Mint mindenkinek, nekem is elég érdekesre sikerült ez az év és most, hogy az összegzést tervezve átlapoztam a határidőnaplómat (igen, tudom, nagyon retró…), több olyan eseményt is találtam benne, amiről meg mertem volna esküdni, hogy tavaly történtek. A márciusban kezdődött karanténos időszak ennyire éles határvonalnak bizonyult.

Az év írói szempontból úgy kezdődött, hogy a Koppány fiai utolsó harmadán dolgoztam, Babócsa fejezetein. Tavaly nyáron kezdtem bele, először csak egy másik regény mellett futó hobbiprojektként, de utána kiadói kérésre előre került a sorban és a már majdnem negyedmillió karakternél járó Vérszerződés/Álmos-regény került hátrébb a sorban. (Érdekesség, hogy mikor elkezdtem írni ezt az Álmos-regényt, még szinte egyedinek hatott az ötlet, azóta meg két regény is megjelent ezzel kapcsolatban; túl lassan írok?) Az év első harmada általában nagyon termékeny szokott lenni írás szempontjából, a Luther-regényeket és a Koppány-regényt is ebben az időszakban zártam le vagy lódítottam meg alaposan karakterszámban, a Koppány fiaival sem történt másként.

Január végén egy régebbi kiadóm is megkeresett, hogy egy újabb regényen gondolkodjunk közösen, az ilyen mindig jó visszajelzés nekem, egyrészt szakmai szempontból, másrészt én hagyományos kiadókkal dolgozom együtt, így ha velem terveznek, akkor az nem csak néhány szép szó, hanem azt is jelenti, hogy időt, energiát és nem kevés pénzt is feltesznek azokra a szövegekre, amit írni tudok nekik. Úgyhogy elkezdtünk ötletelni, gondolkodni, figyelembe véve az írás alatt álló és tervezett regényeimet is. Szeretek olyan határidőket mondani, amiket be is tudok tartani és eddig mindig sikerült is így tennem.

Február 18-án a Magyar széppróza napját tartották, tartottuk a dorogi könyvtárban – Cselenyák Imre, Kele-Fodor Ákos, Schmöltz Margit, Soós Tibor társaságában engem is meghívtak a beszélgetésre, amit Szabó-Berghauer Zoltán vezetett könyvtárigazgatóként, bár prózaíróként is ott volt a helye. Általánosságban beszélgettünk a prózáról, az írásról, írói létről, nagyon jó hangulatú eszmecsere volt, érdekes és egymásra is értőn figyelő résztvevőkkel. Nem tudom, mennyire általános az, hogy egy ilyen Esztergom-Dorog nagyságú kistérségben ennyi publikáló regényíró lakik (és a fenti társaság nem is fed le mindenkit, messze nem). Ráadásul számon tartjuk egymást és jól együtt tudunk gondolkodni, működni; nagy ajándék ez.

Február 29-én adtam le a Koppány fiai kéziratát a Goldbook kiadónak, de nem csak szökőévente tervezek ilyesmit művelni. Márciusra ígértem amúgy.

Március 9-től kezdve itthon voltam, vagyok, a fiam elkapott valami apró betegséget (nem Covid), így mi egy héttel korábban kezdtük az otthonlétet. Írtam is a szerkesztőmnek, hogy kicsit több időm lesz az Álmos-regénnyel foglalkozni. A próféta szólt belőlem, mert nemsokára bezárták az iskolákat és átálltak a digitális oktatásnak nevezett akármire, ami a mi családunkban a kezdeti nehézségeket és rágörcsöléseket letudva egész jól ment. Kis fáziskéséssel az én kontaktóráim is megszűntek, majd bő két hónap múlva jöttek vissza digitálisan – ez azt jelenti, hogy március óta gyakorlatilag otthon ülök és a magam részéről ezzel nincs semmi gondom. Az Álmos-regénybe sikerült hamar visszazökkennem és a váltott nézőpontú fejezetek ellenére egyenletesen haladtam vele, persze az sokat segített, hogy nem nulláról építkeztem, hanem még tavaly, a két Koppány-regény között már felépült a fejemben és a jegyzeteimben az a világ, amiben a szereplők mozogtak. A bőséges szakirodalom (szó szerint vett szakirodalom) is folyamatosan adott új és új impulzusokat, nincs jobb módszer az írói blokk feloldására, mint egy témába vágó doktori értekezés áttanulmányozása…

Májusban érkezett egy meglepetés megkeresés, aminek eredményeképp június elején Budapesten ellátogathattam az M5 stúdiójába és Bán Mór vendégeként mesélhettem a régi és új írói dolgaimról, terveimről. Azt hiszem több írótársammal együtt mondhatom, hogy nem vagyunk a képernyőhöz, stúdiós körülményekhez, lámpákhoz, kamerákhoz szokva, (a sminkesekről nem is beszélve), de ahogy elindult a beszélgetés maga, minden a helyére zökkent. Visszanézve sem tűnik olyan vészesnek. Érdekesség, hogy a legelső megjelent könyvemet Bán Mór szerkesztette még 2003-ban, az ő világára (Dark Space) írtam egy regényt – hát, nagyon más volt akkor még minden.

