. Azután tanul, épül, képességei elmélyülnek. A tudós (vagy művész) élete végéig „abból él”, és ha jól csinálja, jól megél, amit fiatalkorában az agya létrehozott.

- Abból él, esetleg túlél…

- Nos, ez sem „túlélést” jelent, hanem inkább a „megélésre” ad lehetőséget, bíztatást, reményt. Igazán „új” novellát például mindössze kettőt írtam ebben az évezredben (Szerencsejáték, és Álomutazás – elérhető áron.) De harmincas éveimből nem csak a megírt, vagy „elkezdett” novelláim, hanem rengeteg feljegyzett ötlet, vázlat, akár készre munkált epizód, dialógus is a rendelkezésemre áll. Nem élek addig, amíg ez mind megvalósulhat. De a túlélés tényleg nem rajtam múlik.

- Aktivizálhatják magukat a szerkesztők, kiadók is…

Írói kezdetek

- Elcsépelt kérdés, de nem tudom, hogy lehet eredetibb módon feltenni: hogyan, miért kezdtél el írni?

- Először 1955-ben, hetedikes koromban ötlött fel bennem, hogy „írnom kell”. Amikor hazamentem Gödöllőre a csillebérci Úttörőtáborból. Jó volt ott… Jó kaják, érdekes programok, új barátok. „Élmény” volt! Akkor ötlött fel bennem, hogy ezt nem szabad elfelejteni. Le kell írni. (Ma is megvan valahol fél tonnányi papírjaim között.) És később is, sokáig, kizárólag a saját élményeimet írtam le különböző – többnyire gondosan eldugdosott – füzetekbe. De erre a „később”-re még visszatérek.

- Ilyen fiatalon az elsődleges közönség, gondolom, a család, a barátok lehettek.

- Előbb azt szeretném – mintegy háttérként – felrajzolni, hogy milyen volt is akkoriban a mi családunk élete. Hát, mondjuk visszafogottan úgy: kissé szegényes. Nem eredendően. Csak „abban” az időben. Egy igazi, menthetetlenül értelmiségi család - Rákosi alatt… Néhány évvel korábban, a negyvenes években, Nagypapa Pécel község főjegyzője volt. A másik nagyapámat, Vitéz Pécsy Bélát 1913-ban, néhány hónappal édesanyám születése előtt veszítettük el, mint „hősi halott”-at. Mindkét nagymamám tanárnő volt, továbbá édesanyám is. 1942 februárjában például Telekpusztán, egy tanyasi iskolában, amelynek épületében hozott engem a világra.

- Egy tanyasi iskolában születtél?

- Édesanyám a méteres hó miatt haza sem tudott menni, apám ökrös szekérrel vitte az iskolába a helyi bábaasszonyt. Apám egyébként akkortájt – mint diplomás jogász – jegyzőgyakornok volt egy alföldi községben. Pár évvel később – a Don-kanyar helyett – halálra körözött katonaszökevény. Na, akkor most már talán nem kell megmagyarázni, hogy milyen „sikeres” család voltunk mi az ötvenes években… Sehol egyetlen munkás a családban – a 17. századig visszamenőleg. Apám – az „akkor is” sikeres barátainak köszönhetően – kapott egy gondnoki állást a Villányi úti, majd a gödöllői Agráregyetemen. Anyuka sokáig „háztartásbeli” volt, majd – jóval ötvenhat után – pénztáros egy közétkeztetési vállalatnál. Ma már (bizony, elég régóta) mindannyian békében nyugodnak. A bátyám és az én gimnáziumi felvételem pedig szóba sem kerülhetett. (Azért leérettségiztem – egy technikumban -, és később, „aktív” KISZ-tagként, már egyetemre is mehettem.)

- Eléggé behatároltak voltak a lehetőségek…

- Nem volt a mi világunk az én gyermekkoromban valami „nyitott” világ. De könyv – hát az bizony volt a polcainkon bőven. Majd egyszer azt is elmesélem, hogy miket olvastam azokban az években. „Balról-jobbra”, méterre, kilóra. De most az írásról kérdeztél.

- Az első művet egy úttörőtábor ihlette…

- Igen. A második „művem” egy pályamunka volt. A gödöllői Petőfi Sándor Általános Iskolába is eljutott az Úttörőszövetség pályázati felhívása: egy képzeletbeli (mondjuk: fantasztikus) történetet kell írni. Nosza, megírtam az Ifjúság városát, azt hiszem, akkor nyolcadikos voltam már. Ebben a „novellában” aztán volt „minden”: helikopter, televíziós rádió, űrhajó, stb. Később kiderült, hogy megnyertem azt a pályázatot. Kaptam egy oklevelet is. Nagyon büszke voltam. Mivel a pályaművet Anyuka gépelte le, megmutatták Rudi bácsinak, nagymama unokatestvérének, a neves sebésztanárnak is. Rudi bácsi azt mondta: „Tiszta Wells!” - Én akkor még nem tudtam erről a Wells-ről, de érdekelni kezdett. Egy-két egyéb – többnyire ponyva-típusú – fantasztikus könyvet is találtam a padláson, melyek akkor, átmenetileg nagy izgalomba hoztak, egy kissé talán (öntudatlanul) „tudatformáltak” is, de… Akkor ez nekem még „korai” volt.

