A Koppány – a lázadó vezér című regényéről a szerzővel,
Cs. Szabó Sándorral Pócs Márton beszélget
A saját meghatározásod szerint a Koppány nem klasszikus történelmi regény, legalábbis az utószóban utalsz rá, hogy a források felhasználását tekintve, a forrásokban tátongó óriási hézagok kitöltésénél tulajdonképpen belemenekül az ember a fikcióba, hogy a történetet kikerekíthesse. Mondanál valamit arról, hogyan alakult ez a folyamat azután, hogy az ötlet megszületett, hogy ezt a történelmi szereplőt választod?
Engem a történelem, a történelmi regények mindig nagyon foglalkoztattak, de sokáig úgy éreztem, hogy még kevés vagyok ahhoz, hogy magam is ilyet írjak. Nem arra gondolok, hogy nem tudtam volna az adatokat felkutatni és feldolgozni már korábban is. De engem a regényekben az emberek érdekelnek. Nem csak az, hogy ebben az évben volt ez az esemény, szerződés, csata, hanem sokkal inkább az, hogy aki ezekben az eseményekben benne volt, az hogyan élt, hogyan élte meg ezeket? Miért tette azt, amit, miért nem tette azt, amit szerintünk, visszatekintve tennie kellett volna? Úgy éreztem korábban, hogy nincs elég ismeretem, tapasztalatom ahhoz, hogy ezeket ábrázolni tudjam. Most, negyven évesen, ami egyszerre sok is meg kevés is, talán kicsit érettebb vagyok ahhoz, hogy ezekbe jobban bele tudjak gondolni.
A történelmi regényeknek talán két végletük van. Az egyiket jobb híján nevezzük történelmi ponyvának, ahol a történelem csak egy kellék, egy kis szín, de magát a történetet, a szereplőket akármelyik másik korba bele lehetne tenni és a lényeg nem változna. A másik véglet meg az lehet, hogy a regény már annyira történelmi, hogy inkább már egy történészi munka, annyira hiteles, de nagyon száraz, távolságtartó. Én valahova a kettő közé szeretném helyezni magamat: a történelmi hitelességből nem akarok engedni, még akkor sem, ha mondjuk izgalmasabb lenne másfelé kanyarítani az eseményeket. Csak a fordulatosság miatt ezt nem fogom megtenni, inkább legyen unalmasabb, de hitelesebb. Főleg a Luther-regénynél volt ez nehéz, a Koppánynál azért jobban pörögnek a dolgok. Luther élete legnagyobb részében egyetemi professzorként írta a dolgait a szobájában és leginkább ez volt az élete. Az, amit mások, máshol küzdöttek ezekből kiindulva, az nem volt úgy mond „akció” az ő életében. Olvastam is ezért olyan regényt róla, ahol a szerző kitalált fordulatokkal próbálta érdekesebbé tenni a történetet, például elrabolják a feleségét és Luther meg Melanchton egy-egy nagy késsel megy utánuk, hogy kiszabadítsák. Ismerve a két professzor testalkatát, elég furcsa ezt elképzelni is, de megértem, hogy a szerző miért fűzött bele ilyeneket is.
Mit jelent nálad a hitelesség Koppány esetében?
