Én nem tudom, hogy igaz-e a lineáris fejlődés az ember életére, de hogy rám nem feltétlenül, az biztos. Egész eddig, négy és fél éven keresztül azt mondták rám, hogy vallástanár vagyok. Most, hogy végre utolér a sorsom, s valóban nekiállnék hittant tanítani, egyszer csak kiderül, hogy nem vagyok vallástanár: tanárjelölt vagyok. Na mindegy, ez bizonyára átmeneti állapot, s nemsokára újra vallástanár leszek, bár akadnak aggasztó előjelek. Legutóbb például megyek befelé református iskolarendszerünk drapp kocka alakú zászlóshajójába, úgy fél kilenc tájban, mikor az ügyeletes biztonsági őr (egy hölgy) igencsak elkezd bámulni. Sajnos a nézése egyértelművé tette, hogy ez valamiféle eddig lappangó férfiúi kisugárzásom tört elemi erővel a felszínre, hanem épp ellenkezőleg, valami nagyon nem tetszik a hölgynek. Megállok, visszanézek. Ő nem tágít, egyre szúrósabb lesz a tekintete. Végül feladom, s a "Belépéskor a diákigazolványt kérés nélkül mutatni kell" táblára sandítva megkérdezem: "Mutassak valamit?" (Egyébként az előző félévben, mikor a gyerekek angoltudását próbáltam csiszolgatni, egyszer sem láttam volna, hogy bárki is mutatott volna bármit belépéskor.) A hölgy fölényesen bólint: "Az ellenőrződet!"

Először nem fogtam fel. Ellenőrzőm természetesen van, mert párat elraktam, fent vannak a padláson egy dobozban, feltéve, hogy az egér még nem rágta meg. A régi szép idők emlékére, ugyebár... De hát az bő 260 kilométerrel odébb van, s pillanatnyilag nem látok reális esélyt arra, hogy belátható időn belül a hölgy szemrevételezhesse hajdani gimnáziumi jegyeimet. Így hát nem felelhetek mást, csakis az igazat: "Nincs nálam."

A tekintet egyre szigorúbbá válik. Lassan kezdem úgy érezni magam, mintha szégyenkeznem kellene valami miatt.

"Szóval még az ellenőrződ sincs itt?" néz rám mérgesen a hölgy. Bólintok. A portás, aki egyébként már ismert múlt félévből, egyre inkább vigyorog, nekem meg végre leesik a tantusz, s elrebegem - természetesen megilletődötten - a varázsszót.

"Amúgy tanítani jöttem..."

A hölgy erre érdekes képet vág, majd zavartan mosolyogni kezd. Hát ez van. Azért persze nem bánnám, ha a változatosság kedvéért néha, ha tanárnak nem is, de tanárjelöltnek néznének, nem pedig gimnazistának... De hát nem ez az első eset. Két éve a csurgói gimnazisták néztek épp befutott gólyának (pedig nem is volt kisbaba a csőrömben), és hát azóta se sikerült öregebb ábrázatot öltenem...

Na de nem is erről akarok mesélni, illetve majdnem erről. A vallásdidaktika órákon, na meg most a katechetikán, na meg a saját diákkori tapasztalatainkból megtanultuk, hogy nem árt, ha az ember néha motiválja a diákokat, vagy legalábbis felkelti a figyelmüket. Nos, nekem Méliusz-Juhász Péterről kellett aznap tanítanom, aki egy érdekes férfiú volt, de tartottam tőle, hogy ha leadom az egyháztörténet könyvekben szereplő évszámokat, a hitvallási iratok címeit és a hitviták helyeit, túlságosan sok izgalmat nem fogok okozni a hétfő első órán kornyadozó leendő református értelmiségnek. Így hát kerestem valamit, ami kicsit olyan, mint a méz, amibe a hasznos de annyira nem édes orvosságot keverik, hogy lenyelje a gyerek, és ez a valami nem más lett, mint Méliusz egyik könyve, a Herbárium.

Herbárium, vagyis: füveskönyv.

Természetesen ekkor a leendő református értelmiség felröhög, kuncogni kezd, hogy "haha, füveskönyv..." Mert a "fű" már rég nem az, amit a nyuszinak szedünk az árokparton (különben is, Pesten hol van nyuszi, meg esetleg olyan árokpart, amin füvet lehet szedni?) És ez a nevetés nekem szolgál, mert egyszer csak kiderül, hogy valóban: derék Méliusz Péter sok más növényhez hasonlóan a De Canabe - nevűt is lajstromba vette, leírva felhasználásának módjait. Ekkor a leendő református értelmiség még jobban mosolyog, s onnantól kezdve még a hitvitákra is jut egy kevés a figyelméből. Legalábbis így terveztem, és talán be is jött.

A már említett Herbárium viszont tartogat még kincseket, apró kis gyöngyöket, amiket nem akartam felelőtlenül hittanórán szétszórni, már csak azért sem, mert némelyiket korhatárosnak ítéltem, s nem volt nálam piros gömb, hogy kirakjam a terem sarkába. De a Papsajtó tudós teológus olvasóival már meg merem osztani, ha más haszna nem is lesz, de kicsit talán közelebb hozza hozzánk emberileg is Méliuszt, az egyházszervező reformátort, debreceni püspököt - és az embert.