- Később hogyan folytatódott a kapcsolat az írással?

- Jöttek a középiskolás évek, jött az első szerelem. Meg a többi. Naná, hogy „felötlött bennem”: írni szeretnék. Írnom kell! Mindent, ami ebbe a „forró fiókba” való. Vers, napló, levél, stb. Levél…? – a leghosszabb levelem nyolcvan oldalasra kerekedett, hártyavékony légiposta-papírra kellett írnom, hogy elküldhessem.

- Nyolcvan oldal?!

- Persze egyáltalán nem igazi levél volt. Sokkal több, akár valamiféle absztrakt novellának is nevezhető. Igen, ezek már (ma már bízvást mondható, hogy:) írói „ujjgyakorlatok” voltak. Szép, és egymással összecsengő szavak, gondolatok. A hódítás szolgálatában: teljesen eredeti és szokatlan ötletek, képek, mondatok. Igen, ezekben a középiskolai években már „felötlött”… Nem sokkal később, amikor már egyetemre jártam, konkretizálódott is. Versek még mindig keletkeztek lelkes agyamban, de valahogy egyszer rájöttem, hogy a próza sokkal szabadabb. A napló-forma sem köthetett már meg – kidobtam az egész „lefutott” paksamétát, és most már elkezdtem olyan „napló”-kat írni, amelyeknek a szürke, hétköznapi valóság csupán háttere, motivációja. Azt hiszem, ezek már igazi (noha teljesen absztrakt, „egyszemélyes” – tehát közölhetetlen) novellák voltak. És egyáltalán nem tudományos-fantasztikusak!

- Mintha a későbbi kötet címe köszönne vissza bennük: „Egyszemélyes világ”. Hogyan jött a képbe a tudományos fantasztikum? Még a régebbi pályázat utóhatásaként?

- Először Gödöllőn, tizenkét-tizenhárom éves koromban, a kert-végi reteráton - ezt elmeséltem mintegy tíz főnyi hallgatóságomnak a 2005. nyári Sziget Fesztiválon. (A honlapomon, az Inside/Gondolatok menüpont alatt elolvasható.) Aztán – vagy hat évvel később – egy évfolyamtársi házibulin valaki megmutatott egy antológiát, Riadó a Naprendszerben volt a címe. Tulajdonképpen az hozott lázba, hogy a srác semmiképpen sem volt hajlandó kölcsönadni. Kénytelen voltam megvenni. Elolvastam azokat a novellákat. Aztán még egyszer elolvastam, néhányat harmadszor is, és kész. Mint a lórúgás... Meg voltam fertőzve.

- Mivel járt ez a fertőzés?

- Attól kezdve mindent megvettem – könyvesboltban, antikváriumban -, amire ráírta a kiadó: „tudományos-fantasztikus”. Néhány hónapig (talán egy-két évig) csak olvastam. Egyszer aztán a feleségem rám szólt: „Ha feleannyi fantasztikus könyvet olvasnál – egyet meg is írhatnál!”

- Igaz hát a mondás: „keresd a nőt!”…

- Azért csak majdnem, mert addigra már olyan sok SF novellát elolvastam, hogy egyre erősebben kialakult bennem az érzés, sőt „tudat”, hogy… Nem igazán jók ezek. Néhány igen, de a többségük nem. ÉN JOBBAT tudnék írni ennél, meg ennél… „Ez” a válasz!!! Ez a válasz, ez a gondolat valamikor a hetvenes évek elején született meg. Az első SF novellám pedig körülbelül három év alatt. (Jóval – talán tíz évvel - később azzal a címmel jelent meg: Musztafa.)

- Mikor nevezted magad gondolatban írónak, s mikor mondták ki ezt mások is rólad?

- Először akkor nevez(het)tem magamat „író”-nak, amikor megjelent a Kétszemélyes világ. Az írószövetségi író-óvodában még nem, és a Galaktika 27-es megjelenésekor sem. (De már voltak elképzeléseim öregkoromról. Mondjam…? – azóta is.) Engem „író”-nak pedig először – tudomásom szerint – az évezred utolsó éveiben, az interneten neveztek. Írásban. Nyilvánosan. Talán Sárdi Margit írta, de ez nem biztos.

Könyvgyűjtőből könyvíró

- Milyen lehetőségei voltak akkoriban egy kezdő írónak?

- Én nem tudom (mert afféle bátortalan, élhetetlen amatőrként meg sem próbáltam kihasználni), hogy 35-40 évvel ezelőtt milyen lehetőségek álltak egy kezdő író rendelkezésére. De az biztos, hogy lényegesen jobbak, mint manapság. Miért? A közismert, ironikus szólás szerint: „ennek több oka van”.