A Koppány-regénynél az volt a gondom, hogy amikor elkezdtem a forrásokat összegyűjteni, azt találtam, hogy mondjuk apró betűtípussal egy A4-es oldalra ki tudnám nyomtatni az összeset. És akkor ezek még mindig nem elsődleges források, mert ő nem írt semmit, legalábbis nincs nyoma, az ő életében sem írtak róla semmit, hanem utólag írtak le róla pár dolgot, ráadásul az ellenségei. Tehát azok írták meg az ő történetét, akik ők legyőzték, ezt is csak címszavakban. Vagyis nagyon nehéz hitelesen megírni bármit is, és nem azért, mert hazudni akarok, hanem mert egyszerűen nincs forrás, amire építeni lehetne. Innentől kezdve egy nyomozói munka volt az írás előkészítése, vagy inkább régészeti, paleontológiai, mint amikor találnak egy apró csontdarabot és abból rekonstruálják az egész ősembert. Mindig is csodálkoztam, hogy ezt hogyan csinálják? Persze tudom, hogyan csinálják, párhuzamos ismereteket használnak, biológiai, genetikai törvényszerűségeket a lyukak kitöltésére, kikövetkeztetésére. Ugyanezt próbáltam én is tenni, kivallatva a rendelkezésre álló kevés töredéket. Első körben lefejtettem a forrásokról a propagandát, például amikor olyanokat írnak, hogy „ördögi sugallatra” ezt meg azt tették. Nyilván nem valami démon küldte őket harcolni, hanem akartak valamit, és innen jöttek a kérdések. Mit akarhattak pontosabban? Miért akarhatták? Hogy nézett ki az ország ekkor? Hogyan néztek ki a szomszédos országok?
A szomszédokról már több forrás van, például Gizella fejezete is így állt össze, ő egy sokkal jobban dokumentált világban élt. Ez nekem sokszor fájó is volt: a magyar történelemnek ez a szakasza nagyon érdekes és nagyon fontos, és mégis mennyire elveszett róla minden! Pedig biztos nekünk is volt, ha nem is írott történelmünk, de szóbeli történelmünk: ilyen énekeket a regényben próbáltam is rekonstruálni. Tudjuk, hogy az akkori magyaroknak megvoltak a maguk énekei, eposzai, amikben elmesélték a korábbi dolgokat, de ezeket szóban adták tovább és amikor meghaltak, akik továbbadhatták volna, ezek el is vesztek. A környező népek, akik kicsit előrébb jártak az írásbeliségben, többet megőrizhettek ezekből. Gizella például, mikor megtudja, hogy nem apáca lesz, hanem egy barbár fejedelemhez adják feleségül, a könyvtárban szökik és egy könyvbe menekül, egy egyébként elég korhatáros történetbe, egy női szerző mártírlányról szóló könyvébe. Ezek a történetek fennmaradtak, a mieink pedig elvesztek.
Akkor miért pont Koppány? Ha már az elején ilyen nehézségekbe ütközik az ember, akkor akár félre is tehetné és vehetne elő akárkicsodát, akár a korszakból is, aki forrásokban gazdagabb…
Kicsit olyan ez, mint a kötéltánc. Azt mondják, egy könyvet megírni nagyon könnyű, egy könyvet kiadni is viszonylag könnyű, de egy könyvet eladni az már a művészet része a dolognak. A kiadóknak, ha a piacból élnek, azok is, akik értéket akarnak képviselni és szerintem azért a többség valamiféle értéket akar képviselni, akkor olyan kiadványok felé kell menniük, amik piacképesek. Ha van egy jó húzónév, amit sokan ismernek, viszont nincs lefedve, vagy nincs még azon a módon lefedve, az lehet egy piacképes dolog. Vannak írók, akik azt nézik, hogy mi a leginkább eladható, és olyat írnak. Jó esetben pénzt keresnek vele. Ugyanakkor vannak írók, akik inkább művészek, és azt írják, ami a lényük valójából valahogyan jön, és panaszkodnak, hogy éheznek (nyilván sarkítok most). Én megpróbálom mindkettőből megvalósítani a szimpatikus részt. Csak olyat írok, amit fel tudok vállalni, hogy igen, ez érdekel, és belőlem jön és fontos és lehet, akkor is megírnám, ha nem adnának érte semmit (sok ilyet írtam, nem is adtak érte semmit), de ugyanakkor próbálok afelé is menni, hogy lehetőleg adjanak érte valamit. Koppány kiválasztása a kiadóval való egyeztetések eredménye volt: feldobtak témákat, hogy melyik területek nincsenek még lefedve, hol lehet piaci rés a történelmi regények iránt érdeklődők egyre nagyobb rétegénél, és végül a Koppány volt az, ahova megérkeztünk. Nem én írtam az első regényt róla, még mostanában sem, de ahogy beleolvastam a többibe, azt láttam, hogy amit én tudok írni róla, az gyökeresen más. Koppányt szinte mindenkit ismeri, a rockopera több generációs élmény, tehát ideális húzónév, de emellett a személye, a hozzá kapcsolható események elkezdtek valóban érdekelni. Kicsit olyan volt, mint a Luther-vállalkozásom. Luther is olyan, akinek szinte mindenki ismeri a nevét, de kevés dolgot tudnak csak róla, és amit általában tudnak róla, az meg nem igaz. Ez Koppányra is áll. Mikor valakinek meséltem, hogy Koppányról fogok írni, egyből rávágta, hogy Koppány stílszerűen négy részben kellene megírni.