A füveskönyv egyfajta korabeli népszerű "Doktor a családban", a növényeket leginkább gyógyhatásuk szerint tárgyalja, s külön tárgymutató igazítja el az érdeklődőt a nyavalyák erdejében. Ezekből szemezgetek most néhányat, természetesen a teljesség igénye nélkül és abszolút szubjektív válogatásban.

Reggelente sokunknak meg kell küzdenie az álom és ébrenlét határának átlépésével. Nézzük meg, hogy Méliusz mit is javasol?

Ha ki penig igen alunéjék... az fejére önts ecetet, az orrára borsot vagy pröszöktető hunyort, felserken... (186.)

Bizonyára eredményes módszer, ha a szobatársunk megkért, hogy bizonyos időre mindenképpen ébresszük fel, reformátori szellemben való alkalmazása javallott. Esetleg szakirodalomként is ajánlható az "Ébredéshez vezető út / Közelgő ébredés" témakörben, Spurgeon és Finney mellé, "Méliusz-módszer" néven.

Na de mi a helyzet a már említett nem nyusziknak való fűvel? A következő:

De Canabe. Canabus, kender. Egyik vadkender, másik szelíd kerti kender... Keveset enni jó a kendermagban, de a soka árt, mert magtalanná, meddővé tészen a soka, a gyomrot is megveszti. Ha magvát megtöröd, tejbe szűröd, úgy iszod, szomjúságot megállat... (309.)

Méliusz idejében még csak az indiánok füstöltek, úgyhogy a növény egyéb alkalmazásai kimaradtak, de mindenesetre a fenti szöveget ne nagyon híreszteljük bizonyos madaras körökben, mert a végén addig csűrik-csavarják, míg ki nem kötünk a drogliberalizálás reformátori megalapozottságánál....

Forduljunk inkább egy sokkal ártalmatlanabb növény felé, amivel úton-útfélen találkozhatunk. Ez pedig a csalán.

De Acalyphe. Égető csalán. Mindenki csalán, aki égető, szárasztó... A csalán a veséket megtisztítja, és felindítja a barátokat és apácákat, hogy nyerítsenek. Akinek a virgája meglankadt, csak főzze ezt borban, ezzel éljen, a főtt csalánnal kötözze... Próbált dolog. (242.)

Hát... Ha próbált, akkor nincs mit hozzátenni. Annyi bizonyos, hogy ha az ember kihagyja a főzés procedúráját és esetleg úgy kötözi rá a lankadt virgájára, akkor nem csak nyerítő barátokat és apácákat, hanem sok más érdekes dolgot is fog látni.

Na de ha már így belemerültünk a témába, nézzünk meg egyéb korabeli kék tabletta pótlékokat!

De Ormino. Sebes zsálya. ... Ez fűvel a satyrusok, a buja természetűek éltek. Mert ez kétféle fű, az borsfű és Sz. János füve. Az elveszett férfiságot gerjeszti, ha borban issza, étekben főzi. Ez is próbált dolog. (265.)

Csupa próbált dolog... De persze ne gondoljuk azt, hogy valamiféle parttalan erkölcstelenségre bíztatna mindez. Méliusz nagyon is komolyan gondolta, hogy ilyesfajta dolgoknak a házasságban van a helye. Na de mi van akkor, ha a kapcsolat meghidegül és már a főtt csalán se segít? Ekkor sem reménytelen a helyzet:

De Thymbra. Borsfű. Kétféle e borsfű. Egyik kerti, ez magos, erős, borsszagú. A másik erdei, mezei, hasonló az Hypsophoz, Satureia neve, mert felindítja a bujaságot, aki él sokat vele. ... Ha főve észed tehénhússal, ha főzöd, iszod, felgerjeszti benned a jámbor feleséged szerelmét. Gyomort melegít, tisztít, erősít, csömörlést, ételutálást, homályos szemet világosít. (263.)

Tehát - az egyéb hatásaiból visszakövetkeztetve - ha az asszony rosszul főz s a férj ezt már igen nehezen szenvedi, akkor is segít, illetve ha valami miatt meghomályosodtak a férfiember szemei és esetleg már nem látja olyan szépnek a nejét, akkor ezek a homályos szemek megvilágosíttatnak... Igaz hát a régi mondás: csúnya feleség nincs, csak kevés - borsfűfőzet...

Vigyázat! Arról nem szól a fáma, hogy mi történik akkor, ha nem tehénhússal, hanem esetleg bikahússal főzve eszi a férfiember. Esetleg késztetést érez arra, hogy bizonyos "Pride" felvonulásokon masírozzon?

Ha pedig az elhidegülést esetleg a férj kopaszodása okozza, akkor sem kell kétségbe esni, visszahódíthatja még ő is kedvesét:

De Nardo. Római spica. ... Ha vízben főzed a Nardust, párold véle az asszonyállat testét, meggyógyítja dagadássát. A kopasz fejedet, elnyírlett szeme szőrt ha gyakran kened a Spicanarddal, szőrt hoz. (271.)

Talán ennyi is elég ízelítőnek a füveskönyvben megbúvó érdekességekről... - és talán az is kiderült belőle, hogy miért foglalkoztam inkább az Egervölgyi hitvallással és az antitrinitárius küzdelmekkel az órán. Na de talán majd fakton...

(Az idézetek végén lévő számok oldalszámok. Melius Péter: Herbárium. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1979)