- Mégpedig?

- Először is: abban a korszakban a sci-fi még nem vonult (önkéntes, vagy kényszerű) gettóba. Ellenkezőleg! Szinte minden magyar könyvkiadó (Bibliotheca, Európa, Gondolat, Irodalmi, Kossuth, Magvető, Móra, Szépirodalmi, Táncsics, VEGA, stb. stb.) rendszeresen adott ki tudományos-fantasztikus köteteket. Nem csak az ún. „ifjúsági” szektorban, hanem gyakran nagyon is színvonalas külsejű és tartalmú könyveket, mondjuk ki bátran: mind a kiadás, mind az olvasók szempontjából megbecsült „szépirodalmi” műveket. Mégpedig többnyire meglehetősen nagy példányszámban. És olcsón…

- Mit jelentett ez az olcsóság?

- A mai fiatal olvasók talán nem is tudják: akkoriban teljesen „természetes” volt, hogy az ember könyveket vásárol... Szinte minden nap, vagy legalábbis igen gyakran, rendszeresen. Én is rendszeresen jártam a könyvesboltokat, szinte vadásztam ezekre a különös, varázslatos történetekre. Képzeld el ugyanezt „ma”…! - egy kimondottan szerény körülmények között élő család egyetemista gyermeke – szenvedélyesen „gyűjtötte” a könyveket! (Nem úgy manapság ugyanő, viszonylag jól kereső, meglett korú emberként.) Egy nyilvánvaló jelenkori közhely: a könyv – fényűzés! Jól meg kell gondolni, mikor, milyen „alkalomra”, melyik könyvet vásárolja meg az ember. (Főleg karácsonyra, születésnapra, általában ajándékba.) A „könyvgyűjtő” manapság vagy nagyon gazdag, vagy nagyon megszállott ember. Ezt azért tudni kell, hogy megértsük azt a – sok egyéb szempontból nem valami dicső - kort…

- Konkrét számokban mit jelentett ez?

- Én a hatvanas-hetvenes években körülbelül három-négyszáz SF könyvet, és minden megjelenő folyóiratot megvettem magamnak. Nem csak SF folyóiratokat, hanem „marginális”, „motivációs” kiadványokat is (Nagyvilág, Világosság, Új Írás, Rakéta, stb.). A havi ösztöndíjam 8-900 forint volt – a Galaktika tizenkettő. Az első Kozmosz Fantasztikus Könyv (Asimov: A halhatatlanság halála) 8 forintba került, ha jól emlékszem. A szerkesztőségek pedig (azt hiszem) örültek, ha egy-egy új, fiatal magyar szerző jelentkezett.

- Akkor tényleg nagyot változott a világ, mert ma már mintha inkább nyűg lenne az ilyesmi…

- Nekem örült a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, név szerint Kuczka Péter. Teljesen ismeretlenül, néhány nappal az első jelentkezésem után. Akkoriban ugyanis még nem volt valami sok magyar sci-fi író. De akik „voltak” (Zsoldos, Botond-Bolics, Csernai, Szepes, később Szentmihályi Szabó, Lőrincz, Nemere és így tovább…), nos, azok a magyar szerzők, már azokban az időkben is nagyon népszerű szerzők voltak!

- S Kasztovszky Béla csatlakozott hozzájuk…

- Én nem vagyok (nem voltam) e tekintetben „mérvadó”. Talán már unalmas, de – ismét utalva többször említett, ha nem is kifejezetten gátlásos, de mindenképpen, tudatosan „defenzív”, várakozó alkatomra – engem szinte úgy húztak be később a „nagyok” ebbe a körbe, ebbe a csapatba. Amíg ők írtak, szerkesztettek, rengeteg külföldi kapcsolatot teremtettek, közben tanácskoztak, irodalmi vitákat, baráti összejöveteleket tartottak - én, a „magányos farkaskölyök” minden este ott kuksoltam a szoba sarkában álló pici íróasztalomnál, és bágyadt lámpácskám fényénél (nehogy zavarjam az egy szobában alvó öt tagú családot), sorra írtam tele a vonalas és kockás füzeteket. És még utána is általában sokáig bámultam a sötétben immár nem látható mennyezetet. „Fölötte”, mögötte pedig a végtelen, csodálatos Univerzumot. Egy fiatal, de titokban, gondolatban nagyon is törekvő ember voltam, aki folyton csak az egyre jobban megismert létezőnél jobb, tökéletesebb emberről gondolkozik, és talál ki csodával határos (de csak „határos!”) történeteket.

- Miért ez a határozott „csak”?

- Azért „csak”, mert soha senki nem ingathatott (és ma sem ingathat) meg abban a nagyon erős hitemben, hogy a földön néhány tízezer év alatt ijesztően, szinte betegesen elszaporodott és eluralkodott „ember” - mérhetetlenül többre képes és hivatott, mint amit eddig művelt, és mostanában is művel itt a Földön.