A felnégyelés miatt.
Igen. A rockoperából mindenki tudja, hogy felnégyelték, pedig esélyes, hogy nem. A regényben sincs benne egyébként, bár mivel az csak a haláláig követi, így könnyen ki lehetett kerülni a kérdést. Elkezdett tehát érdekelni a dolog. Itt van ez a Koppány, akit mindenki egy ilyen pogány ősférfierőnek tart, aki jön és lázad és leverik és felnégyelik, közben meg lehet, hogy egy egészen más jellegű figura volt. Mikor rájöttem, hogy akár egyidős is lehetett Sarolttal és az, hogy Géza özvegyét el akarta venni feleségül, az nem volt szükségszerű velejárója a hatalmi igény bejelentésének, vagyis lehet, hogy valami más oka volt ennek a házassági szándéknak, megszületett bennem a történet magva és innentől kezdve már teljesen az én projektem volt. Már nem az volt a fontos, hogy a kiadó azt mondta, hogy ez egy jó név és lehet, hogy sikeres lesz (úgy tűnik, az lett egyébként), hanem formálódott bennem egy történet, amit meg akartam írni, mert megtaláltam benne azt, ami engem érdekel.
Aki a magyar őstörténet kutatásával foglalkozik, vagy akár ilyen módon hozzányúl a témához, az gyakorlatilag darázsfészekbe nyúl manapság. Amikor azt említetted, hogy kötélen táncol a dolog, én egyből erre gondoltam, nem a kiadó szempontjaira. Ez a téma tényleg át van politizálva, nem tartottál tőle, nem tartasz tőle, hogy úgymond a téma választása miatt „bekóstolnak”?
Eddig még, legalábbis szemtől-szembe nem kóstoltak be. Emlékszem, mikor a legjobb barátommal ültünk a Westend egyik éttermében és meséltem neki, hogy lehet, hogy Koppányról fogok írni, megcsóválta a fejét, hogy „hú, mit fogsz ezért kapni”! De ahogy ezt kimondta, egyszer csak elsétált előttem egy volt egyetemi évfolyamtársam, akit már tizenöt éve nem láttam, meg azóta sem, viszont úgy hívják, hogy Koppány. Úgyhogy ezt égi jelnek vettem, hogy bele kell vágjak, bekóstolás ide vagy oda.
Az utószóban írsz arról, hogy Koppány egy szimbólummá vált.
Igen. Biztos vagyok benne, hogy van egy olvasóréteg, aki akár ezt a könyvet, akár más, Koppányról szóló könyvet ezért veszi a kezébe. Az ellenállás, az igazi magyarság megtestesítője, ami egyébként szerintem valahol igaz is, bár nem gondolom azt, hogy a vele szemben állók meg ne lettek volna úgymond jó magyarok. Ahogy gyűjtöttem az anyagot a regényhez, óhatatlanul is találkoztam azzal, hogy Koppányra rengeteg mindent ráhúznak, ami… hát mondjuk úgy, érdekes. De nem is az a legnagyobb baj ezekkel a dolgokkal, hogy furcsák, hanem az, hogy semmi alapjuk nincsen, mármint, ha komolyan vesszük azt, hogy legyen egy állításnak történelmileg értelmezhető forrása. Nem tartom például lehetetlennek, hogy Koppánynak ma is köztünk élnek a leszármazottjai, sőt, valahol meg kell legyen a vérvonal, de én másik irányban próbáltam mozogni, tiszteletben tartva az alternatív megközelítéseket is.