Szeptember 12-én az esztergomi könyvhét keretében a történelmi regényekre fókuszálva beszélgettünk Cselenyák Imrével, Scmöltz Margittal és Soós Tiborral, hátunk mögött rögbimeccsel és kicsit odébb az Várheggyel. Nagyon jó beszélgetés volt, amit fel is vettem és egy szerkesztett leiratot is szerettem volna készíteni belőle – de a telefonom összes adatával együtt ezt is sikerült elveszítenem pár nappal később.

Pár nappal később egy régi-új kiadómnál tárgyaltam egy történelmi nagyregény tervéről, ami egy érdekes kihívás lesz, más, mint a korai magyar vonal, amire a legutóbbi három regénnyel ráálltam, de nem ismeretlen terep ez sem. A konkrétumokról majd később írhatok, de már dolgozom rajta, ami az őszi hónapokban masszív utánaolvasást, agyalást jelentett. Már kitapasztaltam magamon, hogy ez úgy működik, hogy addig kell vonatkozó szövegeket, tanulmányokat olvasni, amíg a sok bevitt és átszűrt információból életre nem kel a regény világa. Jelen esetben sokat segít az, hogy a főszereplőtől rengeteg levél és eredeti szöveg maradt fent, a korról szóló forrásokról nem is beszélve. Két-három hónapi olvasás után lendültem át a holtponton és kezdtem írni magát a regényszöveget. 2021 végéig kell valahogy beleférnem az egymilliós határ alá, hogy ne okozzak túl sok fejfájást a szerkesztőnek.

Szeptember 17-én megjelent a Koppány fiai! Eredetileg a Könyvhétre szerette volna időzíteni a kiadó, utána az őszre csúsztatott Könyvhétre, de egyikből sem lett semmi, hála Istennek a megjelenést ezt csak csúsztatta.

Október 31-én, a Reformáció emlékünnepén régi kedves ismerősök meghívására az Erdőkertesi Református Gyülekezetben vettem részt könyvbemutató beszélgetésen a Luther-regény apropóján. A gyülekezet lelkészei évfolyamtársaim voltak, illetve ők adtak össze minket a feleségemmel, nem tegnap történt. A beszélgetőtársam pedig az egyik legfelkészültebb kérdező volt, akivel találkoztam, gyakorlatilag már előtte egy órával elkezdtünk a regényről, a korszakról beszélgetni a templomkertben, utána közönség (és kamera) előtt folytattuk. A felvétel felkerült a gyülekezet csatornájára is.

Két napra rá pedig az esztergomi könyvtár vendége voltam, ahol a Koppány fiai (illetve a két Koppány-regény) bemutatójára került sor Schmöltz Margit kérdéseivel – a felkészültségre itt sem lehetett panasz és az utolsó nálam levő Koppány-regény is gazdára talált. Nem sokkal később a kiadónál és a kereskedőknél is kifogyott, így jelenleg nekem is csak az egy saját példányom van meg, ha majd lesz utánnyomás, én leszek az első, aki beszerez párat.

A vírushelyzet mindkét bemutatóra rányomta a bélyegét, maszkban, hangulatban és mint kiderült, az éves programok az én könyvbemutatómmal fejeződtek be, mert jött a korlátozások újabb hulláma. Pedig még kettő várt volna rám, igaz, átkerültem volna a másik oldalra. Az esztergomi könyvtárban Bónizs Róbert írótársammal beszélgettem volna a Toldi-regényeiről,a dorogiban pedig visszaadtam volna a kölcsönt Schmöltz Margitot az új Anonymus-regényéről kérdezve. Ez utóbbit végül is bepótoltuk, életünk első Zoom-beszélgetését felvéve és interneten megosztva; annyira nem is volt bonyolult és úgy tűnik, nagyságrendekkel több embert lehet ezen a módon elérni, mint egy élőben, közönség előtt tartott bemutatón. Mondjuk a hangulat nem ugyanaz.

Ezzel véget is ért az írói évem. Dolgozom az új regényen, várom, hogy mi lesz a sorsa a leadott és megszerkesztett Álmos-kéziratnak (szerintem senki sem tud nagyon előre tervezni mostanában). A vírus ellenére termékeny és sikeresnek mondható írói évem volt ( a fő szakmám eredményein látszik a másik oldal, de én még mindig azok közé tartozom, akiknek a vállalkozása túlélte az évet), két kéziratot is be tudtam fejezni, megjelent egy regényem és az első hónapok alapján nem is teljesített rosszul, megjelenésre vár egy leadott kéziratom (ami akár egy komolyabb sorozattá és nőhet az Árpád-házról) és aláírt szerződésem van egy újabb nagyregényre párhuzamosan egy másik kiadónál. Ráadásul olyan regényeket írok, amiket szeretek, ez egy hozzám hasonló hobbiíró szempontjából fontos dolog, a visszajelzések alapján pedig még olvasóim is vannak – ez pedig minden írónak fontos.

Köszönöm azoknak, akik olvastak, követtek, visszajelzést adtak, eljöttek valamelyik könyvbemutatómra vagy megnézték a tévében, interneten. Sok jó olvasnivalót és a mostaninál sikeresebb, tervezhetőbb, biztonságosabb évet kívánok mindenkinek!

 Képek: Helischer József Városi Könyvtár, Esztergom; M5