- Ez vitathatatlan. Ez írói hitvallás is?

- Akkor én már „igazi költő” voltam, és az évek múltával egyre határozottabban „író” akartam lenni. Nem azzá „válni”, mert a tehetségem iránt – akkor még - semmi kétségem nem volt. Hanem „lenni”. Márpedig, ez egyre nyilvánvalóbbá vált, akkor bizony írni is kell! Minél többet, minél (nem „jobbat”, hanem) „tökéletesebbet”. (Ez a szerény koncepció csak annyit változott negyven év alatt, hogy most már nem „tökéletesebbet” akarok írni, hanem: „tökéleteset”!) Hiszen azt elég korán megértettem, hogy soha, senki nem fogja kiadni azokat a lelkes szerelmes verseket. Jaj, bocsánat! - egy kissé „elkanyarodtam” a kérdésedtől…

- Semmi gond. Akkor most hol is vagyunk? Első megjelenés?

- Amikor beindult a később, elég hamar „legendás” rangra emelkedő GALAKTIKA (az első számot előre vártam, lestem a boltokban!), tovább már nem lehetett elviselni ezt az önmagamra kirótt száműzetést. Egyszer csak gondoltam egy nagyot, megkerestem a Nagy Kuczka szerkesztőségének postacímét, indigóval legépeltem az első novellámat – és „beküldtem”! Azzal a szent meggyőződéssel, hogy most aztán robban a bank…! Most aztán majd mindenki hatalmas izgalomba jön ott a Hungária palotában, és talán máris lázasan találgatják: ki lehet ez az ismeretlen, zseniális (na jó: „tehetséges”) író…?!

- Robbant a bank?

- Oké, a „láz” talán elmaradt. De azért Kuczka Péter nagyon hamar válaszolt a levelemre, és… tulajdonképpen tényleg az volt az első kérdése: „Ki vagy…?” (Várjuk a további írásokat… stb.)

- Ennél több nem is kell elsőre.

- Igen. Kuczkától… Hát ezzel az Emberrel „hozott össze” engem az SF. Később persze másokkal is, sok tisztelt szerkesztővel, csodált íróval, nagyszerű baráttal… De az első években „csak” a Móra - Kuczka Péter, Fazekas László, és egy csinos, kedves titkárnő - volt számomra a sci-fi kapcsolat. Az irodalmi élet. Leginkább azonban továbbra is a kis íróasztal, a kis lámpa, az írógép, meg a sarki postaláda.

Egy kívülálló a „mozgalomban”

- Pedig mintha akkoriban ennél sokkal nyüzsgőbb lett volna a SF élet, a hozzá kötődő mozgalom…

- Hm. A sci-fi, mint „mozgalom”… Nos. Tudom, hogy volt, van és valószínűleg lesz is ilyen. Elhiszem, elfogadom, sőt... Talán szükségszerű is, hogy legyen. És hasznos – „bizonyos szempont”-ból. De én nem igen vettem benne részt. Ez a fajta („pótcselekvő”) mozgalmi élet - nem az én alkatom. A 70-es évek közepéig például egyáltalán nem is tudtam ilyesféle „SF-életről”, sci-fi táborról, általános vagy tematikus rajongói klubmozgalmakról. Én először csak olvastam, élveztem, később pedig „művelni” akartam ezt a – talán tényleg marginális, vagy legalábbis parciális, mindenképp izgalmas, néha kifejezetten szép – irodalmi varázslatot. Ma is így vagyok vele, azzal a lényegtelen különbséggel, hogy mostanában már sokkal kevesebb sci-fi-t olvasok, mint akkoriban. De ahová hívnak, oda mindig elmegyek. Első szóra, szívesen. Először a Gödöllői Művelődési Házba, Zelényi Zoltán rádióriporter felvezetésében, aztán - jóval később – Diósgyőrbe, az 1995-ös Hungarocon-ra, Trethon Judit vendégeként. Mostanában pedig már egyre több SF-rendezvényre. Mint a műfaj „Nagy Öreg”-je… és ebbe végleg beletörődve. Sziget-Fesztiválok, Átjáró-Találkozó, stb. Ezekre talán később még visszatérek…

- Érdekes, hogy most vagy benne jobban, amikor az akkorihoz képest alig van valami mozgás SF téren.

- Azt, hogy Magyarországon „van SF-élet”, azt már 1975-ben (amikor még egyetlen írásom sem jelent meg) megtudtam. Nem akárkitől, hanem magától a magas Írószövetségtől. Addigra volt már Kuczkánál néhány leadott novellám, otthon pedig két-három udvarias, lakonikus de feltétlenül „bíztató” levél a hazai SF Atyjától. Egyszer aztán egy meghívó is érkezett… Mégpedig a Magyar Írók Szövetségétől, annak is a Tudományos-Fantasztikus Irodalmi Munkabizottságától!