Annak ellenére, hogy a forrásokkal valamennyire igazolható vagy valószínűsíthető elemeket építettem csak be, kaptam például olyan olvasói levelet, amiben csak annyi volt: „köszönjük, hogy végre megírta ezt Koppányról”. Volt, aki az olvasni még nem tudó unokájának dedikáltatott egy példányt, az unokának, akit Koppánynak hívnak, és „nem véletlenül”… Igen, van egy réteg, aki így tekint Koppányra és én sem ez ellen, sem mellette nem akartam a regényemet írni, hanem egy korrekt könyvet akartam írni. A megmaradt tényekhez akartam ragaszkodni, a túlzásokat le akartam nyesegetni, már csak azért is, mert szerintem nincs szükség ezekre a túlzásokra ahhoz, hogy Koppány Koppány legyen. A pogány-keresztény ellentétbe sem akartam nagyon belemenni, mert szerintem az, ahogy ezt ma értelmezzük, az abban a korban anakronisztikus. Szerintem Koppány meg lehetett keresztelve és valószínűleg annyit jelentett neki, mint mondjuk Gézának meg a többi kortárs keresztény uralkodónak, tisztelet a kivételnek. Ezt az ellentétet is a források propaganda-részének éreztem.
Számomra a könyv első olvasása után nagyon pozitív dolog volt, hogy valóban ragaszkodtál a forrásokhoz, ahhoz a kevés meglévőhöz, és ezeket megtartva, felhasználva építkeztél. Úgymond az akadémikus vonalat viszed, és ez számomra dicsérete a könyvnek. Persze biztos van, aki ennek pont az ellenkezőjét érzi és talán felhördül...
Biztos is, sőt. Remélem is, hogy van, mert az a jó könyv, ami érzelmeket generál. De azt is remélem, hogy ha a felhördülés mellett elolvassa, akkor talán látja, hogy így is ott van Koppány benne és nem vettem el a vezér „koppányságát”.
Teljesen világos a számomra, hogy alapos néprajzi és egyéb kutatások és ismeretszerzés előzte meg a könyvírást. Egészen tudatosnak tűnik az a didaktikus vonal, amit képviselsz. Nem díszletnek, klisé szerűn vannak benne ezek az elemek a regényben, hanem tudatosan használod őket a történet elmélyítéséhez. Gondolok itt egészen konkrét néprajzi utalásokra, amiket így nem is ismertem, például árnyéklélek megjelenítése, vagy dolgok az ősvallásra vonatkozóan, vagy amikor a lányrablás történik, Jóleánnál, aki kitalált szereplő ugyan, de konkrétan megjelenik vele kapcsoltban az esküvői szokások sok része, a birkózás a fivérével például...
Korábban, kint a pusztán ez még annak idején élesben mehetett, berontottak a szállásra és próbálták elragadni a kiszemeltet, a bátyjai meg próbálták megakadályozni. Koppány korára ez már egyfajta szertartássá válhatott, eljátszották, mint ahogy mind a mai napig vannak hasonló elemek a lakodalmakban, játékos szertartások, menyasszonyrablás. Ezek le vannak írva magyar és hasonló kultúrában élt népek esetén.
A menyegzőre vonatkozva megjelenik a menyasszonyfektetés is, ami élő hagyomány volt.
A mai szemnek kicsit furcsa, hogy ez így tényleg megtörtént és az egész törzs végignézte, hogy mi hogyan alakul, de főleg egy vezérnél ez egy fontos elem volt hogy lássák, tényleg megtörtént. Visszautalva a Luther-regényre, az ő esküvőjén is, bő fél évezreddel később is a barátai betették a vőlegény és a menyasszonyt az ágyba, de ott utána már magukra hagyták őket. Enyit finomodott a szokás. Koppány korában még nem mentek ki.
Még mindig a menyasszonyfektetésnél maradva kicsit… Koppány és Sarolt kapcsolatában is megjelenik pár dolog, ami ide tartozik. Ez a kvázi szerelmi szál ugye szépen gömbölyödik a történet végéig, amikor vesz egy éles fordulatot és nyilvánvalóvá lesz, hogy Sarolt elárulta, vagy inkább kihasználta a saját céljaira Koppányt. A kérdésem arra vonatkozna, hogy vannak a könyvnek olyan részei, amik, mondjuk úgy, karikát igényelnének, az érzelmek túlburjánzásának nyílt megjelenítésével… Értem, hogy ez a történelmi szálat erősíti, de nem gondoltál arra, hogy ezzel elveszítesz egy bizonyos közönséget, olvasói kört?
A Koppány nem gyerekkönyv, már csak a témájából adódóan sem lehet az. Egy bizonyos életkor alatt, előismeretek nélkül szerintem nem is lehet megérteni, hogy miről szól. De sehol sem öncélúan erőszakos vagy pornográf, hanem amit bemutat, az az életnek a része. Az esküvői szertartás része volt például ez a menyasszonyfektetés. Vannak könyvek, ahol ezeknél szemérmesen elfordulnak vagy kilépnek. Egyébként nálam sem megy végig, de úgy gondolom, hogy ami például Jóleán és Koppány között történik, az nem csak az élet természetes része, hanem a történet szempontjából is fontos. Nem azért írtam le úgy, ahogy, mert akartam bele erotikus részeket is írni, hanem ez a kettőjük viszonyát árnyalja. Koppány vezérként megszokja, hogy, főleg ezen a téren, mindent megkap. Jóleán meg születése óta abban nő fel, hogy ő a vezérnek lesz a felesége, ez az öntudat a személyisége része, és mikor egybekelnek, egymásnak is feszülnek. Koppány megy, hogy megszerezze az örökségét, Jóleán pedig feleség akar lenni, nem özvegy, és vissza akarja fordítani, mindezt pedig a prémek alatt vívják meg, férfiként és asszonyként. Ez árnyalja azt is, hogy mi mozgatja Koppányt Sarolt és az öröksége felé. Neki nagyon tetszik az Saroltban, hogy Sarolt nem enged neki, ez pedig még vonzóbbá teszi, még jobban kell neki emiatt. Jóleán meg nem érti, hogy ha tőle megkap mindent, akkor miért nem elég ez a minden? Vannak dolgok, amik nem csak fejben dőlnek el és ezt nehéz szemérmesen ábrázolni.
A klasszikus „keresd a nőt”…
Egyébként nem szeretem az öncélúan erőszakos jeleneteket, amikor az író tobzódik ezekben, de például egy korabeli, test-test ellen menő csatát életszerűen nehéz ilyen képek nélkül leírni, hogy a másik korhatáros rész felé utaljak. Bár az én regényem szerintem még kifejezetten visszafogott ilyen szempontból a kortárs mezőnyben, szinte kevés is. Ma már egész máshol van az ingerküszöb.
A másik fő vonulat, amit azért nem lehet kihagyni a beszélgetésből, az mégis csak a pogányság és kereszténység témája, hiszen e köré szerveződik a történet főképpen. Az is felmerül, hogy a pogányság vagy kereszténység kérdése az mennyiben pusztán vallási kérdés, és mennyiben hatalmi kérdés? Az utószóba kitérsz erre is…
Koppányról mindenki tudja, hogy pogány volt, ami valószínű nem igaz, bár az is kérdés, hogy mit értünk pogány alatt? A korabeli európai uralkodók között igen ritka volt az, hogy bibliai mércével mérve keresztény lett volna valaki, tisztelet a kivételnek. Szóval, ha Koppány pogány volt, akkor elég sok más vezető is az volt: ott volt rajtuk a kereszt, de éltek úgy, ahogy akartak. Koppány kora egy átmeneti kor volt, amikor a magyar törzsszövetség, ami még nem jelentett egységes országot, ott élt nagy keresztény birodalmak vonzáskörzetében és maga a kereszténység sem volt ismeretlen a számukra. Sok magyar, köztük sok katona is, eleve keresztény volt, nem azért, mert azt mondták nekik, hogy annak kell lenniük, hanem mert így döntöttek.