- Mert akkor még olyan is volt…

- Volt. Kevés ahhoz egy önjelölt, titkos „költő” ihlete, egy kezdő, amatőr sci-fi író szókincse, hogy kifejezzem azt az izgalmat, megilletődöttséget, amit én akkor éreztem, amikor először bementem az Írószövetség Bajza utcai székházába. (Azután még sokszor, majdnem két évig rendszeresen.) Ugyanazzal az érzéssel.

- Miért is hívtak meg téged?

- Nem csak engem hívtak meg, hanem „mindenkit”! Néhány igazi „profit”, és több mint húsz „amatőrt”. Vagyis 1975 nyarán az Írószövetség SF Munkabizottsága beindított valami újat…. (Én akkor is, később is „író-óvodának” neveztem.) A meghívottak némelyike persze egyáltalán nem volt kibékülve ezzel az „amatőr”-, vagy „kezdő”-séggel. Volt olyan ifjú titán is közöttünk, aki - megjelent írásainak mennyiségére hivatkozva - már azokban az időkben az írószövetségi „rendes” tagságért protestált (az illető egyébként jelenleg Európa második legtermékenyebb írója, a mai napig 420 kötete jelent meg), de azért akkor, „oda” minden meghívott szívesen eljött. Még István is.

- Mit csináltatok ott?

- Három „tanulócsoportba” osztott be minket Kuczka Péter, a hazai SF nagy mágusa. Most nem használok jelzőket, nem akarok lelkendezni. Ehelyett elég lesz talán a három „osztály” névsora, és… osztályfőnöke.

Zsoldos Péter csoportja: Zoltán Attila, Zoltán Pál, Práger László, Kassai Péter, Pápay Kálmán, Karcag György, Aczél Zsuzsa, Weinbrenner Rudolf.

Szentmihályi Szabó Péter csoportja: Havasi Terézia, Selmeczi György, Demeter Attila, Putnoki Imre, Kaszás István, Nedeczky Ferenc, Kövesdi ……..

És…

Hernádi Gyula csoportja: Nemere István, Kasztovszky Béla, Dr. Szathmári Jenő István, Hosszú Ágnes, Mittermayer Vilmos, Rubin Gábor, Tavaszi Sándor, Juhász Dorottya.

Később csatlakoztak: Szegedi Pál és Vida Katalin.

- Tehát Hernádi Gyula tanítványa lettél.

- Gyula bácsi fantasztikus ember volt! Ha kellett, akár tudományos-fantasztikus is. Soha, semmi nem ér föl azokkal a Bajza utcai délutánokkal… Hernádi Gyulával megismerkedni, vele hamarosan személyes barátságba kerülni, „neki írni” – ez egy élet értelme is lehet akár. Egyszer adott nekünk egy „házi feladatot”, az ún. Tunguz meteorit rejtélyét (ma is birtokomban van az összes csoportunk-beli „megfejtés”). Én hármat írtam, s meg is jelent nyomtatásban mind a három. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Hernádi Gyula személyisége, szellemi vitalitása, pazar gondolkodása örökre beépült az én emberi gondolkodásomba, írói világomba. A vele együtt eltöltött esték részletes tartalma természetesen sohasem került „regisztrálásra”. Nem, ezt senki sem lett volna képes – hitelesen – megtenni. Még akkor, akár a következő éjszakán sem. Pedig most, harminc év múltán is úgy érzem, ez bizony megérne – ha mi, nyolc tanítványaként egyszer újra összefognánk – néhány misét. Sajnos, most már… egy gyászmisét is.

- Miből álltak ezek a foglalkozások, összejövetelek?

- Ez a Bajza utcai sci-fi „szeminárium” – igényessége által - önmagában is nagyon fontos, értékes volt. Valószínűleg mind a huszonhármunknak. (Talán még neves, tekintélyes oktatóinknak is.) De mi ennél (majdnem) többet is kihoztunk belőle. Hamis, hiányos lenne ez az emlékezés, ez a tudósítás, ha csak a „nagyokról” szólna. Igen, mi is „összejöttünk” ott egymással, az óvodások… Ma is megvan egy dosszié az én otthoni, szinte már kezelhetetlen irattáramban, melynek kopott felirata: „Körkapcsolás”. Gyűjtöttük egymás novelláit, kritizáltuk, értékeltük azokat. Nagy komoly bírálatokat gépeltünk szorgalmasan ezekről a naszcensz művekről, s mindig lelkiismeretesen el is küldtük egymásnak postán. Mi hárman pedig (Nemere, Szathmári, Kasztovszky) nagyon hamar, és elég tartósan összebarátkoztunk. A Bajza utcán kívül is gyakran összejöttünk Esztergomban, a Szüret utcában és Albertfalván – „nagy terveink” voltak… Nem kevesebb, mint egy novelláskötet (Emlékek a bázison) kiadása! Nemere írta az „összekötő” szöveget, én meg gyűjtöttem a novellákat. Végül – sajnos – nem lett belőle semmi.

- Lett helyette más.

- Én 77-ben megjelentem a Galaktikában, Nemere ezután már tonnaszámra írta a könyveit, Jenő pedig… Nos, ő sajnos – egyelőre - alig olvasható. Pedig nagyon tehetséges volt! Szépen, szellemesen írt, csillogó fantáziával, eredeti humorral. De hát az író-sors - kiszámíthatatlan. Most, harminc évvel később is csak ezt kérdezem: Csak a sci-fi-ben…? – Nem tudom… Tehát. Igen, „volt” 90 előtti SF-élet a magyar irodalomban! Amikor már (néhányan) kirepültünk ebből a Bajza utcai fészekből, akkor is. Az Írószövetség SF Munkabizottsága élt, működött, szervezett és tanított tovább. Még 1983-ban is jöttek meghívók jeles „szakmai” rendezvényekre, előadásokra és irodalmi vitákra, s én el is mentem mindegyikre. Ott ismerkedtem meg Csernai Zoli bácsival, Fekete Gyulával, Bor Ambrussal, Lőrincz Lacival, Szepes Máriával és hasonló klasszisokkal. Három évig gyűjtöttem a Science Fiction Tájékoztató-t, a Magyar Írók Szövetsége Tudományos-Fantasztikus Irodalmi Munkabizottságának kiadványát. Ma is megvannak. (De jó is lenne, ha valami – mondjuk óvatosan: - „hasonló” kiadvány manapság is megjelenne…! Azzal tartalommal, koncepcióval, azon a színvonalon.)

- Még akár ez is előfordulhat.

- Lehetne! És talán lesz is, idővel… Visszatérve ahhoz az „egyszerű”, majdhogy nem nyers külső megjelenésű, épphogy csak nem „stencilezett” írószövetségi SF-Tájékoztató-hoz, megint bőven elég lesz a puszta névsor felsorolása.

Főszerkesztő: Csernai Zoltán

Felelős szerkesztő: Kuczka Péter

Felelős kiadó: Fábián Zoltán, majd Fekete Gyula

A szerkesztőbizottság további tagjai: Gyertyán Ervin, Illés Lajos, Karig Sára, Nagy Miklós, Radó György, Szoboszlai Margit, Lőrincz L. László, Szentmihályi Szabó Péter.

Hát beszéljünk ezek után sci-fi klubmozgalomról? Százezres olvasótáborról? Egyesületekről, találkozókról, szerepjátékokról és képregényekről? Na ne már… Én legalábbis – azok után az „arany évek” után – nem szeretnék. És nem is tudok. Én, egy állami nagyvállalat „beosztott” villamosmérnöke, a maga idejében mindig családszerető mintaférj és minta-apa, a mindennapi munkám után – esténként – valami egészen egyéni (2006-ban már nyugodtan úgy is mondhatom:) „Kasztovszky-sci-fi”-t írtam és írok, és ha időnként valahová meghívnak – akkor most is mindig ott vagyok. Szívesen és örömmel. Ugyanolyan lelkesen, mint harminc évvel ezelőtt.

Kétszemélyes világ

- Hogyan lett ezekből az írásokból önálló kötet?

- A hetvenes évek elejétől írtam a novellákat lelkesen, hatalmas önbizalommal, és sorra küldtem Kuczkának, Fazekas Lacinak. Annyi változás volt csupán, hogy a Móra Kiadó időközben kiköltözött a Május 1. (jelenleg Hermina) útra. Néha oda is kimentem. Néha találkoztam azokkal, akiktől az életem „jobbra fordulását” vártam. És a kötet alakult… Kuczka Péter egy ízben „titokban” meg is mutatta nekem Fazekas Laci lektori jelentését. Öt-hat percre ott is hagyott vele abban a kis beépített-bútoros irodájában, mintegy sugalmazva, hogy másoljam csak le magamnak, ha akarom. Meg is tettem. (A honlapomon - huszonöt évvel később - ezt az első igazi „kritikát” is jelentettem.) Laci így sommázta a lektorit: „Sikerült kiküzdenie egyéni stílusát…” – hát, nem semmi. De akkor még én is egy fiatal, vagány srác voltam…

- Vagány? Milyen szempontból?

- Sohasem tudhatom meg (hiszen már régóta mindketten „odaát” szerkesztik a Túlvilág legszínvonalasabb sci-fi kiadványait), észrevették-e, hogy én a lektorált, gyakorlatilag már jóváhagyott anyag utolsó szerzői korrektúrájának ürügyén a legtöbb novellámat még egyszer, jócskán átírtam, és további kettőt egyszerűen belecsempésztem!? Talán észrevették. De nem szóltak. És egyszer csak, 1982-ben tizenhat novellám, a Kétszemélyes világ című kötet megjelent. Az akkor – és talán azóta is - „legrangosabb” magyar SF-kiadványban, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Ötvenhatezer példányban.

- Milyen érzés volt?