Erre régészeti leletek is vannak. 
Igen. Volt egy efelé mutató természetes folyamat is. Politikailag pedig egy kis védelmet adott az, ha a kereszténység terjesztésének indokával nem lehetett háborút indítani egy ország ellen, többek között, illetve az állam megszervezésének, működtetésének is segítséget adott. Ezért már Géza idején elkezdődött egy felülről való, hatalmi eszközökkel való formálás, de itt az uralkodókat különösebben nem érdekelte az, hogy mi van, mi történik az emberek szívében. Nekik, kis egyszerűsítéssel az volt a fontos, hogy alakuljon az egyházszervezet, vegyenek részt az emberek a szertartáson, fizessék a tizedet és a papokat lehetőleg ne öljék meg idejekorán.
Koppány próbáltam úgy ábrázolni, mint aki ennek a kornak a gyermeke. A regényben Koppány Géza családjának tagja, így nem kérdés, hogy ő is arra a rítusra keresztelkedik meg, mint az uralkodó, de ugyanakkor természetes számára az az átmeneti, kevert vallási világ is, ami körülveszi. Van a keresztények Istene, vannak a régi vallás elemei, szellemek, ősök lelkei, sárkányok és ezek egy egészet alkotnak körülötte. Többször írom, hogy a kereszt jele is ott van rajta a többi mellett a páncélján, leírom a korabeli keresztelési szertartást, mint ahogy a rekonstruálni próbált régi hiedelmeket, rituálékat, gondolkodásmódot is ábrázolom vele kapcsolatban. De szinte biztos vagyok benne, hogy nem kizárólag a „szemforgató hamis papok” ellen lázadt, bár kétségtelen, hogy az eltérő lelkiség, az orientációban jelen levő eltérő hangsúlyok is adhattak egy színezetet a dolognak. István nem véletlenül kapta a „szent” jelzőt az utókortól, nem véletlenül kanonizálták, minden bizonnyal sokkal inkább keresztény volt, mint a korabeli vezetői réteg erős emberei, beleértve Koppányt. De a konfliktus lényege nálam a hatalmi harc, egy családon belüli viszály, nem az első és nem az utolsó a magyar történelemben. Egyébként azt sem tartom kizártnak, hogy ha Koppány győz, akkor nem egy hasonló vonalat vitt volna ő is politikailag, egyházpolitikailag; ő sem volt ostoba.
Amikor a sztyeppei népekről van szó, akik közé mi is tartoztunk, mindig visszahúzódom, amikor az őstörténetről van szó, és nem azért, mert olyan kevés ismeretem lenne róla. Szerintem speciálisan álltak hozzák ezekhez a kérdésekhez, egyszerűen a túlélés határozta meg a lépéseiket. Ha csak a kazár kaganátust nézzük, ők ugye felveszik a zsidó vallást, ami egy nagyon érdekes dolog: hogy kerül egy zsidó közösség a Kaukázuson túli területre? De pontosan abból az okból, amit te is említettél, egész egyszerűen a szomszédos hatalmak szorításában a túlélés ezt követelte meg. A regényből is kiderül, hogy Koppány, amikor a keresztény vallásról van szó, akkor nem a hit felől közelít, hanem gyakorlati szempontból. Átérzi, hogy itt egyfajta nyomást akarnak gyakorolni rá, azzal, hogy ezt rá akarják kényszeríteni. Az a részlet, amikor Esztergomban találkozik Adalbert püspökkel, az nagyon tetszik, mert nagyon jól leírja, hogy milyen lehetett a kapcsolata a kereszténységgel.
Ez az egyébként elképzelt találkozás valahol Koppány hitvallása is. Adalbert pont a pogány módra élő keresztény uralkodókkal való konfliktusa miatt került Esztergomba és ott találkoznak, Koppány ott elmondja a maga krédóját neki, hogy ő mit hisz Istenről és a világ rendjéről. Vajk pedig, Sarolt nyomására, a latin Credo, a Hiszekegy sorait mondja Adalbertnek, mintha Koppány szavait fordítaná, és persze próbáltam úgy szőni, hogy a két hitvallás egyfajta párbeszédben legyen egymással. Adalbertet gyakorlatilag átverik, de mégsem. Keveset tudunk a magyar ősvallásról, de amit rekonstruálni lehet belőle, annak az elemeit próbáltam párhuzamba állítani ezzel a keresztény hitvallással: így beszél Koppány a teremtésről, a teremtő Atyának a szerepéről, amik, persze máshogy, de a kereszténységben is ott vannak. Az utószóban is írom, hogy a korabeli magyarságra alkalmazni a „pogány” jelzőt nem túl pontos. Nem véletlen, hogy a maga a szó sem magyar és nehéz magyar szót találni a korabeli magyarság vallási képére, hiszen sem a „hitetlen”, sem az „istentelen” nem igaz, és ahogy említettem már, a „nem-keresztény” sem általánosítható. Már csak ezért sem akartam a pogány-keresztény ellentétre kiélezni a regény cselekményét, fókuszát.
Hogy érzed, mennyire sikerült megvalósítanod a regényben azt, amit át akartál vele adni? Mennyire érzed egésznek, azt, ami lett belőle?
Amikor lezártam a kéziratot, és végül kézbe vettem a könyvet az ízig-vérig Koppányos borítójával, akkor úgy éreztem, hogy amit szerettem volna beletenni, az sikerült. Nyilván nem az én tisztem eldönteni, milyen lett a regény, de a magam részéről, összehasonlítva azt, amilyennek elképzeltem és amilyen lett végül a szöveg, nem érzem hiányosnak. Volt egy-két fejezet, ami leginkább terjedelmi okokból nem tettem bele, de utólag nem is hiányoznak onnan.
A visszajelzésekben, kritikákban persze óhatatlanul előkerül a rockopera Koppány-figurája és több ilyen írás, vélemény is említette, hogy az a lendület, amit ők Koppánytól várnának, az nincs benne a regényben, vagy ha az elején ott is van, a végére elfogy. De én nem a rockoperát akartam megírni, úgyhogy ezt ne is kérjék rajtam számon. Az, hogy nem fog sikerülni, amit Koppány akar, fokozatosan derül ki, nem egy hatalmas, dübörgő fináléban, mint egy zenei darabban, és igen, elfogy a lendület, szétoszlanak az illúziók, amiket Sarolttal, a nagyúrsággal kapcsolatban akart és amiért küzdött. De addigra már mozgásban vannak a dolgok és igazából nincs is már hova kifuttatni. Mikor Sarolt közli vele, hogy soha nem lesz velük semmi, az még a végső csata előtt van, és hiába áll még előttük az úgymond döntő küzdelem, már meghalt az, ami lehetett volna. Én ezt akartam beleírni és ezt is írtam meg, nyilván, aki meg a Koppány neve meg a rockopera meg a szimbólummá vált figura miatt mást vár, annak meg ez nem tetszik. Mások meg pont ezt értékelik benne, hogy eltávolodik ettől a képtől és egy más jellegű, árnyaltabb személyt kapnak, sok ilyen visszajelzést is kaptam. Tehát azt sikerült megírnom, amit meg akartam írni és van sok olvasó, aki ezt érti és értékeli: mi mást akarjon egy író?
(A beszélgetés kunszentmiklósi Baksay Sándor Református Gimnázium könyvtárában tartott 2019 december 13-i könyvbemutató leirata alapján készült)
A regény folytatása, a "Koppány fiai - az atyák útján", várhatóan 2020 őszén jelenik meg. Bővebben a Goldbook kiadó honlapján lehet olvasni róla.