- Milyen érzés volt? – nincs arra szó a legvastagabb szótárakban sem. Néhány emlékezetes epizód talán… Azon a napon, amikor a könyvem megjelent, gyorsan megvettem a könyvesboltban (három vagy négy példányban), és mentem a kislányomért a Statisztika Marcibányi téri sportcsarnokába. Éppen egy nagyszabású verseny volt aznap. Magyarország legjobb tíz-tizenkét éves pingpongos-lányai (többek között a későbbi ifjúsági európa-bajnokok) adták kézről-kézre azt a nevezetes könyvet: „Jutka! Ezt tényleg a te apukád írta…?!”

- És tényleg…

- Azután pedig „ajánlottam”, dedikáltam. A legelsőt már másnap reggel, Kováts Emil barátomnak, az akkoriban már egyre híresebb, általam születése óta ismert Kriszta édesapjának, első munkahelyi felettesemnek, a villamosenergia-iparág bizonyos speciális szakterülete egyik legkiválóbb mérnökének kezébe adtam, aki ragaszkodott hozzá, hogy az ő tollával írjak bele. Nem akármilyen írószer volt az, hanem egy ezüst, „órás” golyóstoll, nálunk még újdonság. Éppen akkor hozta az arab világból, önmagában is úttörő jellegű műszaki kiküldetéséből. A különleges golyóstollat természetesen nyomban nekem ajándékozta, azóta is ott szárad benne a festék egy márvány-bronz tolltartóban, a mi emlékekkel túlterhelt lakásunk egyik „reprezentatív” polcán.

Volt azután néhány olyan Kétszemélyes világ kötet is, amelyikbe másfél-kétoldalnyi „ajánlást” írtam, az Utószó utáni üres lapokra. Az én szüleim (micsoda megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen késedelem!!!) akkor már nem éltek. De voltak, akik helyettesítették őket… Ezt most tényleg nem részletezem. Pót-apám, Dr. Csikós Béla majd visszatér a műveimben, először a 2006. áprilisi Galaktikában, a Nóva Bellatrix-ban, és… Na most egy kicsit elérzékenyültem, ami egyébként is elég „jellemző” rám, de… kit érdekel?

- Hivatalos kritikai fogadtatás?

- Egy recenzió, mert annak tényleg „rangja” volt! Szentmihályi-Szabó Péter, a profi író, a mi Bajza utcai tanítómestereink egyike... Ő azt írta nekem levélben, postafordultával, hogy nagyon örül a novelláimnak! Végre egy „jó, magyar” sci-fi... satöbbi.

Miből lesz a „túlélő”?

- Így indult el a karriered. Gondoltad volna, hogy „nagy túlélőként” fog kiteljesedni?

- A „túlélés” szakasza számomra egyértelműen, érezhetően, és kellőképpen „megünnepelten” az Idő hídján című magyar SF-antológiával kezdődött – 1999-2000-ben. Attól kezdve „fut a szekér” – szinte folyamatosan. Mostanában legnagyobb meglepetésemre, szinte hihetetlenül, de „akkor” – a régi szép időkben – nagyon is „elvártan”, úgyszólván tervezetten.

- És a kettő között? Mit kellett túléni?

- Az Idő hídján-t megelőző utolsó publikáció(i)m 1997-ben jelentek meg, Trethon Judit „gondozásában” (Az X-Magazinban és egy nagyon színvonalas nemzetközi antológiában, amelynek megjelenéséről egyáltalán nem is tudtam. Erről már korábban beszámoltam.) Nem tekintem lényegesnek, illetve nem szívesen gondolok rá. Vagyis összefoglalóan azt kell mondanom, hogy ez a Nagy Áramszünet kb. 17 évig tartott. (Egyébként már régen „véglegesnek” látszott.) Alig akartam elhinni, amikor ez az egész „sci-fi írói karrier” mégis, újra beindult….

- Elkeserített, hogy ilyen sokáig semmi…?

- Ne gondold persze, hogy ez nekem nagy (vagy akár bármilyen kicsi) gondot okozott. Én úgyis mindenkor „tudtam” és tudom, hogy a tehetség, a halhatatlanság, stb... Na, hagyjuk ezt. Viszont: A nyolcvanas-kilencvenes években nagyon „beindult” az én személyes életem sok MÁS (az „írogatás”-nál sokkal, de sokkal fontosabb!) tényezője is. Család(ok), gyerek(ek), önálló és egész tűrhető megélhetés, szakmai és kenyérkereseti előmenetel, stb. Így van, én azt a bizonyos korszakot egyáltalán nem „íróként” éltem meg. Családomon kívül egyébként is alig akadtak olyan ismerőseim, akik tudtak erről a „furcsa hobbim”-ról. Én azonban sohasem feledkeztem meg a novelláimról! Sőt… De évről-évre, és egyre, egészen másképp viszonyultam hozzájuk, mint 1982 előtt (és után), életem néhány szép, izgalmas esztendejében.

- Figyelemmel követted azért, hogy mi zajlik közben a SF életben?

- Nem „követtem” én semmit! Akkor sem, most sem. Sem az „elburjánzó” SF kiadványokat, sem a kiadókat. Korábban sem, a „dicső,” 25-30 évvel ezelőtti években sem - és manapság sem. Nem „húzódtam” én vissza, hiszen… Szóval te már érted ezt, nyilván. Céloztgattam rá néhányszor.

- De azért írtál.

- Igen, írtam! Keveset, de nagyon jó „hangulattal”. Miről? – ez mostanában (vagy időközben) már szinte teljes egészében olvasható (vagy olvasható volt). Ha valaki oda figyel(t). Na persze, azért jól sejted… Van még a „tarsoly”-ban is egy s más.

- De ha se kilátásban lévő publikációs lehetőség, se figyelemmel kísért SF élet, ahova visszakerülni szándékozol, akkor mi volt az írás… mondjuk így, célja?

- Milyen „céllal”…? Na, figyelj csak! Elmesélek egy közelmúlt-beli epizódot erről…

Kb. két évvel ezelőtt úgy adódott, hogy futólag – E-mail útján – ki tudja, hány év után, és mindössze pár napra, ismét kapcsolatba kerültem egy („a”) hajdani („legjobb”) barátommal. Évfolyamtársammal, sőt, családi alapokról eredő, szóval tényleg igazi, ifjúkori baráttal, többek között rendszeres tarokkpartneremmel (lásd: Szerencsejáték, Átjáró 14.!), stb. Ő bizony ma már egy valódi, gazdag üzletember, címzetes egyetemi tanár. Valahogy úgy alakult ez a „Mi újság?”-típusú levelezésünk, hogy végül egy vaskos borítékban elküldtem neki (és kedves, szeretett családjának) mindhárom Átjáró Magazint, amelyekben megjelentem, és úgy emlékszem, már a 177-es Galaktikát is. Laci válasza nagyon „érdekes” volt: - „Elolvastuk, érdekes, profi munka… Csak azt nem értjük, hogy MIÉRT csinálod ezt? Milyen céllal?”

Ennyit erről. „Miért ír az író?” – nagyon eredeti kérdés! Én azt javasoltam, kérdezze meg más íróktól is, akár immár halottaktól is, gondolatban, és… Ez a rövid kontaktus is megszakadt újra. Pedig, tulajdonképpen, igaza van. Ő egy hatalmas budai házban él, én meg itt, a pesterzsébeti panelház hetedik emeletén…

- Az „Idő hídján” c. kötetben megjelent „régiek” közül csak te maradtál talpon, kezdtél újra aktívan publikálni. Szerinted mi ennek az oka?

- Hogy miért „pont” én? Na hát, ez tényleg egy eléggé zavarba ejtő kérdés. Az Idő hídján szerinted egy író-temető talán…?

- Ha nem is temető, de nem is a mai SF tükre, inkább tisztelgés egy korábban indult generáció felé. Akik közül kevesen kezdték újra, egész pontosan csak te.

- De hiszen éppen annak köszönhető a „visszatérésem”, hogy ebbe a kötetbe engem IS beválogattak…! De hiszen éppen azóta keresnek meg „mások” is, nem csak Sárdi Margit. Na jó… sokan azért nem. De én azóta nem Trethonnak küldöm „be” az írásaimat, hanem… Szóval: „el” – Sárdi Margitnak, „be” pedig – Németh Attilának. Másnak – egyelőre – még mindig nem, de ki tudja… Hátha egyszer utána nézek ezeknek az „elburjánzó” kiadóknak is. Ha már ők nem néznek énutánam.

- Eddig inkább csak novellákat publikáltál, de a márciusi Galaktikában egy kisregényed első részét olvashatjuk, a Nóva Bellatrix-ot. Miért váltottál át a novelláról, ha eddig csak novellát írtál?

- Nekem minden írásom: „novella”! Akárhány oldal, akárhány tízezer karakter. Én NOVELLISTA vagyok, és az is maradok. Novella a Nóva Bellatrix is, a Zöld lámpa is, és természetesen a 82-ben megjelent Lézercsillag-folyosók is. Ez nem terjedelmi kérdés, én soha nem írtam le azt a szót, hogy „kisregény”. A „regény” szót is csak a közelmúltban, hatalmas megilletődöttséggel. De hát ötszázezer karakter azért…

- Ötszázezer? Az már valóban megköveteli magának a regény titulust.

- Majd ha egyszer (remélhetőleg) elolvasod az immár kész, leadott, „első” regényemet, megérted, hogy azt is EZ, a harminc éve novellistaként emlegetett Kasztovszky Béla írta, s amely jelenleg – minő „véletlen!” – Németh Attilánál van. Még az sem lehetetlen, hogy 2007-ben meg is jelenik a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Dehogy is „hagytam én ott” a novellát! Ha majd (jóval hamarabb) szakítasz időt a Nóva Bellatrix elolvasására, te is megérted mindezt…

- Szakítok rá időt… Köszönöm a beszélgetést.

2006-04-01